Októberi Kifőztük és a mi saját készítésű kandallónk

Megjelent az októberi Kifőztük! Az ingyenesen letölthető gasztromagazinban ebben a hónapban középpontban a sör, a gesztenye, a szőlő és a szilva, és számtalan finomság, ami ezekből készíthető. Most a receptek mellett egy gesztenyés nyereményjáték is várja az olvasókat, úgyhogy töltsétek le, böngésszétek át, ezúttal is érdemes! :-)

http://www.kifoztuk.hu/


Borzasztóan szeretem ezt az este bekuckózós időt. A legjobb az benne, hogy meggyújtjuk az én imádott kandallómban a gyertyákat, és egy teával elé telepedünk.
Persze, ne képzeljetek olyan szuperspeckós kandallót, semmi puccosság, semmi modernség, sőt, nem is igazi kandalló, mert a kéményünk nem alkalmas a bekötésre, úgyhogy csak gyertyák égnek benne, de mi nagyon szeretjük. És ennek is története van...

Sokáig rágtam az Ő fülét, hogy szeretnék egy kandallót, de semmi komolyat, anyagiak és alkalmas kémény híján csak egy olyan látszatkandallót, amiben gyertyák égnek. Megérdeklődtük néhány helyen, mennyi lenne egy sima, egyszerű kandallókeret, de még ennek az árától is rémülten eliszkoltunk, úgyhogy továbbra is csak a hosszas álmodozás maradt. 
Egy napon szólt egy ismerősünk, hogy bontja a régi házát, és nem kellene-e nekünk egy adag bontott, sokéves tégla ajándékba... hát nekem persze, hogy kellett! Életem végtelenül türelmes és elnéző társával hazaszállíttattam a megfelelő mennyiségű kopott, ódon téglát, és mondtam, na, itt az idő, vegyünk cementet vagy ragasztót vagy mittomén, és építsük meg azt a kandallót MI.

Csodával határos módon Ő még ezen a ponton sem bánta meg, hogy nyolc évvel ezelőtt beígérte nekem a jóban-rosszban-holtomiglant, ehelyett türelmesen magyarázni kezdte, hogy a kandalló nem legó, hogy egymásra pakoljuk az elemeket, összekattintjuk, és aztán boldogan reklámmosolygunk az idilli gyertyafényben, hanem  kell hozzá némi szakértelem is, ami hiányzik mindkettőnkből (bár úgy éreztem, ez durva csúsztatás, mert a reklámmosoly nekem igenis menne).

És ezen a ponton jelent meg a végzet, a sors, a jó szerencse angyala a szomszédunk képében, akinek Ő elmesélte az én kandallóépítős mániámat. Drága szomszédunk erre csak annyit mondott, ő annak idején kőművestanoncként kezdte a pályáját, igaz, azóta sem fogott vakolókanalat a kezébe, de ha én annyira szeretném azt a kandallót, hát álljunk neki hárman, aztán majd csak lesz valami.
Úgyhogy nekiálltunk, és mivel úgy látszik, a kőművességet elfelejteni nem lehet, szomszédunk valóban szakértő, precíz iránymutatásai alapján megépítettük az én álmaim kandallóját - mi hárman, munka után, négy estén át.
Azóta is a nappalink dísze, és én imádom, úgy, ahogy van. Karácsonykor erről lógnak a névre szóló zoknijaink, tavasszal ennek a tetején üldögélnek a húsvéti tojások, ilyentájt pedig birtokba veszik a mindenféle méretű és színű tökök és ágak.
De a kandallónk legnagyobb erénye, hogy szinte a semmiből épült meg, és csak azért, mert kitartóan álmodtam róla... úgyhogy ha vannak nektek is álmaitok, amelyeket ott dédelgettek a szívetek egyik titkos szegletében - ne adjátok fel soha, egyszer biztosan lesz belőlük valami...

Hangolódás

... az őszre. Már írtam, hogy várom - és most már nem csak én képzelem, hogy benne van a levegőben, tényleg itt az ősz, noha kaptunk még jó pár meleg, fényes napot. A lelkem mégis készülődik már, és tegnap, amikor megláttam az első színes levelet leperegni egy fáról, valahogy megnyugodtam. Igen, itt van az ősz, és én sarkig tártam neki az ajtót, hadd jöjjön be...

Tegnap levágtam az utolsó csokor levendulát is, ez egy kicsit mindig összeszorítja a szívemet. De persze nincs miért szomorkodni, hiszen csak a nyár múlt el - és azt hiszem, idén is szép ősz vár ránk.
Van még egy jele annak, hogy jön a hűvös, és ez egy csalhatatlan jel: elkezdek agyagfigurákat formázgatni és fahéjas-diós sütit sütni. Az agyagfigurák nem szándékosan ilyenkor készülnek, egyszerűen csak valahogy mindig ilyenkor támad kedvem hozzájuk... mi lehet rá a magyarázat? Ki tudja. De a fahéjas-diós süti már nem ennyire rejtélyes - ennek az illata az ősz esszenciája. Legalábbis nekem. Tulajdonképpen a recept nem is számít, a lényeg, hogy szerepeljen benne dió és fahéj, mert ezek jelentik a kulcsot ahhoz, hogy a házat belengje a semmivel össze nem téveszthető őszváró illat.

