Nyár után, ősz előtt

Furcsa ez a nagy meleg, valahogy a lelkem már felkészült az őszre, és hiába korai, mégis végigfutott rajtam, hogy nem is olyan sokára jön a karácsony… már bennem volt a színes, zörgős levelekben gázolós, a gesztenyegyűjtős, a vastag pulóverben kint teázós érzés, erre egyszer csak megint ragyogó nyár lett, és most egy kicsit ott rekedtem a két évszak között. :-)

Persze, semmi panasz, mert jó ez a hosszúra nyúlt nyár is, az is jó, hogy később kell majd elkezdeni fűteni, és még könnyű a kicsikkel a reggeli-délutáni felöltözés… mindig van minek örülni. És ma tényleg annyi mindennek tudtam örülni! A váratlanul nyárias reggelnek, beérve a friss kávénak és a meleg pogácsának, a régóta húzódó, de ma befejezett munkáknak, néhány kedves üzenetnek, a Kisebbik szinte sírósan nagy örömének, amikor érte mentem az oviba, egy édes telefonbeszélgetésnek a Nagyobbikkal (elutazott anyukámékkal pár napra), a Tőle hallott szívet melegítő mondatoknak és a melléjük kapott kis ajándéknak, a barátunk arcának, amikor megkóstolta a puszedlis mascarponekrémet, és annak, hogy látom a statisztikából, hogy egyre többen olvassátok ezt a kis blogot (köszönöm, nagyon!)… és azért persze történt a napban rossz is, hiszen melyikünkkel nem történik, igaz? De este visszatekintve mégis csak a jókra szabad gondolni, és bízni abban, hogy holnap még ennyi rossz sem lesz…


És mivel megrendíthetetlenül hiszek abban, hogy egy kis édesség minden napon tud még egy kicsit javítani, leírom azt a finomságot, ami ma hazaérve kevertem össze az itthon található hozzávalókból. Semmi az egész, ráadásul újra egy mascarponés nyalánkság, de én ezt képtelen vagyok megunni, és meg kell, hogy mondjam, a kedvjavítási skálán nagyon magas osztályzatot ért el :-)

Mindenkinek nagyon szép napot kívánok mára is!


Puszedlis mascarponekrém

Hozzávalók:

50 dkg mascarpone
20 dkg csokis mézespuszedli
20 dkg darabos meggylekvár (házi)
1 dl tejszín
1dl amaretto likőr

Elkészítés:

Felkockázzuk a puszedliket, meglocsolgatjuk a likőrrel. A mascarponét összekeverjük a tejszínnel és a meggylekvárral, és összeforgatjuk a puszedlimorzsákkal.

Ennyi ez a nehéz munkanapok végére való finomság, és én úgy érzem, néha pontosan erre van szükségünk... :-)

Lekvárfőzés

A lekvárfőzés valamiféle kollektív kulturális gén lehet, ami anyáról lányára száll sok-sok generáció óta. Legalábbis mással nem tudom magyarázni, hogy noha minden nyár elején úgy gondolom, nem fogok befőzni semmit, mert még van a tavalyiakból is, mégis, amikor anyukám szól, hogy a meggyfájuk csak úgy roskadozik a temérdek gyümölcs alatt, fénysebességgel teszem meg a legközelebbi boltig az utat, aztán sok csomag cukorral és egyéb segédtermékekkel megrakodva térek haza, szememben a semmivel össze nem téveszthető lekvárfőzési fénnyel.

Nahát a sok fogadkozás ellenére sem volt ez idén máshogy. Anyu szólt, a meggyfa roskadozott, boltba el, és hamarosan ott álltam a tűzhely mellett, azzal az végtelenül ismerős érzéssel, amit az okoz, hogy éppen ugyanígy álltam tavaly és tavalyelőtt is ugyanott, és még éjfélkor is lekvárt töltögettem (igaz, erősen fogyatkozó lelkesedéssel) a pulton sorakozó üvegekbe.

Persze megint nem hittem el, hogy az a sok-sok üveg tele lesz, de mégiscsak így lett, és ezen pont úgy meglepődtem, mint tavaly. És azért mondom, hogy a lekvárfőzési gén tehet mindenről, mert amúgy józan ésszel nem tennék el ennyi meggylekvárt. A kicsik ugyanis ilyet még a rajzfilmnézési transz alatt sem lennének hajlandók megkóstolni, és én magam sem vagyok az a nagybetűs lekvárfanatikus. Viszont Ő annál inkább szereti, ennél ütősebb érv pedig nincs...és itt megint csak a nagymamájáról kell mesélnem valamit, akiről a császármorzsás sztori óta tudom, magasra tette a mércét mindenben.

