Sajtkészítés házilag

Vannak rendkívüli pillanatok, amelyekről az ember azonnal tudja, hogy hatással lesz további életére. Amikor az "Ami a konyhámból kikerül" blogon rábukkantam a házi sajt receptjére, rögtön éreztem, hogy igazi mérföldkőhöz éreztem, és valóban. Azóta például nem vettem bolti trappistát, mert ennél igazibb trappista sajt nincs, és kész. Ráadásul döbbenetesen gyorsan el is készül, és semmi extra dolog nem kell hozzá - házi sajtkészítéses eddigi tapasztalataim idő- és eszközigényesek voltak, és a sajt állaga sem bizonyult eléggé szilárdnak. De ez a recept tényleg nagyszerű végeredményt ad, ami ráadásul még akársimán reszelhető is - plusz nincs benne tartósítószer, mesterséges ízfokozó, viszont van benne sok jó alapanyag. Összköltség tekintetében az egyszerűbb bolti trappisták környékén van, hozzáadott érték tekintetében viszont messze felülmúlja... lényeg a lényeg, szívből ajánlom :-)

Az eredeti recepten csak nagyon keveset változtattam, úgyhogy természetesen ezt is követhetitek - én egy kicsit még rövidítettem az elkészítési időn, és így is tökéletes lett. A tojást elhagytam, mert nem éreztem szükségesnek, az alapmennyiséget viszont dupláztam, szerintem ennél kevesebbet nem érdemes készíteni, így is pillanatok alatt elfogy :-)


Házi trappista sajt


Hozzávalók (ebből a mennyiségből kb. 1 kg sajtunk lesz):

2 liter házi tej (IGAZI tej!)
1 kg túró (ebből jó a bolti is, nem kell feltétlenül extra minőségű)
12 dkg vaj
2,5 kávéskanál só (púpozva)
2 kávéskanál szódabikarbóna

Elkészítés:

A tejet fazékba öntjük, belemorzsoljuk a túrót, és meg-megkevergetve forrásig melegítjük. Ekkor egy szita vagy egy pici lyukú tésztaszűrő segítségével leszűrjük a felpuhult túrót, és átesszük egy másik lábosba. Beletesszük a sót, a szódabikarbónát és a vajat, és állandóan keverve pontosan 5 percig főzzük.

És ennyi. Egy öblös, nem túl nagy tálba tesszük a masszát, alaposan lepaskoljuk-nyomogatjuk a tetejét, és félretesszük pihenni. Két óra múlva már ki is fordíthatjuk a sajtot a tálból - még hagyjuk pihenni egy-két napig. Akár persze azonnal is fogyasztható, de én azt tapasztaltam, gazdagabb íze lesz, ha állni hagyjuk egy kicsit.
Hűtőben sokáig eláll, de nem lesz ám erre ideje :-)

Elsőre ezt a natúr verziót készítettem, ez is nagyon-nagyon finom volt, de másodszorra még ezt a duplázott mennyiséget is dupláztam, és így négyféle ízű sajtot készítettem: diós-bazsalikomosat, tört borsosat, fokhagymás-kakukkfüveset és mandulás-olajbogyósat. Mindegyik csodás lett :-)

Ha van sajtszerető ismerősötök, ez ajándéknak is tökéletes lehet, szépen becsomagolva. De nem könnyű csak úgy lemondani erről a sajtról... :-)

Hálás köszönet a recept kitalálójának!

Húsvéti ajánlat

Nagyon kedves bloggertársamtól, Katucitól kaptam egy jelképes stafétabotot. A "Húsvéti ajánlat" sorozat lényege és szabályai a következők:

- Írj egy bejegyzést Húsvéti ajánlat címmel.
- A bejegyzésedben ajánlj 5-10 ételt, mely jó választás lehet az ünnepi asztalra. Nem kell, hogy összefüggő menüsor legyen, ahogy kedved tartja, akár süteményválogatás is lehet.
- Ha megkapod a játékot, küldd tovább 10 bloggernek, bejegyzésedben ne felejtsd el megemlíteni, hogy ki hívott meg a játékra.
- Ha türelmetlen vagy, nem kell megvárni, hogy hozzád is eljusson a húsvéti játék, szabadon is "elviheted". :)