Ilyenkor a kicsik is előkerülnek rögtön, orrocskájukat magasra tartva szimatolnak, mint a nyuszik - aztán mindenféle felszólítás nélkül futnak a szekrényhez, tányért, villát, szalvétát vesznek elő, hogy aztán az asztalhoz kuporodva várjanak, amíg egy-egy kocka nem kerül eléjük. És aztán egy újabb... majd még egy.
Tulajdonképpen le sem kell írnom ezt a receptet, mert ez a múltkori szőlős süti egy az egyben - annyit változtattam csak rajta, hogy szőlő és mandula helyett került bele egy kávéskanál fahéj és 10 dkg dió, a tetejére pedig csokimáz. A süti mégis teljesen más lett, mint a szőlős verzió - de annyiban mégis hasonló, hogy hihetetlenül finom ez is.
Kellemes őszvárást kívánok mindenkinek!

Bábszínház

Múltkor eltettem egy cipősdobozt, mert gondoltam, majd ebből is készítünk valamit. Szép nagy cipősdoboz volt. Az első ötletem egy babaház volt, de miután lefestettem, meggondoltam magam, és így mini bábszínház lett belőle. A Nagyobbik boldogan támogatta a kivitelezést, és amíg én összeraktam az "épületet", ő közönséget szervezett a játékdobozából, díszleteket és bábokat gyártott, valamint elvállalta a dramaturg szerepét is. (Egészen pontosan ez úgy zajlott, hogy közölte, a Jancsi és Juliskát fogjuk előadni. Erre én mondtam neki, de hát az egy horror... mire ő: "Majd úgy fogom mesélni, hogy csak egy hangyatojásnyit lesz ijesztő." Megnyugodtam.) 


Ilyen volt a cipősdoboz kiindulási állapotban:

A doboz tetejét zöldre festettem, ez lett a nézőtér; a doboz belsejét fehérre, az oldalait pedig lilára, és összeragasztottam a két részt.

Kivágtam a játékteret sniccerrel:

Egy kisebb dobozkát, amely egy oldalról nyitott volt, a kivágott ablak mögé ragasztottam - ez lett a díszlettartó.

Hurkapálcára felfűztem egy anyagdarabot, és az így keletkezett "karnist" az oldalra kifúrt lyukakba szúrtam. A nézőtérre leültettük a közönséget - ők pedig türelmesen vártak, amíg elkészültek a szereplők és a díszletek. :-)

A Jancsi és Juliska volt tehát a sikerdarab, amit műsorra kívántunk tűzni, ehhez készültek a szereplők (tervezés és kivitelezés a kislányom érdeme :-) ): gonosz mostoha, Jancsi és Juliska, boszorkány, apuka.

Ezután megszülettek a díszletek is (ő alkototta meg ezeket is): Jancsiék háza, mézeskalács ház, erdő, kemence.

Végre megkezdődhetett az előadás: a meglehetősen vegyes összetételű nézőközönség (egy királynő, Mazsola, pár Playmobil-gyerek, Tüskéshátú és egy pingvin, valamint persze a Kisebbik) izgatottan figyelte Jancsi és Juliska izgalmas kalandjait. (A képen éppen a gonosz mostohaanya nézi gonoszkodva a gyerekeket.)

Amikor véget ért a darab, mindenki tapsolt, leghangosabban persze én :-) A szereplők pedig mind meghajoltak, és közölték a nézőkkel, hogy holnap ugyanitt és ugyanekkor a Hamupipőke lesz műsoron.

És úgy érzem, itt jött el az ideje annak, hogy idézzem a szövegkönyvet:

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy igazán kedves apuka, akinek volt két kisgyereke, Jancsi és Juliska, és volt nekik egy gonosz mostohaanyjuk is. Ez a gonosz anya elüldözte a gyerekeket az erdőbe, szegénykéket. Mentek, mendegéltek, közben ragályosan féltek. Igen, ragályosan, Mama, mit nem értesz ezen? Hogy mit jelent? Hát azt, hogy előbb az egyik félt, aztán már a másik is. Na folytatom, jóóó? Egyszer csak találtak egy mézeskalács házat, erről kiderült, hogy egy banyaboszorkányé, de mire kiderült, a gyerekek már bent voltak, és hát akkor már késő volt az izgulás. A banyaboszorkány bedobta a gyerekeket a forró medencébe, de Juliska toppantott, és azt kiáltotta: Agyon koldulsz, te banya! És kiugrottak, hazáig szaladtak, otthon meg kiderült, hogy a gonosz mostohaanya eltűnt valahova, talán meghalt, de ez nem biztos, mindegy, otthon már nem volt. És akkor mindenki nagyon örült, leginkább a kedves apukájuk, vége!"

