Anne

Mindenkinek van egy igazán kedvenc könyve.

Olyan, amit évente egyszer előveszünk, sokadszorra is végigolvasunk, és bár már fordulatokat, néha egész mondatokat, de akár még bekezdéseket is tudunk belőle kívülről, mégsem ununk rá. Mert visszaadja a gyerekkorunkat, vagy mert a hétköznapok mókuskerekéből egy különleges világba visz, vagy mert mindig találunk benne valami új értéket… vagy mert egyszerűen hozzánk nőtt, sok-sok éve.

Az én igazán kedvenc könyvem L.M.M Montgomerytől az Anne otthonra talál.
A könyv 1909-ben íródott, de mai napig nem veszített különleges bájából, hangulatából, finom humorából, szelíd fordulatosságából. Egy érzéketlen külső szemlélő ifjúsági regényként határozná meg a könyvet, de ennek még véletlenül sem szabad bedőlni. Igaz, hogy én is 16 éves koromban olvastam először, de azóta is rengetegszer olvastam újra, mert azt érzem, felnőttként tudom megbecsülni igazán a benne rejlő tisztaságot és értéket.

A könyv egy félreértéssel kezdődik: Marilla és Matthew Cuthbert, a kanadai Prince Edward-szigeten élő középkorú testvérpár elhatározza, hogy magukhoz vesznek egy kisfiút a hopeton-i árvaházból, hogy segítsen nekik a ház körüli munkákban. A véletlen (vagy a gondviselés) azonban úgy hozza, hogy a kisfiú helyett Matthew a vonatállomáson egy vörös hajú, tizenegy éves kislányt talál, aki sok-sok szeplővel és átlagon felüli beszélőkészséggel rendelkezik. A nőktől amúgy végtelenül rettegő Matthew meglátja a kislányban a különleges egyéniséget, és hazaviszi nővéréhez, aki pár nap után – a kislány körül kialakuló sok-sok galiba ellenére – úgy dönt, megtartják a véletlenül hozzájuk keveredett kis idegent.

Anne Shirley, a vörös hajú kislány innentől – életében először – igazi otthonra talál, és bár veleszületett hajlama van a spontán bajkeverésre, kiderül, hogy emellett rendkívüli fantáziával rendelkező, okos, kedves és mélyen érző kislány, aki csakhamar teljes jogú tagja lesz a Cuthbert-családnak és a kisvárosnak, Avonlea-nek. Igazi kebelbarátra talál, sok-sok érdekes ismeretségre tesz szert, egy nagyszerű tanítónő segítségével a tanulásban is jeleskedik, és nem mellékesen mélységes gyűlöletre lobban az iskola leghelyesebb fiúja iránt, aki a megbocsáthatatlan „répa” szóval illette őt és a haját.

Anne tehát otthont és családot talál a Cuthbert-házban, és garantálom, hogy a könyv végére mindenki megszereti őt és a vele történő viszontagságokat.
Szerencsére az írónő tovább szőtte a vörös hajú kislány kalandjait, és több könyvön át követhetjük gyermekkorát, fiatal lányságát, majd azt is, hogyan lesz neki magának saját családja – és ebben bizony nagy része lesz annak a bizonyos fiúnak, aki annak idején répának hívta őt...

Ez az a könyv, ami visszahozza az olvasó hitét a világ jóságában és szépségében, és észrevétlenül ébreszt rá a legfontosabb dologra: mindig hinni kell abban, hogy az élet kanyarai után valami igazán jó következik…

Még egyszer a pozitív gondolkodásról

Tegnap egy hosszú és érdekes levelezést folytattam valakivel arról, hogy tulajdonképpen tényleg mennyire nehéz pozitívan gondolkodni. Merthogy a hiányosságok, a rossz dolgok valahogy feltűnőbbek, mint a jók. A jókat egyszerűen természetesnek vesszük, és átlépünk rajtuk, aztán koncentrálunk a rosszakra, pedig nem így kellene. Vajon mennyi energiát vesz el az, hogy az ember egyfolytában aggódik az anyagi biztonság, a munka, a család miatt? Hányszor hasonlítjuk magunkat önkéntelenül is másokhoz? Hányszor hasonlítjuk a saját gyerekünket a mások gyerekeihez?

