Konzervdobozok árnyképpel

A blog rendszeres olvasói tudják, hogy egyik kedvenc alapanyagom a konzervdoboz - készítettem már belőle órarendet, minyonokat, madárijesztőt, pandacsaládot és még sok mást. A konzervdoboz viszont kétségkívül írószertartóként funkcionál a legjobban, és erre a mi családunkban mindig nagy igény van. Amióta van egy cicánk, alapanyaggal bőségesen el vagyunk látva a macskaeledelek miatt, így amikor most ismét szükségem lett három tárolóra, nem volt nehéz dolgom - csak kivettem hármat a félretett konzervdobozok közül, és hamarosan már igénybe is vehettem őket, persze egy kis átalakítás után. :-)

A konzervdobozokat mindig érdemes festés előtt alapozni, sokkal jobban tapad így rá majd a fedőszín, és nem látszik át utána az eredeti felület. Én fehér alapozó akrilfestékkel kentem le a dobozokat - ennek a legegyszerűbb módja, ha egy darabka szivacsra tesszük a festéket, így egy perc alatt végzünk egy doboz lealapozásával, azaz bepacsmagolásával.

Az alapozó villámgyorsan szárad, úgyhogy mehetett rá a fedőszín - szintén a szivacsos megoldással vontam be őket fehér, nagyon halványkék és világoskék akrilfestékkel, újabb néhány perc alatt.

Száradás után néhány helyen visszacsiszoltam a felületet egy darabka smirglivel:

Végül az Aldiban vásárolt vintage papírtömb egyik lapjáról kivágtam három árnyképet, és felragasztottam a konzervdobozokra. 

Összesen 10-15 percnyi munkával elkészültek az új írószertartók - azóta már használatba is vettem őket. Most már nehéz belegondolni, hogy egykor szimpla macskaeledes dobozok voltak, de azért erőltetem a dolgot, mert őszintén szólva nagyon tetszik az átalakulás. :-)

Tojások papírborítással

Az igazság az, hogy a műanyag tojásokat nem tudom megszeretni. Igaz, hogy törhetetlenek, és az sem amortizálja le őket, ha áldozatul esnek a macska vadászösztönének, ráadásul sokféle színben vannak, de sajnos mégis műanyagok, és ez egy naaagy hátrányosság a szememben... nemrég pedig fehér műanyag tojásokat kaptam felhasználásra ajándékba, és tény, hogy ezek egészen csinosan festettek, mégsem tudtam megszeretni őket. Ezért aztán úgy gondoltam, bevonom őket valamivel, és úgy - legalábbis számomra - szerethetőbbek lesznek.
Pedig tényleg nem voltak visszataszítóak, sőt:

De azért azt gondoltam, egy kis papírborítással csinosabbak lennének. Feltúrtam a papírjaimat, és kiválasztottam néhány régies-szövegmintás darabot:

A kiválasztott papírt kisebb darabokra vágtam:

Majd a papírdarabokat elkezdtem dekupázsragasztóval a tojásra rögzíteni. Természetesen lettek gyűrődések a papíron a felület íve miatt, de ez - éppen a régies hangulat miatt - nem volt zavaró.

A többi foltot is felragasztottam - a papírdarabkák alá és felszínére is kentem ecsettel a dekupázsragasztóból.

Egyszerre a tojás egyik felével tudtam haladni, ezután szükség volt egy kis száradásra, hogy a másik oldallal is lehessen foglalkozni - de mire végigértem a tojásokon, az első már meg is száradt.

