Álommanó

Az egész család beteg, és már a harmadik éjszakánk telt el úgy, hogy lázat mértünk és csillapítottunk, köhögést enyhítettünk, vizet vittünk, betakartunk-kitakartunk, gyógyító simogatást adtunk, macskát győzködtünk, hogy nincs még reggel, röviden tehát az alvás volt a legkevesebb az elmúlt napokban. Az egyik éjszaka a Kisebbiknek egészen 40 fokig szökött a láza, és a lázcsillapító-hűtőfürdő kombináció után végül kimerülten elaludt - én viszont nem tudtam, egyrészt időről időre ellenőriztem, tényleg lement-e láza, másrészt az átélt aggodalom még bőven dolgozott bennem. Olvasni nem volt türelmem, úgyhogy inkább arra gondoltam, készítek valamit - és éjszaka mi mást, mint egy álommanót. :-)

Mivel egy hajlítható, különféle testtartásokba rendezhető figurát szerettem volna készíteni, zseníliadrótokból gondoltam elkészíteni a manó alapját - ehhez három hosszú darabot vettem elő.

Megformáztam belőlük a manó vázát:

A drótformát rátettem egy kettéhajtott vászondarabra, és alapos ráhagyással körberajzoltam.

A két réteg vásznat összefogva kivágtam a ruharészt:

Kifelé fordítva (azaz mintával befelé) mindkét anyagdarabot összevarrtam, majd visszafordítottam.

A drótalapot becsúsztattam a ruhába, majd a felső részt lazán kitömtem egy kis vattával - az alsót nem, hogy ültethető-hajlítható maradjon a figura. A nyakrészre kötöttem egy masnit:

Kerestem a fejnek egy megfelelő méretű hungarocellgolyót, és a maradék anyagból varrtam rá egy hosszú sipkát.

A hungarocellgolyóba ollóval mélyedést fúrtam, ebbe ragasztót tettem, és a nyakrészre húztam.

Végül már csak ráadtam a manóra a sipkát, megrajzoltam az arcát, és levegőn száradó gyurmából formáztam neki egy pisze orrot, amit rögtön fel is ragasztottam.

Mint látjátok, a sipka végére ragasztottam egy zseníliagolyót, és ezzel tulajdonképpen készen is lett - míg reggel a Kisebbik el nem kezdett ragaszkodni ahhoz, hogy az álommanónak is legyen alvómacija, mint neki. 

Úgyhogy lett, és azóta hol itt, hol ott alszik a macival, ahol éppen rájön az alvás. Bárcsak én tehetnék így :-)

Rénszarvasok ideje

A rénszarvasokról nekem sosem a tél és a karácsony jut eszembe, sokkal inkább a már többször említett Miért éppen Alaszka? című szuperkedvenc sorozat eleje, amikor New York feltörekvő orvostehetsége, Joel egyszer csak a világ végén találja magát, azaz egy apró alaszkai városkában, háziorvosként, kezdetleges körülmények és egy rakás különleges lakos között. Joel megpróbáltatásait az alaszkai viszonylatok között epizódról epizódra mindig végigkíséri a főcímben felbukkanó, a városka főutcáján, a parkoló autók között végigbandukoló jávorszarvas. Igen, igazából nem is rénszarvas, de nekem mégis ez jut eszembe, mivel annak idején, amikor először láttam a sorozatot gyerekként, fogalmam sem volt róla, hogy ez két különböző fajta  :-) A szarvas, név szerint Mort egyébként potom 5000 dollárt bandukolt össze a nyitóképeken, legalábbis ennyit keresett vele, mint a filmtörténet egyetlen addigi dolgozó jávorszarvasa.

Tehát ez a bizonyos Mort jut mindig eszembe, ha meghallom a "rénszarvas" szót, és ez évente egyszer biztosan megtörténik, mert nem sokkal karácsony előtt mindig rámtör a rénszarvaskészíthetnék. Igaz, sokáig mindez csak belső késztetés maradt, de tavaly végre nekikezdtem, és ilyen kis szürke szarvaskákat gyártottam, így idén már egészen bátran álltam neki a dolognak. Most a legendás, piros orrú verzióból készítettem hármat - a következőképpen.

Kikészítettem három préselt papírgolyót (4 cm átmérőjűeket) és három hungarocelltojást (4x5 cm-eseket):

Ezeket mind barnára festettem akrilfestékkel. Hurkapálcára szúrva könnyebb festeni és szárítani is a golyókat:

 


 A golyókat és a tojásokat ragasztópisztollyal egymáshoz ragasztottam:

 Középbarna filcből kivágtam az agancsokat. A füleket krémszínű és sötétbarna filcből készítettem el, majd mindent felragasztottam a papírgolyóra, pillanatragasztó géllel - ezzel vékony dolgok is tökéletesen rögzíthetők. 
Viszont ha lett volna a fejekhez illő méretű hungarocellgolyóm, akkor sokkal inkább azt használtam volna, mert abba elég lett volna csak egy csíkot vágni, és belenyomni a filceket - akkor még ragasztó sem kell. De minden azért nálam sincs, úgyhogy maradt a ragasztás :-)

 A lábak-kezek helyére lyukat szúrtam hurkapálcával, és barna zseníliadrót-darabokat nyomtam a nyílásokba.