Ahogy nincs szépség önbizalom nélkül, szép élet sincsen a magunkba vetett hit nélkül. Hinni kell abban, hogy – és a lényeg itt van – a lehetőségeinkhez és a korlátainkhoz képest jól csináljuk a dolgokat. Nincs sok pénzünk? Lehet, de van sok barátunk. Nem vagyunk mindig oda a munkánkért? Nem baj, hiszen a munka csak napi 8 órát tesz ki (jó esetben), a maradék 16-ban nem kell vele foglalkoznunk. Megfáztunk, köhögünk és lázasak vagyunk? Mennyire semmi kis betegség ez mások bajaihoz képest. A mi gyerekünk még nem jár és nem beszél, amikor más gyereke már lefutja a maratont, és kívülről fújja a Walesi bárdokat? Na és, a miénk meg egyméteres tornyot tud építeni üres vécépapír-gurigákból, bárhova fel tud mászni és gyönyörűen rajzol. Ja, és a legszebb gyerek a világon.

Szóval ne hagyjuk, hogy a rossz gondolatok eluralkodjanak rajtunk. A vonzás-bevonzás manapság annyira trendi elméleteiben nem hiszek, de a hozzáállásban igen. Állj pozitívan a dolgokhoz, és hamarosan tapasztalni fogod, hogy minden egy kicsit jobb lesz. Lehet, hogy csak többen mosolyognak majd rád, mert te is többször mosolyogsz, de már az is nagy dolog. Ha valaki beszól neked, ne vedd fel a kesztyűt, csak sajnáld, hogy szegény, de pocsék napja van, képes a munkán görcsölni, ahelyett, hogy a nyaralását tervezgetné…ha pedig a frissen sült kenyered lapos, mint Keira Knightley, tegyél rá tejfölt, szalonnát, lilahagymát, és edd meg kenyérlángosnak. Végül pedig örülj, hogy nem a Vörösmarty téren vetted, szeletenként 700 Ft-ért… és már jobban fogod érezni magad.

Az én tegnapi napom nem alakult a legjobban, de erősen igyekeztem az élet napos oldalát nézni, mint a Monty Python-csoport. :-)

 Reggel elaludtam, aztán pedig idegesen szaladgáltam ide-oda a házban, amikor eszembe jutott, hogy de legalább valószínűleg a nulláson már nagyon kevesen lesznek, nem úgy, mint hétkor. És tényleg! Gyorsan beértem, dugó és idegeskedés nélkül. Fontolgatom, hogy legközelebb is elalszom. :-)

Bent lett két megoldhatatlannak tűnő munkám – viszont a korábbiak most lettek készen, és nagyon szépek, jó érzés volt kézbe fogni őket.

Az egyik megoldhatatlannak tűnő munka kapcsán alakult ki a fent említett levelezés a pozitív gondolkodásról, és egy nagyon inspiráló párbeszédhez vezetett.

Tegnapelőtt volt egy nagyon rosszul sikerült beszélgetésem egy számomra fontos emberrel, de ma átbeszéltük a dolgot, és ez nagyon jó volt.

Alig tudtam elindulni haza, akkora zivatar volt…. viszont amíg elértem az autóig, teljesen feltöltődött a lelkem az eső csodálatos illatával.

 Véletlenül nekimentem egy faláda sarkának – most aztán alig tudok ráállni a lábamra, viszont emiatt nem tudtam bemenni, és itthonról fogok dolgozni, ami ugye mégiscsak jobb, mint bent.

Ha belegondolsz, biztosan te is jó pár ezekhez hasonló dolgot tudnál mondani. Próbáld ki – garantálom, hogy jobban fogod magadat érezni.

És egy lelkesítő példa arra, hogy sok-sok citromból is lehet édességet kihozni:

Lime-torta

Hozzávalók:

Az omlós tésztához:

375 g liszt
3 evőkanál kristálycukor
155 g vaj, apróra vágva
jeges víz

A töltelékhez:

220 g kristálycukor

4 tojás

250 ml tejszín

250 ml lime-lé

Elkészítés:

A sütőt 180 °C-ra előmelegítjük.

A lisztet, a cukrot és a vajat aprítógéppel finom morzsásra dolgozzuk. Annyi jeges vizet öntünk rá, hogy sima tésztát kapjunk. A tésztát kivesszük a gépből, és gyúrjuk egy kicsit. Mielőtt kinyújtanánk, egy zacskóba csomagoljuk, és 30 percre a hűtőbe tesszük, így sütés közben nem fog összezsugorodni.

A tésztát akkorára nyújtjuk, hogy beleférjen egy 25 cm-es kapcsos fém tortaformába. A tésztába néhány lyukat szúrunk, és 15 percig sütjük. (Ha felpúposodna, kivétel után egy tiszta konyharuhát terítünk rá, és a keletkező gőz megpuhítja annyira a tészta felületét, hogy simán visszanyomható.)