Meg kell hogy mondjam, az előadás minden pillanatát élveztem :-) De a legnagyobb sikere mégis a Kisebbiknek volt, aki szintén csüngött a történéseken, és végül lelkesen, de kissé összekeverve az irodalmi vonatkozásokat, hangosan követelte, hogy "mégegyszermégegyszer a Laci és Iluskát!"
Szóval azt hiszem, a bábszínház még elő fog kerülni máskor is. :-)


 

Egy este a tűz mellett

Tegnap délután eljöttek a barátaink. Pontosan 13-an voltunk, ami állítólag ugye nem egy szerencsés bulilétszám, de aztán mégis annak bizonyult, mert délután öttől éjjel kettőig tartott a mulatság, és azt hiszem, a nagy olasz családokat jellemző hangzavarban mindenki nagyon jól érezte magát.
Először is csodálatosan finomakat ettünk. A fúziós konyha jegyében volt cukkinis quiche, indonéz szaté szósz, balzsamecetes caprese saláta, mézes-mustáros sült csirke, házi zsemle, görög saláta, vegyes zöld saláta, grillezett zöldségek, sárgabarackos és szilvás sütemény, baracklekvárral töltött kókuszos-lime-os keksz és persze a creme brulée. Szóval degeszre ettük magunkat, fogytak a hideg fröccsök is, szólt a zene, a gyerekek izgatottan nyüzsögtek a házba be és a házból is, rengeteg nevetés volt és sok értékes beszélgetés. Estefelé a kicsik táncversenyt rendeztek, amibe persze nekünk is bele kellett szállnunk, és azt hiszem, a nap egyik, ha nem a legnagyobb fénypontja az volt nekem, amikor a Nagyobbikkal táncoltunk Madonna Hung up-jára. :-) Amikor már besötétedett, és az ég sötét takaróját telepöttyözték a csillagok, a gyerekek elengedtek egy-egy lámpást, néztük, ahogy szállnak az égen, ez mindig annyira varázslatos... aztán tüzet gyújtottunk, néztük, ahogy pattognak a fadarabok és szállnak az ég felé a szikrák. És beszélgettünk, sokat-sokat-sokat, takarókba burkolózva, mert már hűvös volt...
Néztem őket, és arra gondoltam, mennyire szerencsések vagyunk, hogy ilyenek a barátaink. Mindannyian okosak, melegszívűek, kedvesek, mosolygósak. Akik egy egyszerű szombat estéből léleksimogatóan gazdag élményt varázsolnak, akik velünk vannak jóban-rosszban, és akik éjjel kettőkor sem szívesen mennek el.
Büszkék vagyunk arra, hogy ők a barátaink, reméljük, mi is tudunk adni nekik valamit, cserébe ezekért a kimondhatatlanul szép estékért.

Meggymagpárna fájós pocakokra

A lekvárfőzésből persze rengeteg meggymag maradt. Igaz, ki is dobhattam volna, de mivel Ő sok-sok órán át magozott, a végére már úgy sajnáltam, hogy azt éreztem: ezt a hősies cselekedetet nem kicsinyelhetem le azzal, hogy nem használok fel mindent a nagy munkából. A meggyből nyilván lekvár lett, de arra gondoltam, a magokból készítek egy párnácskát. A meggymagról ugyanis köztudott, hogy kiválóan megtartja a hőt, és esetleges gyerekhasfájás esetén nagyszerűen melengetheti a kis betegek pocakját. (Most így hirtelen persze egy alkalmat sem tudnék felidézni, amikor fájt volna a hasuk, de ezt ugye sosem lehet tudni, jobb félni, mint megijedni és hasonlók...) De ha nem is lenne hasfájása sem a Kisebbiknek, sem a Nagyobbiknak (és hát ne is legyen), melegítésre még akkor is használhatjuk. Rögtön eszembe jutott a tél, amikor olyan nagyon hideg tud lenni, és néha még a fűtőtestek sem birkóznak meg maradéktalanul a szobák méreteivel.... akkor majd milyen jó lesz a melegített meggymagpárnát betenni valamelyik kicsi ágyába.

És mikor ezt végiggondoltam, már indultam is a magokért.


Először is feltettem a magokat bőséges, sós vízben egy fazékba, és egy órán át hagytam forrni. Aztán leszűrtem, átmostam hideg vízzel, és még a szűrőben alaposan összedörzsölgettem a szemeket. Ezután újra átmostam őket, majd egy régi törülközőre öntöttem őket (a magokon lévő maradó kis meggyhús összefoghatja az anyagot, úgyhogy óvatosan!). Ebben is gondosan átdörzsölgettem a szemeket, aztán újra átmostam a szűrőben az egészet. Ezután gyönyörűen tiszták lettek már a magok.
Egy tálcára tettem mindet, és kitettem a napra száradni. Amíg száradtak, mintás anyagból megvarrtam a párnát, persze a végét szabadon hagytam.
Amikor a magok már zörgősen szárazak lettek, betöltöttem az összeset a párnácskába, és végül összevarrtam az anyagot.


És ezután, ha bármikor szükség lesz a sokáig meleg meggymagpárnára, csak beteszem a sütőbe, majd a kellő melegség elérése után odateszem a fájós pocakra vagy a hideg ágyba. :-)

Egy doboz új élete

Kaptam egy fadobozt, nem ajándékként, hanem olyan "hátha tudod még használni valamire" jelleggel, irodafelszámolásból.
Rögtön megtetszett, mert éppen két cserép bazsalikomot bele tudtam tenni, csak az volt vele a baj, hogy már kicsit kopott volt, vízfoltokkal itt meg ott, pár helyen szálkák is álltak ki belőle - de mégis nagyon szép volt, és én rögtön tudtam, hogy kezdek vele valamit.

Kinyitottam a kézművesdobozomat, és alapanyagok után néztem. Szerencsére találtam benne néhány fabetűt, úgyhogy elővettem egy darab csiszolópapírt, festéket, ecsetet, ragasztót, és munkához láttam.


