Őszi dekoráció fatörzsszeletből

Végre a reggelek is csípősek lettek, és ez is egy olyan dolog, aminek nagyon tudok örülni... mert ez azt jelenti, hogy hamarosan megjelennek a színes fák mindenfelé, és ennél szebb látvány kevés van. A tegnap reggeli hűvösség az ezerszínű természet utáni vágy mellett különféle őszi verssorokat hozott magával, különösen az egyik legismertebbet - és addig motoszkált a fejemben, amíg arra jutottam, ez lesz most a kandalló tetején az őszi dekoráció, mégpedig többszörösen is őszies hangulatban.

Így aztán előkészítettem néhány különböző méretű fatörzsszeletet:

 Ezeknek a belső részét narancssárgára festettem, akrilfestékkel.

 Ezután jöhetett az a bizonyos versrészlet: a szavakat egyesével felrajzoltam a szeletekre, elsőként persze ceruzával, hogy javítható legyen - a kalligráfia nem az erősségem :-)

Ezután a szavakat áthúztam fekete alkoholos filccel:

És mivel igazán őszi jellegű dekorációt szerettem volna a fatörzsszeletekből, a felső részükre levágott kis ágdarabokat ragasztottam, valamit egy kis száraz zöldet.

 


Végül már csak sorba kellett tennem a szavakat, és ezzel el is készült - az eddigi összes őszi dekoráció közül ez a szívemnek legkedvesebb...

Várjuk...

Remélem, rendes mennyiséggel érkezik, mert annyi tervünk van vele... de azt mondják, nincs már messze. :-) 



Kosztolányi Dezső: Téli alkony


  Aranylanak a halvány ablakok…
  Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
  fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
  a hósík messze selymesen ragyog.

  Beszélget a kályhánál a család,
  a téli alkony nesztelen leszállott.
  Mint áldozásra készülő leányok,
  csipkés ruhába állanak a fák.

  A hazatérő félve, csöndesen lép,
  retteg zavarni az út szűzi csendjét,
  az ébredő nesz álmos, elhaló.

  S az ónszín égből, a halk éjszakában
  táncolva, zengve és zenélve lágyan,
  fehér rózsákként hull alá a hó.

John Keats: Az őszről

Halk párák s édes ízek évszaka,
Jössz s hű híved, a sárga nap örül,
És összefogtok s dús fürtök soka
Csügg a szőlőn a nádtetők körül;
Vén alma-ágat áldott súly töret,
S zamat tölt minden őszi magvakat,
Dinnye dagad, feszül édes bele
A mogyoróknak s száz bimbó fakad:
Késő virág, minőt a méh szeret,
S már azt hiszi: örök méz-szüret,
Bár nyári sejtje csordultig tele.

Ki nem látott még téged? ─ Kiszököm
S megleslek gyakran csűrök közelén,
Ülsz gondatlan a téres küszöbön,
S hajad lágyan leng a cséplés szelén,
Vagy épp aratsz s halk mákillat hatol
Hozzád s elaltat és nem éri már
Sarlód a szomszéd, reszkető fű-kalászt,
Vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
Patak tükrére s friss italra vár;
Vagy bor-prés mellett les lassú, sovár
Szemed, hogy végső cseppig hullni lásd.

Hol a tavasz nótái? mind halott?
Mi gondod rá! van néked is zenéd:
Míg esti felleg sző be halk napot,
S a tarlón rózsák színét szűri szét,
A parti fűzfák közt busongva dong
A szúnyograj, mely száll meg szétomol,
Mert kapja-ejti kényén könnyű lég;
Kövér nyáj béget s visszazeng a domb,
Tücsök cirpel, veres begy is dalol:
Vékonyka fütty a szérűskert alól,
S gyűlő fecskék zajától zúg az ég...
 


Tóth Árpád fordítása

 

"... az igazat mondd, ne csak a valódit..."

Ma van a költészet napja, ami egyben József Attila születésnapja - ezért most az egyik legkedvesebb versemet írom le tőle. Nagyon-nagyon örülnék, ha ti is ideírnátok kommentben a ti szíveteknek leginkább kedves verset (lehet többet is), mert olyan jó lenne látni, hogy ezekben az egyre rohanósabb években is meg tud maradni a versek varázsa, jelentősége, tisztelete... köszönöm, ha segítetek ebben. 
Én ezen a napon mindig arra gondolok, mennyire szörnyen sivár lenne az élet a költészet  nélkül - remélem, mindig lesz, aki átviszi a túlsó partra a verseket....



József Attila: Thomas Mann üdvözlése 


Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

Nyolcsoros

Áprily Lajos: Az őszre várj


Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj,
mikor fel nem verik a turista-szók,
arany ruhába öltözik a táj
s a magasból megjő a halk pirók.

Szél jár feletted, hosszú sóhajú,
bágyadt sugár becézi vén szíved,
s a bronz erdő, a Tizian-hajú,
füledbe súgja: Most vagyok tied.

Ha

Szerintem lenyűgöző, amit ennek a kis, viharvert országnak a sportolói tesznek Londonban... És erről valamiért ez a vers jut eszembe.



Rudyard Kipling: Ha
(Kosztolányi Dezső fordítása)


Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol – s becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok,

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz,
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és – ami több – ember leszel, fiam.