Katuci, nagyon jólesik a felkérés, hiszen én elsősorban nem gasztroblogger vagyok - bár elég nehezen tudnám meghatározni a Kiflit, hogy pontosan mi is. (Ha valamelyikőtöknek lenne gy találó és frappáns javaslata, azt megköszönném :-) )
Mindenesetre megtisztelő, hogy olyan bloggerek közé kerülök így, akik csodálatos receptekkel látnak el minket - ha ellátogattok például Katuci blogjára, sok más finomság mellett olyan hihetetlenül jól hangzó bonbonrecepteket találtok, mint például a legfrissebb (ebbe első olvasásra beleszerettem): mézzel és rozmaringgal karamellizált pekándiós bonbon vagy a gyömbéres-rózsavizes bonbon... és akkor még a tortáit nem is említettem. :-)


Azt hiszem, húsvétkor mindenhonnan zúdulnak ránk a fantasztikus édesség- és főételreceptek, ezért én most finom sósságokat és egy salátát válogattam be az én teljesen szubjektív húsvéti ajánlatomba.

Elsőként egy egyszerű, de annál nagyszerűbb sós rágcsálnivaló: a diós-kéksajtos keksz. Sajnos, önuralom terén sosem voltam túl izmos, úgyhogy én ebből bármennyit el tudok tüntetni egymagam, akár egy egész tepsit is... ez elég negatívan hangzik rám nézve, viszont annál pozitívabban a kekszre :-)

Egy elegánsnak ható, ugyanakkor mennyei ízeket eredményező recept a sült camembert almával és dióval. Egy kevés metélőhagymával, borssal megszórva igazi reggeli vagy esti finomság.

Egy elronthatatlan szuperklasszikus, ami a sonka mellett is tökéletesen szerepel: sósperec - abszolút előnye, hogy annyi, de annyi sós mázat csurgatunk rá, amennyit csak szeretnénk... :-)

Életem salátája következik: örökké tartó, valódi szerelem... mindenhez illik, mindig jól jön, mindenkinek ízlik, minden előzetes várakozást túlszárnyal, és végtelenül szerényen csak A Tökéletes Salátának nevezném a nyers cukkinisalátát:

A két duci hölgy emlékét idéztem fel annak idején abban a bejegyzésben, amelyet a leírhatatlanul finom parmezános rágcsálnivalónak szenteltem:

Nem kell keleszteni és nagyon gyorsan készen van, tehát ideális finomságos reggeli vagy vacsora lustálkodós hétvégékre vagy váratlan vendégeknek a szalonnás-túrós lepény, amely szerintem szintén abszolút sikerfogás.

... és ez csak valami paranormális jelenség lehet, hogy a sós receptek mellé idefurakodott egy édes is... ki érti ezt...? :-) A szubjektív válogatás utolsó, de vitathatatlan sikerű receptje az abbahagyhatatlanul ropogós diós-kókuszos keksz fehér csokoládéval, de kötelességem közölni, hogy emiatt többen bukták már be a fogyókúrájukat - például én is. :-)

Hát őket választottam be a húsvéti ajánlóba - és most pedig szeretném továbbadni a következő receptválogatás lehetőségét Lélekkonyhának: az ő blogján olyan finom ételek leírását találhatjátok meg, amelyek azonnali éhséget váltanak ki minden olvasóból - és egészen véletlenül biztos forrásból tudom, hogy ezek a fogások a gyakorlatban is éppen olyan finomak, mint amilyennek látszanak... :-)