Ilyen volt a fadoboz, amikor megérkezett:

Picit átcsiszoltam, áttöröltem, és halványsárga akrilfestékkel lefestettem. A festéket kicsit vizeztem, hogy ne fedje el a fa szép erezetét. Száradás után alaposan megcsiszoltam itt-ott a dobozt, hogy ne tűnjön teljesen újnak:

Elővettem a betűket. Ilyenek voltak natúr állapotukban, aztán szürke festékkel lefestettem őket.

A megszáradt betűket pillanatragasztóval felragasztottam a doboz oldalára, és beletettem a két bazsalikombokrocskát :-)

Ilyen lett. Kitettem a nappali ablakpárkányára, most éppen ez a kedvenc tárgyam a házban... mindig, ha ránézek, azt érzem, a doboz is örül, hogy újjászülethetett :-)

Ha neked is van olyan tárgyad, amit kidobnál, mert már kicsit kopott, régies, piszkos, karcos, kérlek, először nézegesd egy pár percig, hátha meglátsz benne egy új lehetőséget... hiszek abban, hogy a tárgyaknak is jár még egy esély.

Ma

Jó pocsék napom volt. Reggel orvoshoz kellett mennem a város túlsó végére. Keresztül a reggeli csúcsforgalmas Budapesten, esőben, és még el is tévedtem. Aztán jó nagy késéssel be a munkahelyemre, ahol a hatalmas parkolóban már egyetlen hely sem volt, és közel-távol semmilyen egyéb megállási lehetőség nincs. Mikor beértem, már éreztem, hogy belázasodtam (hiba volt egész éjjel a nyitott ablak alatt aludni...), gyenge és elesett voltam egész nap. A munkáimmal nehezen haladtam, alig vártam már, hogy elindulhassak haza. Addigra persze az esőből gigantikus zivatar lett, az M0 órák óta állt egy kamionbaleset miatt, ezért a városon keresztül kellett hazamennem, és a szokásos egyórás utamat most kerek 3 óra alatt tettem meg...

Szóval, nem mondanám, hogy nem voltam teljesen elgyötört, mire hazaértem.

De otthon a csoda várt. Az asztal megterítve, csak nekem, rajta egy csodálatos olasz tészta, pestóval, friss bazsalikomlevelekkel, pirított kolbászkarikákkal, sajttal... és mellette egy pohár hideg búzasör. És ott volt Ő, aki ezzel várt, mert tudta, hogy nehéz napom volt...

Amikor lefektettük a kicsiket, kiültem a teraszra. És megérkezett a szél, hozta magával a hűvösen frissítő levegőt, amit úgy szeretek... hagytam, hogy összekócolja a hajamat, végigsimogassa az arcomat, és minden fáradtságom ellenére is azt gondoltam: ez mégiscsak szép nap volt.


 

Levendulaaratás

Ez úgy hangzik, mintha Provence-ban birtokolnánk egy pár hektár földet, ahova kombájnokkal mennénk begyűjteni a virágokat. :-) Igazából persze arról van csak szó, hogy a levendulabokraink gyönyörűen virágoznak, és mivel tavaly sajnáltam levágni a gyönyörű lila virágokat, gondoltam, most igenis learatom a termést, mert nincs annál jobb érzés, mint saját levendulából kötött csokrokat fellógatni mindenhova, meg levendulás mindenféléket készíteni.
Úgyhogy fogtam az apósomtól kapott százéves (tényleg) metszőollót, egy helyes kis kosarat, és az első levendulabokor elé telepedtem.
Igazából azt gondoltam, húsz perc alatt levágom az összeset, de ezt volt az utolsó alkalom, hogy leszóltam a levenduláink mennyiségét… végül jutott a barátainknak is, lettek fellógatható csokrok is, és más célokra is felhasználtam a virágokat:


Varrtam anyunak textilből madárkákat, amelyeket levendulával töltöttem meg.

Készítettem illatgömböket: préselt papírgolyót ragasztóval bekentem, megforgattam levendulában, majd ugyanezt többször megismételtem, hogy mindenhol beborítsák a virágok.





Barna cukrot elkevertem annyi olívaolajjal, hogy nagyjából kenhető legyen, kevertem bele levendulavirágokat – és kész lett a világ legjobb bőrradírja. A cukor tényleg nagyon jól radíroz, az olívaolajtól pedig puha és táplált lesz a bőr, a virágoktól kölcsönzött levendulaillatról nem is beszélve.

Lett három üveg levendulás cukor is, süteményekhez csodás lesz.






Persze, mindeközben akkora, de AKKORA büszkeséget jelentett, hogy mindezek a saját levenduláinkból készültek, hogy azt el sem tudom mondani. Úgyhogy újra körbejártam a pici kertünket, hogy találjak egy talpalatnyi - vagy még annál is kisebb - szabad földecskerészt, ahova még ültethetnék néhány tő levendulát... :-)

Méhecskék a gyerekszobába

Ha már így négyszemközt vagyunk, be kell vallanom, valamiért nehezemre esik kidobni a vécépapír-gurigákat. Emlékszem egy esetre, amikor már elindultam a kuka felé egy ilyen üres gurigával, és volt egy másik alkalom is, amikor már tényleg MAJDNEM ki is dobtam, de aztán végül nem sikerült legyőznöm a bennem rejtőző titkos énemet, a "Mentsük meg a vécépapír-gurigákat!" mozgalom szószólóját, és egy újabb darabot helyeztem az amúgy is terjedelmes kupacra.

