Rózsaborsos-rozmaringos eperlekvár

Ha már megemlítettem... :-) Ez a lekvár igazi rögtönzés, mindössze annak köszönheti a létét, hogy a rozmaringbokraink gyönyörű hajtásokat hoztak, valamint annak, hogy a múltkori sós-rózsaborsos csokoládé legyártása után maradt rózsabors valahogy a kezem ügyébe került. Szívből reméltem, hogy nem az lesz a vége az improvizációnak, hogy dobhatom ki rögtön a kukába az egészet... nos hát, tényleg nem így lett. :-) A rozmaring hihetetlenül különleges és finoman lágy árnyalatot hoz az eper mellé, a rózsabors pedig elmélyíti és kihangsúlyozza a gyümölcs ízét - mondanám, ha Michelin-csillagos szakács lennék, de mivel nem vagyok, csak annyit mondok, valami borzasztóan finomságos.
És most kivételesen Ő is ragaszkodott a bejegyzés kiegészítéséhez, úgyhogy szó szerinti idézet következik: "Eddig akármikor bontottunk ki egy ilyen lekvárral teli üveget, még sosem került félig üresen vissza a kamrába..." 


Rózsaborsos-rozmaringos eperlekvár

Hozzávalók:

1,2 kg eper
25 dkg cukor (vagy nyírfacukor)
2-3 rozmaringágacska
egy teli teáskanál (rózsaborskedvelőknek akár egy evőkanál) rózsabors
3:1 dzsemfix (egy zacskó)


Elkészítés:

A megtiszított-megmosott epret, a cukrot és a zselésítő cukrot egy lábasba tesszük. Krumplinyomóval mindenhol megnyomogatjuk egy kicsit, hogy egész eperszemek ne maradjanak, de azért jó nagy darabok-felek mindenképpen. Jól elkeverjük, és odatesszük főni.
Amíg bemelegszik, a rózsaborsot egy mozsárban (vagy egy zacskóba téve húsklopfolóval) darabosra törjük. A rozmaringot megmossuk, a levélkéket leszedjük az ágakról, és egy késsel összevágjuk.
A lekvárt ezután rendszeresen keverjük meg. Ha felforrt, tegyük bele a rózsaborsot és a rozmaringot, főzzük még három percig, majd zárjuk el alatta a hőt. Szedjük le a habot a tetejéről, és még így forrón töltsük üvegekbe. Az üvegeket zárjuk le, legalább öt percre fordítsuk fejre, és száraz dunsztban hagyjuk, amíg teljesen ki nem hűl.

De a legjobb, ha hagyunk egy kis adagot a végén, amit csak simán tálkába teszünk, és akkor máris tesztelhetjük, amint kihűlt... :-)

Sütipecsét

Puffinnál olvastam a múltkor a sütipecsétről. Ennek a lényege az, hogy például belenyomhatjuk keksztésztába még kisütés előtt, és a kész kekszünkön ott fog díszelegni egy gyönyörű "Home made" felirat... Rögtön láttam magam előtt, hogy micsoda csodaszép feliratos kekszeket is fogok gyártani én, és megrendeltem a Gasztroshop oldaláról a sütipecsétet. Meg is érkezett, és azóta is imádom, annak ellenére, hogy mindezidáig kekszen még nem próbáltam ki. Ellenben vettem egy csomag agyagot, kinyújtottam sodrófával, üres konzervdobozzal kiszaggattam, és a körökbe belenyomogattam a sütipecsétet, végül egy szívószállal fúrtam mindegyikre egy lyukat.
A tegnapi nem gyenge napsütésbe kitettem az agyagköröket, és pár óra alatt tökéletesen megszáradtak.

Így lett sok-sok Home made feliratú agyagpecsétem, amelyeket ajándékba adandó lekvárokra, házi szappanokra, sütisdobozokra és sok egyéb tárgyra fogok rákötni - szerintem csodásan fognak így mutatni. :-)


Vettem tehát egy csomag agyagot:

Kinyújtottam, kiszaggattam, kilyukasztottam, napon megszárítottam:

És például ilyen lesz egy ajádéknak szánt levendulás cukros üvegen.
Nekem tetszik :-)

Lekvárfőzés

A lekvárfőzés valamiféle kollektív kulturális gén lehet, ami anyáról lányára száll sok-sok generáció óta. Legalábbis mással nem tudom magyarázni, hogy noha minden nyár elején úgy gondolom, nem fogok befőzni semmit, mert még van a tavalyiakból is, mégis, amikor anyukám szól, hogy a meggyfájuk csak úgy roskadozik a temérdek gyümölcs alatt, fénysebességgel teszem meg a legközelebbi boltig az utat, aztán sok csomag cukorral és egyéb segédtermékekkel megrakodva térek haza, szememben a semmivel össze nem téveszthető lekvárfőzési fénnyel.