A kedvenc reggelim

Borzasztóan szeretem a ráérős reggeliket. És amennyire szeretem, annyira ritkán van benne részem. Hétköznap már azelőtt elindulok munkába, mielőtt még bárki gondolna a reggelire, hétvégén pedig legalább az egyik napon mindig van valami korai program, úgyhogy jó, ha a a hét egyetlen napján jut idő a ráérős reggelire.
Pedig ezek a legjobbak. Szeretek ilyenkor sokféle ételt és falatkát az asztalra tenni, akkor is, ha tudom, hogy a kicsik alig esznek majd valamit - pedig úgy igyekszem őket gasztronómiailag kikupálni, de egyelőre nem hagyják magukat, és töretlenül a retróreggeli hívei (vajas kenyér, párizsi, kakaó. Nagyon néha esetleg valamilyen sonkaféle.) Ezen mindig eltöprengek, hogy hogyan is van az, hogy a gyerekek kétéves korukig bármit megesznek, aztán pedig alig valamit, tisztelet a kevés kivételnek.
De mindegy, ez sem töri le a lelkesedésemet, mert legalább Ő meg én örülünk a ráérős, széles spektrumú reggelinek. Ilyenkor degeszre eszegetjük magunkat, lassan, beszélgetve, zenét hallgatva - és többnyire kettesben, mert a kicsik kábé öt perc alatt végeznek a retróreggelivel, és aztán futnak is játszani.
Ám egy ideje én is hajlok az egysíkú reggelizésre, mert karácsony előtt nem sokkal feltaláltam egy reggelit, amit azóta minden reggel megennék. Persze, a "feltaláltam" némi nagyzolás azért, mert nem egy nagy dologról van szó, de mégis, olyan ízorgia, ami rögtön rabul ejt... úgyhogy most le is írom, hátha valamelyikőtöknek a fejében még nem fordult meg, és ki is próbálná - egyszerűen mennyei.


Sült camembert almával és dióval


Hozzávalók (1 személyre, azaz szorozni kell a reggelizők számával):

1 kisebb, kerek camembert
egyharmad alma
kb. 8-10 db diófél összevágva
pár szál metélőhagyma
bors

Elkészítés:

Melegítsük elő a sütőt 180 fokra.
Egy kis kerek sütőformába tegyük be a sajtot. Az almát pucoljuk meg, távolítsuk el a magházat, és a szükséges mennyiséget vágjuk kockára. A camembert-re tegyünk két tekerésnyi őrölt borsot, szórjuk rá az almát és a darabolt diót, végül tegyük rá az összevágott metélőhagymát is.
Tegyük a sütőbe, és sütőerősségtől függően süssünk 10-15 percig - akkor igazán finom, ha a dió egy kicsit megbarnul a tetején.
Pirítsunk mellé egy-két szelet kenyeret, és tálaljuk forrón.

Szerintem függőséget okoz :-)

Sósperec

Tegnap fontos napunk volt - 5 hét szünet után a kicsik oviba mentek. A Nagyobbik szokásos fegyelmezettségével és kötelességtudatával vette tudomásul a dolgot, de a Kisebbik nagyon elkeseredett. Úgy sírt, hogy a szívem belefacsarodott, és nagyon-nagyon nehezen tudtam csak otthagyni őt az oviban... végül búcsúzás előtt megkérdeztem még tőlük, mit süssek az első nap végére. Mondtam, bármit lehet kérni, egy ilyen nagy napon nem létezik lehetetlen - és ők sósperecet kértek, a Nagyobbik kicsit felvidulva, a Kisebbik továbbra is sírva.
Délutánra megsütöttem a perecet, addigra a szomorúság sem volt már sehol... a kicsik nagyon-nagyon örültek, és egymás után tüntették el a pereceket. Persze, mindketten a sós mázzal kezdték - de hát létezik egyáltalán ember a világon, aki először nem a lecsurgott sófoltokat rágja le? :-)

Ez egy sokszorosan tesztelt recept, aminek elmondhatatlan sikere van minden alkalommal. Senkit ne riasszon el az egy kiló liszt - így is kész csoda lesz, ha  bármelyik perec megéri a másnapot.
Plusz ne felejtsük el, hogy a házi perecre annyi, de annyi sós mázat csurgatunk, amennyit csak akarunk... hát már csak ezért is érdemes kipróbálni. :-)



Sósperec


Hozzávalók:

1 kg liszt
5 dl tej
5 dkg élesztő
2 evőkanál cukor
1 evőkanál só
1,5 dl étolaj

Sómáz:

9 evőkanál liszt
3 púpozott evőkanál sóés 1 tojás a perecek megkenéséhez.
 Elkészítés:

Az élesztőt a langyos tejben felfuttatjuk (kenyérsütő gépben nem kell, mehet minden egyszerre a tartályba), a liszttel-cukorral-sóval-étolajjal összegyúrjuk. Egy órát kelesztjük, majd kinyújtjuk a tésztát ujjnyi vastagságúra, és kb. egycentis csíkokra vágjuk. Ezekből pereceket formázunk, majd sütőpapírral borított tepsibe tesszük. A perecek tetejét felvert egész tojással megkenjük, és 230 fokra előmelegített sütőbe tesszük.