Neki persze időről időre tele lesz a hócipője a millió gurigával, és a szelektív hulladékgyűjtőbe transzportálja az kedves kis barátaimat, de én nem szoktam elcsüggedni, hanem kitartóan újrakezdem a gyűjtögetést.

Igazából az motivál engem, hogy ezekből a gurigákból annyi jópofa dolgot lehetne készíteni. De sajnos, be kell ismernem, hogy a hangsúly erősen a feltételes módon van, mert eddig még (és most földre sütött szemmel és piros arccal tologatok a cipőmmel egy kavicsot) nagyjából semmit sem csináltam belőlük.

Na de nemrég, amikor megintcsak egy újabb darabbal növeltem a vécépapír-gurigák Eiffel-tornyát, bevillant egy ötlet.
A dolog eredete az, hogy - nem tudom, észrevettétek-e már - normális, kedves kinézetű, elfogadható árú, rendes fényt produkáló mennyezeti lámpát gyerekszobába nagyjából lehetetlen kapni. Nemrég a Kisebbik szobáját szereltük fel új lámpákkal, és kénytelenek voltunk "felnőttes" spotlámpákat venni, mert semmi egyebet nem találtunk. Viszont azért egy négyévesnek mégsem az igaziak az ilyen lámpák, úgyhogy gondoltam, lógatok rájuk valamit, amitől kicsit mégiscsak kisgyerek-közelibbek lesznek.

És akkor gondoltam arra, hogy a vécépapír-gurigák egy részéből méhecskéket fogok készíteni - ehhez más nem is kellett, csak egy kis sárga festék, fekete papír, fekete toll, pár nagyobb gyöngy, egy kis drót, pár zseníliaszál meg egy kevés maradék fonal.

Így születtek meg a képen szereplő méhecskék - a vakuzás elkerülése miatt itt a teraszra futó akácon lógnak, de nemsokára átkerülnek majd a lámpákra.

És remélem, mostantól ontom majd az ötleteket a gurigák felhasználása terén. :-)

Az én kis sarkom a világban

Mindenki otthon van valahol. Ez a rövid mondat nekem nagyon sokat mond, mert az otthon az, ami biztonságot adhat nekünk ebben a nagy-nagy világban. Ide tudunk elhúzódni, itt tudunk megpihenni, örülni, szomorúnak lenni, szeretni és alkotni, hétvégi reggeleken lustálkodni, barátokkal nevetni, finomakat falatozni, betegen búslakodni, alliterációkat alkotni... :-)
Mindenkinek mást jelent az otthon. Malackának a Tilosaz Á-t, Matulának a gunyhót, Mr. Darcynak Pemberley-t, nekem pedig ezt a Budapest melletti kis faluban álló ikerházfelet. Ez a mi otthonunk, illetve még inkább az Otthonunk, vagy ahogy a Nagyobbik mondaná, a mi vackánk. Minden pici sarkát szeretem. Igaz, ezek többnyire porosak. A falakon itt-ott kéznyomok, és sosincs igazán kitakarítva, de a hálószoba ablakából látni a csillagokat, a teraszon egy kis kinyitható kanapén jól el lehet vackolni a nyári estéken, és sötétben is tudjuk, hány kanyarodó lépcső vezet a nappaliba. Ide érkezett a kórházból a Kisebbik, itt érzik jól magukat a szüleink, és itt lehet összebújva nézni álmos vasárnap délutánokon a Forma1-et. 
A Nagyobbik azt kérdezte ma: "Az előző lakásból azért költöztünk el, mert nem szerettük?"
És akkor azt mondtam neki, dehogynem szerettük, csak kinőttük. De nagyon szerettük. Mert oda érkezett a kórházból a Nagyobbik, ott is jól érezték magukat a szüleink, és ott is összebújva néztük vasárnap délutánonként a Forma1-et. 
Mert a lényeg nem a nagyság, a szépség, az vadonatújság. A lényeg mindig ugyanaz: legyen egy kis saját sarkod a világban... és ott mindig otthon leszel.

Születésnap

Ez a nap az Ő születésnapja, és már a nyolcadikat töltjük együtt azóta, hogy egy szokatlanul meleg februári estén először randiztunk. Mindegyik más volt… az első azért volt emlékezetes, mert rengeteg barát zsúfolódott össze a pici panellakás nappalijában egy rózsaszín, malac formájú torta körül. A második azért, mert egy kisbaba is ott szuszogott már a karomban, amikor felköszöntöttem Őt… a mostani pedig azért, mert én úgy éreztem, most tényleg az egész nap róla szól, mind a 24 óra. Sok-sok szeretetmorzsa, meglepetések, torta, ajándék, kedves vendégek... jó volt látni a szemében azt a sok érzést.

Egy nap az erdőben

A Nagyobbik óvodai csoportjába túlnyomórészt olyan gyerekek járnak, akiknek kifejezetten normális és rokonszenves szülei vannak, ezért aztán születnek közös programok. Az apukák együtt fociznak, a szülinapi bulikon a szülők is jól érzik magukat, és alakulgatnak barátságok is. Így aztán amikor az egyik kisfiú szülei felvetették, hogy menjünk együtt kirándulni, már csomagoltuk is a kekszeket, a törlőkendőt és az innivalókat a hátizsákba.