 Ezután már csak be kellett fejezni a figurákat: az orrok helyére pici piros zseníliapompont ragasztottam, szemeknek rezgőszemeket, majd mintás szalagból sálat kötöttem-ragasztottam a nyakukba.
Csak győzzön Télapó választani közülük :-)

 

Tökcsalád fakanálból

Néha nem árt a fakanálkészletet megújítani, és ilyenkor persze mi más is lehetne a kiszelektált darabokból, mint valamilyen fakanálbaba - mert hát tényleg mi más :-) Most viszont nem a klasszikus stílusra gondoltam, mint legutóbb, hanem igazán őszies darabokra, amelyek gyerekbarát jegyeket is hordoznak. Ezért aztán két fakanalat alakítottam mosolygós tökpárrá - de aztán úgy éreztem, hiányzik nekik még valami. És hogy mi az a valami, az később látható is majd :-)


Elsőként tehát a fakanalak, még natúr állapotukban:

Akrilfestékkel két rétegben narancs színűvé változtattam őket:

 

 Száradás után pedig fekete alkoholos filccel kaptak arcot. Mosolygósat meg másik mosolygósat :-)

 Következett a tökhas: megfelelő színű filcanyagból kivágtam két 18x25 cm-es darabot (persze csak utólag mértem le, a vágás csak úgy szemre történt). Az egyik darabot a fakanál köré hajtottam - fontos, hogy nem betekertem, hanem úgy rendeztem el az anyagot, hogy hátul a két szél bőven fedje egymást, szemből pedig álló téglalapnak látszódjon. Ez így bonyolultan hangzik, de igazából csak úgy rendeztem el az anyagot, hogy ki lehessen majd tömni a tökhasat... a nyakrésznél az anyagot összefogtam, és befőttesgumival elkötöttem.

 Ezután két összegyűrt újságpapírcsíkot tettem a filcanyag alá, beborítva a fakanalat. Az anyaggal együtt jól összenyomogattam a papírt, majd alul elkötöttem a filcet, a felesleget pedig levágtam.

Zöld zseníliadrótot hajlítottam a figura nyaka köré, majd a két szálat ceruzára tekertem, kialakítva így az indaformát. Sötétzöld filcanyagból néhány levelet vágtam, és ezeket a zseníliadrótra ragasztottam.

 


 Néhány kisebb filclevelet a fejre is ragasztottam, majd a terasz mellett futó akácról levágtam két íves ágdarabkát, és ezeket a fakanál tetejére rögzítettem pillanatragasztóval (persze az összes ragasztáshoz tökéletes a ragasztópisztoly is).

 Ezzel tulajdonképpen el is készültek a figurák, de ahogy nézegettem őket, valahogy hiányérzetem támadt... és rá is jöttem, miért. Ezért egy szép diószemet narancssárgára festettem, szintén akrillal - a képen az előtte-utána állapot:

... és alkoholos filccel megrajzoltam, valamint apró zöld zseníliadrótot szúrtam bele. Gondolom, már látszik, mi is lesz belőle... :-)

Így aztán már csak befejeztem az egészet. A tökfigurák ruhájára grafitceruzával csíkokat húztam, és kétoldalt pici nyílást vágtam rá: ebbe szúrtam a zseníliadrótból vágott karokat. A lány tökfiguránál a karokba beragasztottam a diót, amire rögzítettem lábakat és kart is - ezzel pedig véglegesen elkészült a tökcsalád, ősziesen, mosolygósan :-)

Makksrácok

Az az igazság, nálunk a dekorációk között mindig annak van a legnagyobb sikere, amivel játszani lehet. Ezért bár a saját kedvemre is csinálok ezt-azt, mindig szem előtt kell tartanom a játszhatósági szempontokat, különben szemrehányó pillantások tömkelegét kapom. Ezért a legújabb őszi témájú dolog kifejezetten a játszhatóság jegyében készült - ezúttal nagyon laza és vigyori makksrácokat készítettem, akik az őszies jelleg mellett még kellő mozgathatósággal is rendelkeznek, sőt, bonyolult táncmozdulatokra is képesek, amivel minden bizonnyal elkápráztathatják szombat este a makkcsajokat :-)

 A srácok lényegét három hungarocelltojás képezte:

 Ezeket középbarnára festettem:

A makksapkát első körben kifejezetten realisztikusan akartam elkészíteni, fenyőtobozszirmokból, de úgy túlságosan nehéz lett volna a figura teste, és odalett volna a rongyláb-karrier. Így aztán filcből barkácsoltam nekik sipkát, mégpedig a következőképpen: barna filcanyagból vágtam egy olyan hosszú csíkot, ami bőven, ráhagyással körbeérte a tojások legszélesebb pontját. A csíkot aztán a tojás köré tekertem, éppen passzentosan: a filcgyűrűt pár öltéssel rögzítettem is, hogy ne bomoljon szét, végül pedig a tetejét beráncoltam, és az elkészült sipkát kifordítottam - a képen mindhárom fázis látható.

A sapperkéket  ragasztópisztollyal rögzítettem a tojásra, majd az összeráncolt filcrész közepébe szúrtam egy ágacskát.

Egyértelmű volt, hogy a lábak kulcsfontosságúak lesznek, így nagy gondot fektettem rájuk (na azért nem akkorát): a barna filcből köröket vágtam, ezeknek a széleit egy zseníliadrótdarab köré hajtottam, és szorosan elkötöttem hímzőfonallal.

Most már csak össze kellett állítani a kis laza makkfiúkat: a tojásba négy lyukat fúrtam, a két alsóba szúrtam a lábakat, a két oldalsóba pedig egy-egy rövidebb zseníliadrótdarabot nyomtam.
Szemnek a szokásos, irodai lyukasztóval kivágott, fehér festékpöttyel ellátott fekete kartonkorongocskát ragasztottam fel, megrajzoltam  a szájat, egy kevés hímzőfonalat ragasztottam a sipka alá, és ezzel el is készült mindhárom figura. 
Itt a képeken még egész kulturáltak, de az utolsó fotó elkattintása után hihetetlen hajlékonysággal ropták a Kisebbik kedvenc dalaira, egészen napnyugtáig :-)