Ezalatt a 9 evőkanál lisztet és a 3 evőkanál sót annyi vízzel elkeverjük, hogy folyatható massza legyen. Ha a perecek színesedni kezdenek, kivesszük  a tepsit, a perecek tetejére csurgatjuk a sós mázat (ízlés szerinti mennyiségben), és még 3 percre viszatesszük a sütőbe.

A Nagyobbik az első falat után ezt kérdezte: „Ha ezt megettem, ehetek egy másikat és egy harmadikat is?” :-)

Tökmagos cipók

Rendszeresen sütök kenyereket, zsemléket, mindenféle péksütiket, de már régóta szeretnék olyan igazán rusztikus kenyérfélét készíteni, ami kivételesen nem pillekönnyű és pihepuha, hanem olyan rendesen harapható, tartalmas, egy karéjtól is jóllakató típus.

A kamrában egy hátsó, sötét zugban tökmagolajra bukkantam, amit már réges-régen el is felejtettem (jó, jó, nem vagyok az az elvágólag pakolós típus), és véletlen egybeesés, hogy éppen pár napja vettem egy zacskó "jó lesz majd valamihez" hántolt tökmagot – de persze véletlenek nincsenek, és én rögtön tudtam, a rusztikus kenyérábrándom közel áll a megvalósuláshoz. Kevertem, dagasztottam, kelesztettem, és hamarosan készen lett egy tepsi kövér, mosolygós, fényes, aranybarna, tökmagdarabkákkal pöttyözött cipó.

És tényleg olyan lett, amilyennek reméltem – semmi légies könnyedség, összenyomhatóság vagy gyors egymásutánban x szelet behabzsolása, de itt éppen ez a legfőbb erény. Ez a cipó tiszteletet követel, lassan kell enni, és minden falatkáját ízlelgetni. Én azonnal szerelembe estem vele, plusz valami rejtélyes oknál fogva enyhe tepertőspogácsa-íze van – és ez még egy további jó pont. :-)


Tökmagos cipók


Hozzávalók:

90 dkg liszt
1 zacskó szárított élesztő
1 teáskanál porcukor
5 dl víz
0,6 dl tökmagolaj
1 evőkanál só
6-7 dkg apróra vágott, pirított tökmag

Elkészítés:

A tökmag kivételével minden hozzávalót egy lépésben összegyúrunk, és jól kidagasztjuk. Tálba tesszük, letakarjuk, a duplájára kelesztjük.
Ha szépen megkelt, a tésztát lisztezett munkafelületre tesszük, széthúzogatjuk laposra, és rászórjuk a pirított tökmagot. Jól belenyomogatjuk, összehajtogajtuk a tésztát, aztán újra széthúzogatjuk, megint összehajtjuk, egészen addig, amíg már nem potyog belőle a tökmag, hanem szépen eloszlott a tésztában.

(Giorgio Locatelli, az olasz szakácsgéniusz egyik legnagyszerűbb tanácsa, hogy kenyérkészítéskor a lapos kenyértésztát sok helyen nyomogassuk meg az ujjaink hegyével, ezután hajtogassuk össze a tésztát, majd újból húzzuk szét laposra, és nyomogassuk meg megint - ha ezt jó párszor megtesszük, a mélyedésekben ott marad a levegő, és a tészta szép lyukacsos lesz, ami kisülés után nagyon látványos és gusztusos, plusz kölcsönöz némi könnyedséget a nehezebb tésztáknak is.)

A tésztát hat egyenlő darabra osztjuk, cipócskákat formálunk belőlük, és sütőpapírral borított tepsire tesszük. A tetejüket kereszt alakban bemetsszük.
Ekkor bemelegítjük a sütőt, 180 fokra. Amíg felmelegszik a sütő, addig tovább kelnek a cipók, szép nagyra - ezután vízzel átkenjük a tetejüket, és megsütjük őket, 30 perc alatt.

Császármorzsa

Imádja a főztömet. De tényleg. És büszke arra, hogy szerinte én főzök a világon a legeslegjobban. Már annak idején, a legelső randinkon megjegyezte magának, hogy azt mondtam, én készítem a legfinomabb paprikás krumplit az egész világon (szerénytelenség nélkül), és máris több jó ponttal indultam előtte. Szóval komolyan Ő az én legnagyobb konyhai hívem, és nekem hízik a májam (is), amikor egy tányérkitörlés után a szemembe néz, és azt mondja, mély hangon és mélyértelmű pillantással: „Ez isteni volt.” És ez nyolc éve így van.