A Pilis mellett döntöttünk, így Dobogókőre mentünk. Nem tudom, ki hogy van vele, engem az erdő mindig megnyugtat, feltölt, tisztára mos, még úgy is, hogy ezúttal négy nyüzsgő kisgyerekre is kellett figyelnünk. És ha azt mondom, „nyüzsgő”, azt pontosan úgy is értem… De még az elestemfáááj-kérekkekszet-pisilnemkell-jajúgyelfáradtam-naaaaaénisszeretnémaztabotot-deénnemakaromfogniakezét monológokkal együtt is gyönyörű nap volt. Az erdőben mindig van valami ősi varázslat, amitől frissnek, tetterősnek és szabadnak érzem magam. És jó beszélgetések születtek az öreg fák alatt, édes volt a jóleső fáradtság a lábunkban, sőt, még a gyerekek is élvezték a túrát, mert mindig volt valami néznivaló – egy színes madár a magasban, egy fatörzs belsejében csillogó víztükör, szépséges virágok az ösvény szélén, gyíkok, csigák és hernyók.
Késő délután, a kirándulás végén még beültünk egy vendéglőbe, aztán hazaindultunk, fáradtan, de tele a sok élménnyel, erdei levegővel, és egy éppen megszülető barátság vidám pillanataival.

Itthon aztán persze ránktört a nagy erdei séták utáni fáradtság, hiszen ez a fajta levegő úgy ki tudja szívni az embert, hogy menni is alig van kedve… úgyhogy vacsorára házi tésztát készítettem, mert ez az egyik leggyorsabb és legfinomabb vacsora. A kenyérsütő gép pár perc alatt összekeveri a tésztát, egy picit kinyújtom, nagyobb darabokra vágom, aztán átküldöm a tésztagépen az egészet – és már teszem is a lobogó vízbe. Munka szinte nincs is vele, de a házi tészta íze, álllaga és színe utolérhetetlen.

A kifőtt tésztára azt teszünk aztán, ami a kezünk ügyébe kerül…. én most zöld pestót, mandulát és sajtot – tökéletes zárása egy tökéletes napnak.

Az első levendulacsokor

Sokféle levendula van a kertünkben. Persze, nem vagyok szakértő, ezért most nem tudnám megmondani, melyik milyen – az én szóhasználatomban van a „nagy fejű”, van a „vékonyka”, van az „olyan, mint Provence-ban” meg vannak a „pici helyesek”. Nahát ebből is látszik, mennyire fogalmam sincs a botanikáról levendulák terén, viszont annál nagyobb szeretettel viszonyulok feléjük.
Persze nem érdekmentesen. :-) Amikor kinyíltak, és teleszívták magukat napfénnyel a nyári hetek alatt, és már pont kezdenének elvirágozni, na akkor fogom a kis régi metszőollómat, és sokat-sokat vágok belőlük, hogy aztán a következő levendulaszezonig gyönyörködhessek a fellógatott és kancsókba rakott csokrokban.
A levendulaszüret persze még nem érkezett el, hiszen még csak június van. Viszont ez a nagy esőzés úgy megviselte a nagy fejű levendulabokromat, hogy a virágai egy részét szomorúan lefektette a földre. És ezeket most kénytelen voltam levágni, mivel ezek már nem fognak kiegyenesedni, meg hát nagyon megáztatta őket az eső, és a földön előbb-utóbb sárosak is lettek volna….
Jójójó, igen, beismerem, semmi bajuk sem lett volna. De annyira szerettem volna már egy levendulacsokrot! És nem is vágtam le az összeset, csak egy részét… de azt muszáj volt… mert annyira, de annyira szépek! És a friss levendula annyira illatos, annyira kedves, és annyira…. LILA. Egyszerűen... kellett.
Most nézzétek meg, hát nem gyönyörű?

Esőben

Az eső az egyik legjobb barátom. Most is úgy vártam már, hogy jöjjön, régen láttam, és hiányzott… a nappal közel sem vagyok annyira közeli viszonyban. Persze, szeretek vele is találkozni, olyankor nagyon jól eltöltjük az időt, de az eső, az szerelem…

Mindig, amikor elborul az ég, már elkezdem várni, mint a róka a kisherceget. Néha csak messziről integet, siet tovább, máshova, máskor a nap túrja ki az égről. Olyankor kicsit szomorú leszek, és remélem, hogy legközelebb meg is áll egy kis időre.

Ma itt volt, és egészen sokáig maradt. Jó volt együtt tölteni a délutánt. Aztán elment, de az illata itt maradt a kertben. Mindenki sajnálta, hogy nem tudott hosszabban időzni, a virágok szomorúan hajoltak a földre, és a fűszálak teteje csupa könny volt, úgy hiányzott nekik is...