A nagymama Budapest kellős közepén lakott, az Almássy téren, de volt neki egy vidéki házikója szép nagy telekkel az ország északkeleti részén. Amint elérkezett az elfogadhatóan meleg idő április-május környékén, apósom felpakolta a nagymamát, és elvitte a hegyek közé, a kis házba, és onnan csak ősszel hozta haza. Persze nem mintha apósom ilyen szívtelen pasas lenne, hogy fél évre elpaterolja a közelből az anyósát, nem, a nagymama saját akaratából akart menni, hiszen nyilván ezerszer jobb volt ott, abban a csendes kis távoli faluban, mint a forró és zajos Almássy téren.

A kis ház körül csodaszép gyümölcsfák nőttek, és a nagymama sosem hagyta veszni a termést. Megszámlálhatatlanul sok üveget töltött meg különféle lekvárokkal, befőttekkel, szörpökkel, amelyeket az egész család imádott. És ezért minden egyes ősszel, amikor a nagymama úgy döntött, hogy visszaköltözik a városba, apósom elment a messzi kis faluba, és felpakolta.

Na nem a nagymamát, az üvegeket. Mert a nagymama joggal pályázhatott volna egy Guiness-rekorderi címre az „egy nyáron legtöbbet eltevő háziasszony” kategóriában, és apósom néha háromszor is fordult a lekvárokkal-befőttekel telepakolt autóval, mire a nagymamát is hazahozhatta végre az Almássy térre.

És ez így ment minden évben, amíg csak a nagymamát el nem érte az időskori gyengeség.

Ebből is látszik, Ő úgy szocializálódott, hogy házi lekvár mindig ipari mennyiségben volt a kamrapolcon, és ezért sosem akad fenn az én lekváros üvegeim számán. Ehelyett most is kóstolt, nyalakodott, kiflit kent, és aztán megint láttam a szemében azt az elégedettséget, amiért minden évben nekiállok a lekvárfőzésnek. Mert azt hiszem, gén ide vagy oda, a lényeg mégis az, hogy Neki eszébe jussanak a nagymama lekvárjai, és azt érezhesse, a fontos dolgok lényegében nem változnak – és ehhez az is hozzá tartozik, hogy a mi kamrapolcunkon is ott sorakoznak a lekvárok.



A hagyományos, „sima” meggylekvár mellett most is szerettem volna készíteni valami különlegesebbet is. De mivel a csokis meggylekvárt már tavaly kipróbáltam, most arra gondoltam, fűszeres meggylekvárt készítek. Utólag csak dicsérni tudom magam az ötletért, mert fantasztikusan finom lett – kissé forralt boros ízvilágával azonnal a kedvencünkké vált.



Fűszeres-vörösboros meggylekvár


Hozzávalók (a mennyiségek persze oszthatók):

3 kg meggy
3 zacskó dr. Oetker Dzsemfix Szuper 3:1
1 kg 20 dkg kristálycukor
1-1,5 dl vörösbor
1 púpozott teáskanál őrölt fahéj
1 púpozott teáskanál őrölt szegfűszeg


Elkészítés:

A meggyet, a cukort és a dzsemfixet lábasba tesszük, és egy fakanállal elkeverjük. A tűzhelyre tesszük, és addig melegítjük, míg jól keverhetővé válik, de még nem lesz tűzforró. Ekkor félrehúzzuk, és merülő mixerrel rövid időre kezelésbe vesszük. Fontos: véletlenül sem kell péppé mixelni a meggyet, inkább csak kicsit törjük össze: az a lényeg, hogy maradjon sok szem egészben-félben. Ezután visszatesszük főni, kevergetjük, forrás után 3 percig főzzük, kb. a második perc végén beletesszük a bort és a fűszereket.

Leszedjük a tetején keletkező habot, és tökéletesen tiszta üvegekbe töltjük. Az üvegeket azonnal a tetejükre fordítjuk, és így fejjel lefelé hagyjuk kb. 5 percig – ezalatt a forró lekvár teljesen csírátlanítja a fémtetőt.

Ezután egy kosárba pokrócot teszünk, erre tesszük az üvegeket egymás mellé, és két másik pokróccal gondosan betakarjuk az üvegeket. Teljes kihűlésig így hagyjuk, aztán felcímkézzük és a polcra sorakoztatjuk az üvegeket.