Tulajdonképpen ennyi is volt velük a teendő. :-) Miután mindegyik elkészült, töprengtem rajta, hogy tovább dekoráljam-e őket, de úgy éreztem, így tökéletesek. Jó, jó, a tavalyi transzferált libatojások továbbra is a legnagyobb kedvenceim tojásdekorálás tárgyában, de azért ezek a vintage hangulatú tojáskák is helyet kapnak majd a húsvéti asztalon. :-)

Koszorú maradék anyagokból

Összegyűlt sok maradék anyagdarab, többnyire kisebb-nagyobb csíkok - és némi megfontolás után arra gondoltam, rongyvirágkoszorút készítek belőlük, természetesen enyhe tavaszi hangulattal, mert hát mi mással :-)
Egy időben rengeteg ilyen rongyvirágot készítettem, nagyon szeretem őket, mert kicsit sem tökéletesek, kócosak, egyediek, egyszerűek, mégis szépek, és gyakorlatilag bármilyen anyagból jól mutatnak. Így aztán összeszedtem a maradékokat - volt benne zsákvászon, lenvászon és még a nemrég szétszakadt kanapéhuzatunkból is néhány csík. No meg persze szükség volt egy koszorúalapra, amiből ez esetben legpraktikusabb a hungarocell:

Kikészítettem az első csíkot - mint látszik is, teljesen szabálytalan darab, egyáltalán nem kell szépen vágottnak lennie, éppen ez adja a virágok egyediségét. A hosszát persze érdemes megszabni, nagyjából 25 cm bőven elég.

A rongyvirágot azzal érdemes kezdeni, hogy a csík egyik végét félbehajtjuk, és néhány centiméter hosszúságban betekerjük. Persze a gombostű nem kell hozzá, hiszen kézben tartjuk - én most csak azért tűztem meg, hogy ne essen szét, amíg lefotózom :-)

Tovább csavarjuk az anyagot a virágközép köré, de úgy, hogy csavarás közben gyakran meg is tekerjük a csíkot, ettől egy rózsára (távolról..) emlékeztető forma kezd kialakulni:

És ugyanezt a csavarást-tekerést folytatva egyszer csak elfogy az anyag, és kialakul a virág.

A kiálló szálvégeket egyáltalán nem érdemes levágni, mert ezektől lesz a koszorú olyan helyesen kócos és régies külsejű, amitől egyben annyira szeretnivaló is :-)
Elkészült az első virág, úgyhogy lehet rögzíteni a hungarocellkoszorún gombostűkkel:

Jöhet a következő virág, aztán a harmadik:

Természetesen ezt addig érdemes folytatni, amíg a koszorú felszíne el nem tűnik a virágok alatt. Lesznek kisebb rések is, amelyekhez túl nagy lenne egy teljes virág: ezekhez érdemes egyszerűen csak a virág közepét elkészíteni, vagy csak akkora méretet készíteni, ami éppen kitölti a rést.

A tavaszi hatás kedvéért ültettem egy fehér madárkát a koszorú közepébe, és ezzel el is készült. 
Ezen a héten pedig állítólag már 16 fok is lehet :-)

Tavaszi dekoráció egy régi colstokból

Kiskoromban nagyon szerettem nézni, amikor apukám barkácsolt valamit. Vagy nem néztem, csak a hatalmas, kék szerszámosládában kotorásztam, ami egészen hihetetlenül izgalmas világ volt nekem - az iskolában a technikaórákon aztán nem kevés dicséretet zsebeltem be, mert kívülről fújtam a fogók típusait, a falfúrás folyamatát és még egy csomó mindent, ami rámragadt a kék szerszámosláda és apu mellett. 
A ládában volt viszont egy tárgy, ami különlegesen kedves volt nekem: a régi, kopott fa colstok - azaz összecsukható mérőléc -, amiből a hosszabb barkácsolások alatt különféle alakzatokat és állatfigurákat hajtogattam. Ez a colstok és a régi, barkácsolós délutánok úgy összenőttek a szívemben, hogy később, amikor csak megláttam a kopott mérőlécet, azonnal eszembe jutottak a gyerekkori hétvégék, amikor lehet, hogy éppen nem történt semmi különös, de anyukám sütött valami finomat, ahogy mindig, közben mesélt nekem, apu barkácsolt, én pedig - boldog voltam. :-)

Amióta elköltöztem, persze ritkán láttam csak a régi, kedves colstokot. Nemrég kiderült, hogy szegény feladta a sokéves hűséges szolgálatot, és két helyen is eltört, tehát munkára már nem lehetett többé használni. Azonnal elkértem aputól, hiszen elviselhetetlen gondolat volt nekem, hogy a gyerekkoromat végigkísérő emlék esetleg eltűnhet - és végül arra gondoltam, ha készítek belőle valamit, akkor mindig velünk maradhat, amit ennyi év megbízható szolgálata után bőven meg is érdemel. 