Remélem, holnap is eljön. Ha itt lesz, felveszem a kockás gumicsizmámat, a kisebbikre és a nagyobbikra vízhatlan kabátot adok, és együtt táncolunk majd a pocsolyákban, az eső kezét fogva…

A szomszéd kertje

Nekünk csak egy zsebkendőnyi kertünk van, igaz, nem is akartunk nagyobbat, mert tisztában vagyunk az erre fordítható idő- és energiamennyiségünkkel. Aztán persze ez a kis kert is egész komoly oázissá fejlődött az itt töltött öt év alatt, és az is kiderült, hogy nem is olyan kicsi… elfér benne egy focizós-füves rész, sok-sok rózsa, még több levendula, cserjék, egy almafa és még sok más kis növény is. Amire viszont biztosan nincs hely, az a konyhakert. Persze, jó lenne egy kis saját ez-az, de eddig csak pár eper- és paradicsompalántának tudtunk helyet szorítani, egészen addig, amíg…

A folytatáshoz kell néhány szót mondanom Róla. Amikor hét évvel ezelőtt összeházasodtunk, tudtam, hogy ha valakivel, Vele le lehet élni egy egész életet, mert olyan, amilyen – nekem való, 100 %-ig. Minden tulajdonságát szeretem, még azt a makacsságot is, amivel néha – nagyon néha – egy picit nehéz azonosulni. J És a „néha” éppen nemrég érkezett el, amikor egy este közölte velem, hogy a mellettünk álló üres telek tulajdonosát megkérdezi, nem használhatnánk-e konyhakertnek ezt a területet. Ami ötletnek nagyszerű, de mivel mondom, általában tisztában vagyunk az erre fordítható idő- és energiamennyiségünkkel, rendesen megdöbbentem, és megkérdeztem, mégis mikor/hogyan fogjuk gondozni ezt a földecskét? És mivel sok-sok szerethető tulajdonsága közé tartozik a lelkesedni tudás is, rögtön vázolta az erre vonatkozó ötleteit is, amelyekkel ugyan meg nem győzött, de azért muszáj volt mosolyognom rajta, és azt mondani: persze, csináljuk.

Úgyhogy elkezdtük csinálni a szomszéd kertjét, ami egyelőre nem zöldebb, mint a miénk, sőőőőőt… de talán majd  egyszer. J

Azért persze alakulgat, van már benne sok-sok paradicsompalánta, oregano, kakukkfű, bazsalikom, uborka, kapor, paszternák, répa, saláta, bimbós kel, padlizsán és még ki tudja, mi…. Már a barátainkat is befogtuk egy kis ültetésre, úgyhogy egészen retrós építőtáboros hangulat van nálunk délutánonként, a szomszédaink meg átjárnak drukkolni – egész komoly látványosság lett  a kis amatőr konyhakertünk ebben a lakóparkban, ahol a gyönyörű házak lakói közül senki sem olyan őrült, hogy haszonkertet telepítsen… J

Reggel

Szeretek reggel kiülni a teraszra, amikor még mindenki alszik. Nagyon korán szoktam kelni, olyankor még csípős a levegő, és a madarak is csak ébredeznek. Készítek egy kávét, és aztán a bögrével a kezemben kimegyek, leülök törökülésben a kis kinti kanapéra, és csak nézelődöm csendben. Ilyenkor minden tiszta még, a levegő, a gondolatok, a lélek… és jó figyelni, hallgatni a csendet. Azok közé tartozom, akik jó barátságban vannak a csenddel, de csak nagyon ritkán van benne részem. A munkahelyemen egy légterű hatalmas irodák vannak, otthon meg a két kicsi nyüzsög, és sokan jönnek-mennek nálunk egyébként is. Ez persze nagyon jó. De ugyanilyen jó tud lenni az is, ha egy kis időre egyedül maradhatok a gondolataimmal. Ezért szeretem nagyon a reggeleket.

Aztán egyszer csak megérkezik a kisebbik, és a csend szilánkokra törik, de nem is baj... jó reggeltet kiabál, puszit ad, tejet kér, fut-szalad, utána megjelenik a nagyobbik, derékig érő, kócos hajával, a szája szögletében bujkáló nevetéssel, és jön Ő is, azzal az álmos, reggeli mosolyával, ami mindig megmelegíti a szívemet... Elindul a nap, és újabb 24 órán át vesznek körbe a hangok, hogy aztán másnap reggel megint megpihenjek egy kicsit a hajnali csendben.

Együtt

Mostanában nem sok pihenés jut nekünk. Persze egy négyéves örökmozgóval és egy hatéves gondolkodóval a pihenés eleve kizárt, de ehhez még sokat is dolgozunk, ráadásul itt ez a felújítás is - most hirtelen nem tudnék felidézni az elmúlt napokban olyan öt percet, amikor csak úgy tétlenül lettünk volna. Szóval most tényleg sokat vállaltunk, igaz, az nagyon jó érzés, amikor épül-szépül valami az otthonunkban. Jó látni, ahogy egy fal egyszercsak vakítóan tiszta lesz, és azt is, ahogy a meglévő bútoraink új szerepet, új hangsúlyokat kapnak. És persze jó vásárolni néhány új dolgot is - és nagyon jó hallani a dicséreteket is.
De a legjobb mégiscsak fáradtan, megállva egy pillanatra egymásra mosolyogni. Ezt is együtt csináljuk, egymásért... És jó nevetni a félresikerült dolgokon, aztán pedig jó csak úgy csendben nézni a megújult hálószobát.
Jó egy irányba menni, együtt.