Nahát a sok fogadkozás ellenére sem volt ez idén máshogy. Anyu szólt, a meggyfa roskadozott, boltba el, és hamarosan ott álltam a tűzhely mellett, azzal az végtelenül ismerős érzéssel, amit az okoz, hogy éppen ugyanígy álltam tavaly és tavalyelőtt is ugyanott, és még éjfélkor is lekvárt töltögettem (igaz, erősen fogyatkozó lelkesedéssel) a pulton sorakozó üvegekbe.

Persze megint nem hittem el, hogy az a sok-sok üveg tele lesz, de mégiscsak így lett, és ezen pont úgy meglepődtem, mint tavaly. És azért mondom, hogy a lekvárfőzési gén tehet mindenről, mert amúgy józan ésszel nem tennék el ennyi meggylekvárt. A kicsik ugyanis ilyet még a rajzfilmnézési transz alatt sem lennének hajlandók megkóstolni, és én magam sem vagyok az a nagybetűs lekvárfanatikus. Viszont Ő annál inkább szereti, ennél ütősebb érv pedig nincs...és itt megint csak a nagymamájáról kell mesélnem valamit, akiről a császármorzsás sztori óta tudom, magasra tette a mércét mindenben.

A nagymama Budapest kellős közepén lakott, az Almássy téren, de volt neki egy vidéki házikója szép nagy telekkel az ország északkeleti részén. Amint elérkezett az elfogadhatóan meleg idő április-május környékén, apósom felpakolta a nagymamát, és elvitte a hegyek közé, a kis házba, és onnan csak ősszel hozta haza. Persze nem mintha apósom ilyen szívtelen pasas lenne, hogy fél évre elpaterolja a közelből az anyósát, nem, a nagymama saját akaratából akart menni, hiszen nyilván ezerszer jobb volt ott, abban a csendes kis távoli faluban, mint a forró és zajos Almássy téren.

A kis ház körül csodaszép gyümölcsfák nőttek, és a nagymama sosem hagyta veszni a termést. Megszámlálhatatlanul sok üveget töltött meg különféle lekvárokkal, befőttekkel, szörpökkel, amelyeket az egész család imádott. És ezért minden egyes ősszel, amikor a nagymama úgy döntött, hogy visszaköltözik a városba, apósom elment a messzi kis faluba, és felpakolta.

Na nem a nagymamát, az üvegeket. Mert a nagymama joggal pályázhatott volna egy Guiness-rekorderi címre az „egy nyáron legtöbbet eltevő háziasszony” kategóriában, és apósom néha háromszor is fordult a lekvárokkal-befőttekel telepakolt autóval, mire a nagymamát is hazahozhatta végre az Almássy térre.

És ez így ment minden évben, amíg csak a nagymamát el nem érte az időskori gyengeség.

Ebből is látszik, Ő úgy szocializálódott, hogy házi lekvár mindig ipari mennyiségben volt a kamrapolcon, és ezért sosem akad fenn az én lekváros üvegeim számán. Ehelyett most is kóstolt, nyalakodott, kiflit kent, és aztán megint láttam a szemében azt az elégedettséget, amiért minden évben nekiállok a lekvárfőzésnek. Mert azt hiszem, gén ide vagy oda, a lényeg mégis az, hogy Neki eszébe jussanak a nagymama lekvárjai, és azt érezhesse, a fontos dolgok lényegében nem változnak – és ehhez az is hozzá tartozik, hogy a mi kamrapolcunkon is ott sorakoznak a lekvárok.



A hagyományos, „sima” meggylekvár mellett most is szerettem volna készíteni valami különlegesebbet is. De mivel a csokis meggylekvárt már tavaly kipróbáltam, most arra gondoltam, fűszeres meggylekvárt készítek. Utólag csak dicsérni tudom magam az ötletért, mert fantasztikusan finom lett – kissé forralt boros ízvilágával azonnal a kedvencünkké vált.