Mindenképpen olyasmit szerettem volna készíteni, ami bár dísztárgy, mégis a colstok marad a főszereplője - így lett belőle egy különleges tavaszi-húsvéti dekoráció.

Így festett a kedves colstok, már erősen elhasználódva:

A hosszabb részt csillagformára hajtottam, és ragasztópisztollyal rögzítettem:

Kivágtam kartonból egy akkora ötszöget, ami valamivel nagyobb volt, mint a csillag belseje, és két ponton a lécekre ragasztottam pisztollyal. (Azért csak két ponton, hogy később másfajta dekorációra is fel lehessen használni - a kartont könnyedén le lehet pattintani a fáról.)

A kartonra száraz mohát ragasztottam:

A mohára néhány szál rezgőt rögzítettem - ez friss növény volt, de nagyon szépre szárad, szeretem használni:

A moha közepébe három tojáskát ragasztottam, és ezzel el is készült a tavaszi dekoráció, kedvencemmel, az öreg colstokkal - új élet egy régi, kedves barátnak.

Sótartók téliesítve

Jaj-jaj, nekem még mindig nem nagyon megy ez az évkezdés... kérem vissza a karácsonyt és a szüneteeeet!! Jó, jó, tudom, már csak 349 nap, de azért ez nem annyira vigasztal. Ellenben kitaláltam a kiváló módszert, amivel nemes bosszút tudok állni az időn, ami jobban elrohant, mint kellett volna: olyasmit készítek, amit karácsony előtt akartam, és ezzel nagyon jó lesz nekem. :-)
Az őszi rendrakások alkalmával találtam a konyhaszekrényben egy régimódi (de nem régi) só- és borstartót, tudjátok, átlátszó, bordázott üvegen egy átlyukasztott fémkupak. Nem használtam ezeket, mert volt másik, de mégsem fordult meg a fejemben, hogy megváljak tőlük, mert tudtam, mit fogok készíteni belőlük, viszont az ünnepek előtt erre már végképp nem maradt idő. Így aztán most alakítottam át a két üveget, egészen pontosan hóemberekké - és tulajdonképpen mikor is lenne aktuálisabb a dolog, mint most, amikor hó is van, hideg meg aztán a kelleténél is több. 


A só- és borstartó tehát eredeti, szekrényben fellelt külsejével:

Először a figurák fejét készítettem el: ehhez két préselt papírgolyót vettem elő. Az orrokhoz egy fogpiszkáló két végét vágtam le, és filctollal narancssárgára pingáltam. A papírgolyókba fúrtam két lyukat - ugyan volt rajtuk egy-egy nyílás, azok túl nagyok voltak az orrokhoz, ezért volt szükség az újakra.

Az orrokat egy-egy pötty ragasztóval a lyukakba rögzítettem, és alkoholos filctollal megrajzoltam a szemeket és szájakat.

A sótartókat teletöltöttem sóval - elvégre a hóemberek pocakja is fehér. :-)

Mivel nyitva akartam hagyni a lehetőséget, hogy a sótartókat egyszer újból lehessen funkcionálisan használni, ragasztópisztollyal rögzítettem a fejeket - ezt a ragasztót később könnyen le lehet húzni az üvegről.

A kupakokat - egy pici fehér zseníliapomponnal együtt - a fejekre ragasztottam. A hóemberkék nyakába mintás vászonszalagot kötöttem, végül pedig újabb két-két pompont ragasztottam az üvegekre. 
Úgy érzem, tényleg kár lett volna megszabadulni a sótartóktól, most sokkal szerethetőbbek, mint korábban. :-)