Pozitív szemlélet újratöltve

Felújítás zajlik nálunk, ennek megfelelően száll a por, festékszag van, óriási a felfordulás, bútorok, ruhák, játékok kupacai mindenfelé, ahová csak lépünk. Ma már egy kicsit reménytelennek láttuk a helyzetet, úgyhogy kénytelen voltam elővenni a mindenben-csakazértis-látok-valami-jót világnézetemet, és megállapítottam, hogy a poros felületekre ujjal nagyon jól lehet rajzolni, a festékszagot kifejezetten szeretem, és a kicsik pedig kimondhatatlanul élvezik a bútorrengetegben játszható spontán akadályversenyt, szóval nem is olyan rossz ez az egész. Ráadásul (ha egyszer kész lesz) nagyon szép lesz minden, addig pedig csak túléljük valahogy, hogy a szétbontott franciaágyunk jelenleg ugrálóvárként funkcionál. J

Persze, van, amit sajnálok is. Nemsokára eltűnik a rajz, amit a nagyobbik rögtönzött egy ihletettebb és felügyelet nélküli pillanatában a falra, és amit az első sokk után körbe akartam rajzolni egy kerettel, és ráírni, hogy mikor rajzolta – mert akkor is elővettem végül a mindenben-csakazértis-látok-valami-jót világnézetemet. Ez egyébként hasznos dolog. Néha TÉNYLEG komoly nehézségekbe ütközik ezt a szemléletet előrántani, pláne a kisebbik őrült dolgait illetően, de sokat segít, ha nem akarok minden napot teljesen kiakadva befejezni, márpedig nem akarok. És ilyenkor arra gondolok, hogy egy hatévessel meg egy négyévessel együtt élni embert próbáló, kiakasztó és energiabezúzó dolog csodálatos és megismételhetetlen pillanatokkal teli kaland.

Házunk jelenlegi állapota nem tesz lehetővé komolyabb főzést, úgyhogy ebédre csak egy egyszerű, de gyors és nagyon finom ételt raktam össze – nagyjából tíz percbe telt, de felért bármilyen, órákig készülő fogással. Az a jó az ilyen háborús állapotokban, hogy az ember lánya nagyon kreatívvá és hatékonnyá válik a konyhában. Úgyhogy már előre azon járnak a gondolataim, a holnapi BL-döntő-nézésre milyen vacsorát prezentáljak – bár a srácoknak most úgyis mindegy lesz, hogy két gól között mit lapátolnak magukba. J

Fűszerekkel pirított csirkemáj

Hozzávalók:

1 kg csirkemáj

8-10 evőkanál libazsír

1 nagy fej hagyma (vagy két kicsi)

1 rozmaringágacska

3-4 ágacska kakukkfű

2 zsályalevél

5-6 evőkanál tejszín

2 csokor friss petrezselyem

bors

só  

Elkészítés:

A hagymát megtisztítjuk, felkockázzuk, a libazsíron megpirítjuk, és hozzátesszük a csirkemájakat. Addig pirítjuk, míg a máj kettévágva már nem vöröses, de még krémes. Ekkor tesszük hozzá az apróra vágott zöldfűszereket, sózzuk, borsozzuk, még egy percet pirítjuk, a tejszínnel elkeverjük, és kész. Tálra tesszük, és rengeteg friss petrezselyemzöldet tépkedünk rá. Friss kenyérrel, uborkával mennyei.

1000 lámpás éjszakája

Tegnap este kimentünk a Városligetbe. Május 25-e az Eltűnt Gyermekek Világnapja, és ez alkalomból tartottak egy rendezvényt koncertekkel, illetve fél tíz után 1000 világító lufit engedtek a magasba. Amikor odaértünk, még tartottak a koncertek, úgyhogy inkább sétáltunk egyet a Hősök terén, amitől a kicsik el voltak ragadtatva: kellően gyerekbarát módon tálaltuk a látnivalókat (lovacskák, királyok, égig érő oszlop), gondoltuk, a történelmi hűség még egy kicsit ráér. :-)

Aztán visszamentünk, és megnéztük, amikor a sok-sok ember elengedi az ezer világító lufit – nagyon szép látvány volt, egy pillanatra csendben is maradt mindenki, ahogy egyszerre felemelkedett a sok fehér világító gömb. A kicsik arcán izgatottság és elvarázsoltság tükröződött, pedig már nagyon fáradtak voltak – máskor ilyenkor már ágyban vannak.

Nekem pedig könnyes lett a szemem, mert a gyönyörű látvány arról szólt elsősorban, hogy vannak gyerekek – méghozzá nagyon sokan – akiket napok, hetek, hónapok, évek óta várnak haza a szüleik. Sokukat hiába. És csak szorítottam az enyémek kezét.

Mi kell a boldogsághoz?

Igen, tuuudom, közhelyes kérdés. :-) De azon gondolkodtam el éppen, hogy igazából nagyon kevés kell.
Egy ideje felírom esténként, milyen jó dolgok történtek velem aznap. Egészen pici dolgok is szerepelnek a lapokon, sőt, leginkább ilyenek vannak.

Ma ezeknek örültem:

- reggel nem volt dugó az M0-áson, és így beértem egy óra alatt
- több régóta futó munkát be tudtam fejezni
- bárkivel beszéltem ma a kollégáim közül, mindenki kedves volt hozzám
- ma is csodálatos érzés volt meglátni a kicsiket az óvodában
- már áll a gardróbunk váza a hálószobában
- éppen meséltem valamit Neki este, amikor azt mondta: "De szép vagy..."
- rengeteg rózsa nyílt ki a kertünkben
- van egy gyönyörű, új, kék szemceruzám
- valószínűnek látszik, hogy nyáron elutazhatunk Olaszországba
- szerencsésnek érzem magam a szüleim miatt is
- és valahogy lett megint egy új levendulacserjém. :-)


És az ilyen pillanatoknak is nagyon lehet örülni.