A lime-töltelékhez a cukrot, a tojásokat, a tejszínt és a lime-levet összekeverjük. A tetejéről lekanalazzuk a buborékokat és a habot. A tortára öntjük, és 160 °C-on tovább sütjük 20-25 percig, míg a töltelék megszilárdul.
Egy éjszakára hűtőszekrénybe rakjuk, hogy a krém megdermedjen, majd tálaláskor felszeleteljük, és szigorúan tejszínhabbal kínáljuk.

Nálam az egy adag - két szelet, úgyhogy rögtön két tortát sütöttem. :-)

(Sütiforrás: Marie-Claire Ízvarázs, Aréna2000 Könyvkiadó, 2004.)

Csodaország

Jártál mostanában Csodaországban? Remélem, igen. Én az elmúlt hónapokban nagyon sokszor léptem be a kapuján. Érdekes hely, mert sosem ugyanott van. Van, amikor átölel a nagyobbik, és hirtelen ott vagyok. Van, amikor este kint ülünk a teraszon, és akkor nyílik meg a kapuja. És van, amikor egy ebéd közben lezajlott beszélgetés alatt. Sosem tudhatod… Ha keresed, nem találod meg. Ő talál meg téged egy helyzetben, amikor nem várnád, egy hétköznapon, amikor nem is készülsz rá. És akkor egyszer csak ott vagy megint az aranyló levelű fák alatt, a ragyogó napfényben, és gyönyörűnek látod az egész világot…

Pozitív szemlélet újratöltve

Felújítás zajlik nálunk, ennek megfelelően száll a por, festékszag van, óriási a felfordulás, bútorok, ruhák, játékok kupacai mindenfelé, ahová csak lépünk. Ma már egy kicsit reménytelennek láttuk a helyzetet, úgyhogy kénytelen voltam elővenni a mindenben-csakazértis-látok-valami-jót világnézetemet, és megállapítottam, hogy a poros felületekre ujjal nagyon jól lehet rajzolni, a festékszagot kifejezetten szeretem, és a kicsik pedig kimondhatatlanul élvezik a bútorrengetegben játszható spontán akadályversenyt, szóval nem is olyan rossz ez az egész. Ráadásul (ha egyszer kész lesz) nagyon szép lesz minden, addig pedig csak túléljük valahogy, hogy a szétbontott franciaágyunk jelenleg ugrálóvárként funkcionál. J

Persze, van, amit sajnálok is. Nemsokára eltűnik a rajz, amit a nagyobbik rögtönzött egy ihletettebb és felügyelet nélküli pillanatában a falra, és amit az első sokk után körbe akartam rajzolni egy kerettel, és ráírni, hogy mikor rajzolta – mert akkor is elővettem végül a mindenben-csakazértis-látok-valami-jót világnézetemet. Ez egyébként hasznos dolog. Néha TÉNYLEG komoly nehézségekbe ütközik ezt a szemléletet előrántani, pláne a kisebbik őrült dolgait illetően, de sokat segít, ha nem akarok minden napot teljesen kiakadva befejezni, márpedig nem akarok. És ilyenkor arra gondolok, hogy egy hatévessel meg egy négyévessel együtt élni embert próbáló, kiakasztó és energiabezúzó dolog csodálatos és megismételhetetlen pillanatokkal teli kaland.

Házunk jelenlegi állapota nem tesz lehetővé komolyabb főzést, úgyhogy ebédre csak egy egyszerű, de gyors és nagyon finom ételt raktam össze – nagyjából tíz percbe telt, de felért bármilyen, órákig készülő fogással. Az a jó az ilyen háborús állapotokban, hogy az ember lánya nagyon kreatívvá és hatékonnyá válik a konyhában. Úgyhogy már előre azon járnak a gondolataim, a holnapi BL-döntő-nézésre milyen vacsorát prezentáljak – bár a srácoknak most úgyis mindegy lesz, hogy két gól között mit lapátolnak magukba. J

Fűszerekkel pirított csirkemáj

Hozzávalók:

1 kg csirkemáj

8-10 evőkanál libazsír

1 nagy fej hagyma (vagy két kicsi)

1 rozmaringágacska

3-4 ágacska kakukkfű

2 zsályalevél

5-6 evőkanál tejszín

2 csokor friss petrezselyem

bors

só  

Elkészítés:

A hagymát megtisztítjuk, felkockázzuk, a libazsíron megpirítjuk, és hozzátesszük a csirkemájakat. Addig pirítjuk, míg a máj kettévágva már nem vöröses, de még krémes. Ekkor tesszük hozzá az apróra vágott zöldfűszereket, sózzuk, borsozzuk, még egy percet pirítjuk, a tejszínnel elkeverjük, és kész. Tálra tesszük, és rengeteg friss petrezselyemzöldet tépkedünk rá. Friss kenyérrel, uborkával mennyei.