De… hosszú évekig üröm vegyült az örömbe, nem volt 100 % a boldogság, és hiányzott az i-ről a pont. Ugyanis császármorzsafronton csúfos kudarcokat vallottam.

Az Ő nagymamája, aki már nem él, világbajnok császármorzsa-készítő volt, és számtalanszor készítette az ő drága unokája kedvencét. Volt olyan randink, ahova Ő két műanyag dobozzal érkezett, dugig a nagymama imádott császármorzsájával.

Amikor összeköltöztünk, és mindennap többször elhangzott az „Ez isteni volt!” (és most csakis étkezésre gondolok… :-) ), gondoltam, itt az idő a nagymama örökét átvenni, hiszen seperc alatt összedobok egy császármorzsát, ami biztosan szintén isteni lesz, és minden rózsaszín marad a mi kis világunkban.

Na, hasonlóképpen Arany János éji bogarához, én is nagyot koppantam. Az első császármorzsa-készítés alkalmával megdicsőült arccal tettem elé a gyönyörűen barnásra pirult, illatos, édes finomságot, és vártam a szokásos mondatot. Ő azonban ehelyett kóstolt, rágott, csócsált, nyammogott… és végül csak ennyit mondott: „A nagymamáé nem ilyen volt.”

Kész voltam. Nem tudtam elhinni, hogy nem tudok olyan IGAZÁN nagymamás császármorzsát csinálni. Miután magamhoz tértem az első sokkból, gigantikus császármorzsa-történeti kutatásba kezdtem, és diadalmasan bizonygattam neki, hogy igenis, hiteles, IGAZI császármorzsát készítettem, ami után Ferenc József is nyilván megnyalta volna mind a tíz ujját.
De ő csak annyit mondott újfent: „A nagymamáé nem ilyen volt.”

Megint kész voltam. Tovább kutattam. Láttam, hogy a neten több tábor is van császármorzsaügyben: 1. a csak liszttel készítők; 2. a liszttel és búzadarával készítők; 3. a csak búzadarával készítők.
Mivel fogalmam sem volt, hogy a nagymama melyik táborban vitte a zászlót, nekiláttam a dolog felgöngyölítésének. Újra sütöttem császármorzsát, tudományosan, az 1. sz. elmélet szerint, csak liszttel. Eredmény: „A nagymamáé nem ilyen volt.”

Jó. Lássuk a következőt, a liszt és búzadara törvénye szerinti verziót. Az eredmény ezúttal: „Hm… a nagymamáé nem ilyen.”

Megőriztem a nyugalmamat, és nekiláttam a csak búzadarás verzióra vonatkozó receptek felkutatásának. Hát ne higgyétek, hogy ez egyszerű dolog, ebből is van ezerféle… de addigra már orvosilag aggasztó módon kezdtem rákattanni a császármorzsatémára, hát egymás után készítettem a búzadarás változatokat.

És egy napon – amelyet soha nem fogok elfelejteni, és még unokáimnak is mesélni fogok -, az 1674892. császármorzsa után azt mondta: „Ez olyan, mint a nagymamáé.”

Úgy éreztem, mintha rögtön két Michelin-csillagot szereztem volna. A receptet azonnal lemásoltam, egyből két példányban is, amelyből az egyiket a Nemzeti Bank egyik szigorúan őrzött széfjébe helyeztem – na jó, nem, csak a születési anyakönyvi kivonataink közé.

És azóta is, akárhányszor császármorzsát kíván, én csak előveszem ezt a becses receptet, és ő nemsokára csak annyit mond: „Ez isteni volt.”


Császármorzsa, ahogy Ő szereti

Hozzávalók:

30 dkg búzadara
3 tojás
4,5 dl tej
5-10 dkg mazsola
10 dkg vaj
10 dkg cukor
1 teáskanál citromhéj
só


Elkészítés:

Meglangyosítjuk a tejet, szórunk bele egy kevés sót, majd beleöntjük a búzadarát. Hogy ne legyen csomós, átkeverjük.
A tojások sárgáit kikeverjük a cukorral, a fehérjékből kemény habot verünk. Ha a tejes dara megduzzadt, hozzákeverjük a cukros tojást és a habot is.
Egy nagy serpenyőben felolvasztjuk a vajat, majd beleöntjük a darás masszát, és állandóan kevergetve megsütjük. Amikor kezd összeállni a tészta, falapáttal darabkákra tépegetjük, és addig sütjük, amíg szép drappos-barnás nem lesz a morzsánk.
Szerintem érdemes itt-ott picit lepirítani, mert úgy lesz igazán finom és nagymamás :-)
Házi baracklekvárral tálaljuk.