Téli jelenet egy fiókban

Volt egy évek óta dédelgetett álmom. Nem a lottó ötös vagy a hiper-szuper karrier, nekem nem ilyen álmaim vannak - én egyszerűen csak szerettem volna egy régi fiókot, téli jelenettel. Persze nem egy szekrényben lett volna ez a fiók, hanem felállítva, díszként, és azt is megálmodtam, hogy a belsejében két szarvas áll majd egy kis havon, és lett volna még egy-két fenyőfa is mellettük... 
Ez az álom legalább ötéves. És hogy miért nem valósult meg eddig? Egyrészt mert nem találtam sehol pontosan olyan fiókot, ami az álmomban szerepelt - nem kicsi, de nem is nagy, régi darab, barna és szép, és úgy általában, éppen olyannak kellett volna lennie, amilyennek elképzeltem. Ez persze nem egyszerű dolog, és még csak a közelében sem jártam soha... voltak szép régi, de kicsi fiókok, és voltak hatalmas nagyok, de az, amit elképzeltem, sehol sem.  
Aztán a szarvasok, ugye. Két nagyobb, nem műanyag, igazán szép formájú szarvast képzeltem el, kicsit kopottasan, felfelé nézve - hát ezek még annyira sem voltak, mint fiókok, mert voltak szép, de műanyag szarvasok, felfelé nézők, viszont kicsik, tehát meg sem közelítették az álombeli darabokat. 
Amikor idén ismét körülnéztem fiók és szarvas után, ahogy minden évben, most sem találtam hasonlóakat sem, úgyhogy gondoltam, lassan fel kellene adni ezt az álmot...végül is az ember nem kaphat meg mindent, és nekem már annyi, de annyi álmom teljesült.
És akkor, amikor már éppen nagyon fájó szívvel, de elengedtem volna ezt az ábrándot, egy raktárban szó szerint belebotlottam valamibe. Lenéztem - és ott volt ő, a fiók. Persze egészen borzalmas állapotban, hiszen ki tudja, mióta hevert ott... kívül vastagon beborította a pókháló és a kosz, ami alatt több réteg lepattogzott festék volt. Az eredeti gombja már régen elveszhetett, mert egy rá nem illő, ronda műanyag fogantyú volt a helyén, aminek a csavarja a fiók belsejébe egy centi hosszan belógott. A fiók belseje több helyen felázott, és az élek mentén kisebb-nagyobb darabok hiányoztak belőle - mégis ő volt A Fiók, pontosan az, amiről ábrándoztam. Tudtam, hogy sokat kell vele dolgozni, hogy olyan legyen, amilyennek elképzeltem, de biztos voltam benne, hogy megéri majd a fáradságot. 
Szerencsére nekem adták. Otthon azonnal nekiláttam - néhány képet készítettem róla, hogy később visszanézhessem, miből indultam ki:

A munkafázisokról nem készítettem fotókat, de először is alaposan lesikáltam, aztán lecsiszoltam, fakittel kijavítottam a hiányzó részeket, új fagombot szereltem rá, és végül két rétegben lefestettem. Így leírva milyen rövidnek tűnik... :-) pedig volt vele munka bőven. Közben volt is módom elgondolkozni azon, hogy ha így öt év várakozás után végre rátaláltam a fiókra, a szarvasokat vajon újabb öt év múlva találom majd meg? 

És néhány nap múlva a neten szembejöttek velem a megálmodott darabok. A két szarvas egy készletben volt, és pontosan olyanok voltak, ahogyan elképzeltem: felfelé nézők, fehérek, kopottasak, szépségesek. Tökéletesek...
Itt már sejtettem, hogy fogok írni a fiókdekoráció megszületéséről, úgyhogy a szarvasokat lefotóztam, a tervezni használt további kiegészítőkkel együtt:

És innen már egyszerű volt a dolgom. A fákat és a szarvasokat erős ragasztóval rögzítettem  a fiókba, fehér dekorspray-vel lefújtam az alaprészt, és végül felragasztottam a fa hópelyheket.

Amikor elkészült, nagyon sokáig néztem. Alig tudtam elhinni, hogy mégiscsak lett egy fiókom, a szarvasokkal együtt... megérte várni rá. Ennél kedvesebb és szebb karácsonyi dekoráció számomra sosem lesz, ebben biztos vagyok.

Nektek volt már hasonlóan hétköznapi álomtárgyatok?