Fűszeres-vörösboros meggylekvár


Hozzávalók (a mennyiségek persze oszthatók):

3 kg meggy
3 zacskó dr. Oetker Dzsemfix Szuper 3:1
1 kg 20 dkg kristálycukor
1-1,5 dl vörösbor
1 púpozott teáskanál őrölt fahéj
1 púpozott teáskanál őrölt szegfűszeg


Elkészítés:

A meggyet, a cukort és a dzsemfixet lábasba tesszük, és egy fakanállal elkeverjük. A tűzhelyre tesszük, és addig melegítjük, míg jól keverhetővé válik, de még nem lesz tűzforró. Ekkor félrehúzzuk, és merülő mixerrel rövid időre kezelésbe vesszük. Fontos: véletlenül sem kell péppé mixelni a meggyet, inkább csak kicsit törjük össze: az a lényeg, hogy maradjon sok szem egészben-félben. Ezután visszatesszük főni, kevergetjük, forrás után 3 percig főzzük, kb. a második perc végén beletesszük a bort és a fűszereket.

Leszedjük a tetején keletkező habot, és tökéletesen tiszta üvegekbe töltjük. Az üvegeket azonnal a tetejükre fordítjuk, és így fejjel lefelé hagyjuk kb. 5 percig – ezalatt a forró lekvár teljesen csírátlanítja a fémtetőt.

Ezután egy kosárba pokrócot teszünk, erre tesszük az üvegeket egymás mellé, és két másik pokróccal gondosan betakarjuk az üvegeket. Teljes kihűlésig így hagyjuk, aztán felcímkézzük és a polcra sorakoztatjuk az üvegeket.

Üvegbe zárt nyár

Két évvel ezelőtt álltam neki az Első Saját Lekvár elkészítésének. Citromlekvár volt, azt gondoltam, egyszeri kaland lesz – de miután megkóstoltuk, és megállapítottuk, hogy „Azta, mennyire finom!”, hirtelen rám zuhant a büszkeség, hogy de hát ez itt az Én Első Saját Lekvárom, és miért is kellene nekem megállni egy citromlekvárnál? Hát persze, hogy mostantól elteszek majd mindenfélét, mert ugye a saját, az mégiscsak más, akármilyen régimódi dolognak is számít manapság a befőzés…

És tényleg így történt. Lehet, hogy egy kicsit elvetettem a sulykot, mert amikor már a hatodik polcot raktam tele (három sorban) az üvegekkel, Ő kissé elgondolkodva rám nézett, és a szemében látszott az „ezt még unokáink is enni fogják” gondolat, de nem szólt, én meg lelkesen töltögettem tovább a készletet. Tettem el sima sárgabaracklekvárt, mákos sárgabaracklekvárt, vegyes őszi- és sárgabaracklekvárt, sima meggylekvárt, csokis meggylekvárt, egresdzsemet, szilvalekvárt, másik fajta citromlekvárt, ribizlilekvárt, sárgadinnyelekvárt, lecsót, ecetes-fűszeres fokhagymát, natúr paradicsomszószt, fűszeres paradicsomszószt és még sok mást (némelyikből még mindig van :-) ).

Nyár végén úgy éreztem, a sarki hósapkák elolvadásáig gondoskodtam a Föld lekvárkészletéről. Így tavaly annyira nem fűtött a lelkesedés a befőzés iránt, viszont pontosan ugyanazzal a szenvedéllyel kattantam rá az olívaolajban eltevés témakörére. Ami csak elbírta az olívaolajat, azt én eltettem. Aztán persze ez a mánia is múlni látszott… na és akkor kóstoltam először aszalt paradicsomot. Rögtön tudtam, hogy nekem ilyet muszáj lesz csinálnom. Az sem rettentett el, hogy a netes beszámolókból látszott, nagyjából két  kiló paradicsom kell egy kis üveg elkészítéséhez, és hát persze elborzasztóan sok áram (szerencsés esetben napsütés)... és nekiláttam.

Kész lett, egy hetet érleltük, és ma megkóstoltuk. Hát… a szavak kivételesen most cserbenhagynak, mert az az íz, az a látvány, az az olaj… szóval, leírhatatlan.

Ki kell próbálni, igazi élmény – ez tényleg az üvegbe zárt nyár.

Aszalt paradicsom házilag

Hozzávalók:

1,5-2 kg paradicsom

só, bors

olívaolaj

Elkészítés:

A paradicsomot 3-4 mm vastag szeletekre vágjuk, és egy sütőpapírral borított tepsire tesszük, egymás mellé-alá, megsózzuk-borsozzuk, és 4 órára 120 fokos sütőbe tesszük. Három óra után megfordítgatjuk a szeleteket.

Akkor lesz kész, amikor itt-ott már fekete foltocskák láthatók rajta (megégetni nem kell). Kivesszük, megvárjuk, amíg kihűlnek, és tiszta üvegbe tesszük, olívaolajjal feltöltjük.

Egy-két hétig érleljük. Felbontás után hűtőszekrényben tárolandó.