Reggel, hétvége

Hétvége... végre.

Szeretem a hétvégi reggelek kezdetét, amikor álmosan lemegyek a nappaliba, és Ő már készíti a kávét. Leülünk egymással szemben, kócosan, még álomittasan, és mire megisszuk a kávét, beindul a nagyüzem, a kicsik ott nyüzsögnek körülöttünk, kakaót kérnek, elmesélik, mit álmodtak, felébred Papsajt, az öreg papagájunk is, mindenki egyszerre beszél, és nekem előbb-utóbb el kell azon gondolkoznom, mit is ütök össze reggelire.

A mediterrán étkezési szokások nagyon közel állnak hozzánk, többek közt abban is, hogy szeretjük elhagyni a magyar reggeli-ebéd-vacsora szentháromságot, és ehelyett későn reggelizünk és korán vacsorázunk, a kettő között pedig csak ezt-azt majszolunk. Ez persze leginkább hétvégén valósítható meg, amikor a reggeli gyors kávéivás-elrohanás helyett ráérünk egy igazi, tartalmas késői reggelire. Ez mindig más, palacsinta, gofri, lángos vagy egy duci, sokrétegű szendvics, amire már ránézni is jó.

A mai reggelünk olyan gyorsan elrohant, hogy 11 óra körül kaptunk észbe először, hogy enni kellene valamit... benéztem a hűtőbe, és az ott lévő dolgokból, valamit a nagy agyagcserepeinkben cseperedő ruccolából pár perc alatt csodálatosan finom szendvicset készítettem, amit tálalás előtt grill-lapon gyorsan átpirítottam.

Tudom, nem tűnik semmi különösnek - de csak addig gondoljátok így, míg meg nem kóstoltátok :-) A kívül ropogós, belül puha kenyérszeletek, a lágyan olvadó sajt, a meleg paprikás szalámi, az elképzelhetetlenül zöld ízű ruccola... az egyik legjobb reggeli.


A tökéletes reggeli szendvics

Hozzávalók:

friss kenyérszeletek
paprikás szalámi (jó minőségű)
Philadelphia krémsajt (natúr)
ruccola
sajtszeletek
paradicsomszeletek
majonéz
bors


Elkészítés:

Bekapcsoljuk a grillt.
A kenyérszeleteket megkenjük a krémsajttal, borsot tekerünk rá. Rátesszünk a paprikás szalámit, megszórjuk az összetépkedett ruccolával. Egy kis majonéz kerül rá, aztán jöhet a paradicsom, végül pedig a sajtszeletek.
Beborítjuk egy másik szelet kenyérrel, majd a kész szendvicseket a forró grill-lapra helyezzük, és szinte rögtön fordítjuk is (amint szépen csíkos az alja). A másik oldalt is megpirítjuk, tányérra tesszük, egy pohár friss, hideg tejjel tálaljuk.

Zsemlefelhő

Itthonikenyér-mániás vagyok, mert szeretem tudni, mi van abban a kenyérben/zsemlében/kifliben, amit az asztalra teszek. És az sem utolsó szempont, hogy a meleg péksüteményt persze imádja a család, még a Kisebbik is több darabot elmajszol belőle, pedig ő a bolti zsemlét/kiflit megvetéssel félretolja. A Nagyobbik meg csak ennyit szokott mondani: „Mama, te sütöd a világon a legfinomabbakat!” – és már csak ezért is bőven megéri a fáradtság. Ami persze nincs is, hiszen van egy imádott kenyérsütő gépem, amit ugyan kenyérsütésre sohasem használok, viszont a tészta összekeverésében, dagasztásában és kelesztésében egyszerűen utolérhetetlen. Mindössze pár perc kell, amíg beleteszem a hozzávalókat, majd egy-másfél óra múlva kiveszem a pillekönnyűre megkelt, illatos tésztát, amit csak formázok és a sütőbe teszek. Ennyi, és készen van a friss, forró kenyér, kifli, kalács, zsemle, baguette… úgyhogy kedves házias olvasó, hidd el: ha valamit tényleg érdemes beszerezni, az a kenyérsütő gép.

Na jó, ha még nem győztem meg volna mindenkit, még egy érv. Amikor sülni kezd a kenyér, az az illat… nálunk olyankor beszivárognak a kicsik a kertből, orrocskájukat kiskutya módon a levegőbe tartva és mozgatva-szimatolva, Ő pedig a hátam mögé somfordál valahonnan, bekukucskál a sütőbe, és azt kérdezi: mikor lesz kész…?

Ma francia zsemléket sütöttem, és a kétharmada azon nyomban elfogyott, hogy kivettem a sütőből. Pihepuha, leheletkönnyű, olyan... zsemlefelhő.  


Francia zsemlék

Hozzávalók:

50 dkg liszt
egy zacskó szárított élesztő
kb. 2 dl tej
kb. 1 dl víz
0,5 dl olaj
2 teáskanál só
1 teáskanál cukor

Ha van, jót tesz még neki 3 evőkanál burgonyapehely, de ha nincs, hát kisnyúl.

Elkészítés:

A tésztát bedagasztjuk, és meleg helyen duplájára kelesztjük. Ezután kézzel egy csíkot lapogatunk belőle, és 12 darabra vágjuk. Kis bucikat formálunk belőlük, sütőpapírral bélelt tepsire tesszük, konyharuhával letakarjuk, és fél-egy órát kelesztjük. Előmelegített 200 fokos sütőben kb. 20 percet sütjük, úgy, hogy a sütés kezdetén egy kis vizet zuttyantunk a sütő aljába, a kellő gőzképződés érdekében. (Persze csak villanysütő esetében.)

Aztán pedig sopánkodunk, hogy miért is nem dupla adagot készítettünk. :-)

Megfázás ellen

„Meghűltem, gyötrődöm, fáj minden tagom,
Szörnyű rossz az élet, olyan szomorú,
Beteg vagyok, mint senki a világon,
Csak énrám száll mindig ily keserves bú.
Ágyamban fekszem, s azon tépelődöm,
Miért ily kegyetlen hozzám a végzet,
Ó, miért üldöz minden itt a földön!
Pedig mégis szép, szép ám így az élet.”

(Piet Hein, Lontay László ford.)


Szóval beteg vagyok, megfáztam, és ez bizony nem jó. Persze mielőtt belesüppedtem volna az önsajnálatba, azon gondolkodtam, jó, folyik az orrom, köhögök és erőnlét tekintetében is hiányosságokkal küzdöm – de nézzük csak, mitől érezném vajon jobban magam?
Mivel az azonnali gyógyulást, a lottó ötös megnyerését és a Bahamákon történő időzést mint megoldást kénytelen voltam bizonytalan időre elvetni, az jutott eszembe, nekem bizony nem más, mint egy kis friss croissant kellene a közérzeti tuninghoz.
És mivel mindenféle péksütemény tekintetében csak és kizárólag Limara receptjeit vagyok hajlandó követni, ez a croissant is az ő találmánya. Egy újabb alkotás, amelyekről csak szuperlatívuszokban lehet áhítatosan, halkan beszélni… kívül ropogós, leheletvékony kéreg, alatta egymástól elváló rétegekben a pihepuha, vajas, csodálatosan finom tészta….
Az a fajta péksüti, amelyet minden falat után megnézel, és csak csodálkozol, hogy voltál képes ilyen tökéletességet alkotni. Ráadásul sokkal jobban lettem azután, hogy megsütöttem, és kettőt elmajszoltam. :-)
Szerintem – kihagyhatatlan.

A receptet itt találjátok:

http://limarapeksege.blogspot.com/2009/03/express-croissant-reggelire.html

Palacsinta, persze

Feltettem a szokásos kérdést a kicsiknek: „Na, mi legyen a vacsora?” És ilyenkor úgy tízből nyolcszor „palacsinta” a válasz (néha „palacsinta, persze!!”). Most sem gyengítették a statisztikát, úgyhogy mondtam, jó, legyen palacsinta, de mivel legutóbb az inkább magyarosnak számító, átlátszó verzió került tányérra, ezúttal az amerikai változat mellett döntöttem, és ebből is Nigella receptjét használtam, mert már ezerszer használtam, és tökéletes. Egy darabig nem az örökkévalóságnak dolgoztam, mert ami kisült, azt a kis porcukros kezek nyomban elkapkodták, végül 9:8 arányban nyert a nagyobbik, és végre nekünk is készülhetett egy adag. :-)

Juharszirup helyett én most levendulasziruppal locsolgattam meg a kisült palacsintákat, és igényeltem még a tetejükre pár szárított levendulavirágot is, sőt még egy kis porcukor is került rájuk a nagyobbik jóvoltából, akinél palacsinta elképzelhetetlen porcukor nélkül… úgyhogy adtam a kalóriáknak rendesen, de mint máskor, ez most sem volt szempont :-)

Amerikai palacsinta

Hozzávalók:

6 dkg vaj felolvasztva

45 dkg liszt

4 púpozott teáskanál sütőpor

2 teáskanál cukor

2 csipet só

6 dl tej

4 tojás

1-2 teáskanál vaj a sütéshez

Elkészítés:

Mindent keverőgépbe teszünk és alaposan elkevertetjük (persze kézzel is lehet). Egy kevés vajat felolvasztunk, és megsütjük a palacsintákat (3-4 fér egy normál méretű serpenyőbe).

Juharszirupot/vajat/mézet/levendulaszirupot/lekvárt/bármit teszünk rá, és aztán döbbenten megállapítjuk, hogy iszonyú sokat ettünk belőle. :-)

Baguette Párizsból

A frissen sült kenyér illata = az otthon illata.
Legalábbis az én fejemben ez így áll össze. Már a kenyértészta készítése is olyan otthonos dolog, szeretem, ahogy a kezem ismerkedik azzal a fehér puhasággal, amiből aztán a sütő melegében megszületik a csoda, amire minden alkalommal úgy csodálkozom rá, mint legelőször...
És persze ilyenkor rögtön megjelennek. A kisebbik hol itt, hol ott csíp le egy darabka tésztát, és gyömöszöli elragadtatottan a szájába, a nagyobbik pedig lelkesen asszisztál minden folyamathoz ("majd én, Mama, majd ééén!").
Aztán végül - ahogy ma is - csillogó szemekkel állnak a frissen kisült veknik mellett, és tiszteletteljes távolból szaglásznak az orrocskájukkal, hogy aztán a legelső "na jó, most már törhettek belőle" mondatomra rávessék magukat a kenyérre, és elégedetten teletömött pocakkal távozzanak a játékaik felé.

Az én kedvencem ez a recept. Annak idején, amikor Párizsban jártunk, sajnáltuk az időt az alvásra, és késő éjszakáig jártuk a várost, hogy aztán már hajnalban újra az utcákon legyünk. És ilyenkor szinte minden sarkon megcsapott minket az illat, ami éppen olyan ellenállhatatlan volt, mint a kilátás az Eiffel-torony tetejéről. Ez a kenyér pontosan olyan, mint azok a hajnali baguette-ek Párizsban. De tényleg pontosan olyan.

Baguette Párizsból

Hozzávalók:

50 dkg liszt
34 dkg víz (igen, nem tévedés, dkg)
1,5 kiskanál élesztő
2 kiskanál só

Elkészítés:

Összekeverjük a lisztet és a vizet, félretesszük egy órára. Ezután hozzáadjuk a sót és az élesztőt, alaposan megdagasztjuk, és letakarva másfél órát kelesztjük. Ha kész, formázzunk belőlük hosszúkás, vékony kenyérformákat, helyezzük őket egy nagy tepsibe (ha nincs baguette-sütőforma a háznál, többször hajtott alufóliacsíkokkal is elválaszthatók egymástól a tésztaadagok).
Újabb kelesztés, míg csak nem ítéljük elég ducinak a leendő kenyereket - aztán irány a 220 fokra előmelegített sütő, 25 percre. A sütés kezdetén egy maréknyi vizet zuttyantsunk be a sütő aljába (csakis villanysütőnél, persze), és várjunk, amíg a keletkező gőzben még nagyobbra emelkednek a kenyerek.

 Aztán pedig már csak némi önuralom szükségeltetik, amíg kihűlnek a baguette-ek - na jó, mondjuk langyosra. :-)