Sótartók téliesítve

Jaj-jaj, nekem még mindig nem nagyon megy ez az évkezdés... kérem vissza a karácsonyt és a szüneteeeet!! Jó, jó, tudom, már csak 349 nap, de azért ez nem annyira vigasztal. Ellenben kitaláltam a kiváló módszert, amivel nemes bosszút tudok állni az időn, ami jobban elrohant, mint kellett volna: olyasmit készítek, amit karácsony előtt akartam, és ezzel nagyon jó lesz nekem. :-)
Az őszi rendrakások alkalmával találtam a konyhaszekrényben egy régimódi (de nem régi) só- és borstartót, tudjátok, átlátszó, bordázott üvegen egy átlyukasztott fémkupak. Nem használtam ezeket, mert volt másik, de mégsem fordult meg a fejemben, hogy megváljak tőlük, mert tudtam, mit fogok készíteni belőlük, viszont az ünnepek előtt erre már végképp nem maradt idő. Így aztán most alakítottam át a két üveget, egészen pontosan hóemberekké - és tulajdonképpen mikor is lenne aktuálisabb a dolog, mint most, amikor hó is van, hideg meg aztán a kelleténél is több. 


A só- és borstartó tehát eredeti, szekrényben fellelt külsejével:

Először a figurák fejét készítettem el: ehhez két préselt papírgolyót vettem elő. Az orrokhoz egy fogpiszkáló két végét vágtam le, és filctollal narancssárgára pingáltam. A papírgolyókba fúrtam két lyukat - ugyan volt rajtuk egy-egy nyílás, azok túl nagyok voltak az orrokhoz, ezért volt szükség az újakra.

Az orrokat egy-egy pötty ragasztóval a lyukakba rögzítettem, és alkoholos filctollal megrajzoltam a szemeket és szájakat.

A sótartókat teletöltöttem sóval - elvégre a hóemberek pocakja is fehér. :-)

Mivel nyitva akartam hagyni a lehetőséget, hogy a sótartókat egyszer újból lehessen funkcionálisan használni, ragasztópisztollyal rögzítettem a fejeket - ezt a ragasztót később könnyen le lehet húzni az üvegről.

A kupakokat - egy pici fehér zseníliapomponnal együtt - a fejekre ragasztottam. A hóemberkék nyakába mintás vászonszalagot kötöttem, végül pedig újabb két-két pompont ragasztottam az üvegekre. 
Úgy érzem, tényleg kár lett volna megszabadulni a sótartóktól, most sokkal szerethetőbbek, mint korábban. :-)

Őszi sütitároló

Annak ellenére, hogy napközben szinte strandidő van, én szilárdan tartom magam az őszi hangulathoz. Szeptember közepén igenis ősz van, akkor is, ha az időjárás ezt kicsit sem veszi figyelembe, és vénasszonyok nyara helyett vénasszonyok szaunáját szállítja nap mint nap... És ha már ugye ősz van, őszies dolgokat kell alkotnunk, még akkor is, ha épp folyik rólunk a víz :-) Például egy tökös sütitartót, amihez csak egy nagyobb agyagcserépre és egy méretben hozzá illő agyag alátétre lesz szükségünk - és persze tökszínű festékre.

A kiindulás az őszi sütitartóhoz tehát ez volt, alaposan megtisztogatva:

A cserepet befestettem kívülről (ha nagyon használt, belülről is érdemes) narancssárgára, ahogyan az alátétet is.
Az agyagon villámgyorsan megszárad a festék, ezért két, helyenként három rétegben is átfestettem - ezt egy mosogatószivaccsal a legegyszerűbb megtenni, pár perc alatt készen is van egy réteg. 

Mivel ilyen gyorsan száradt, rögtön ráfestettem barna akrillal a csíkokat is. Itt nem az a cél, hogy vonalzóval húzott csíkok legyenek, mert egyik igazi tök sem szabályos teljesen - ezért egyszerűen csak ujjal festettem meg a csíkokat. 

A valósághűbb hatás miatt a barna csíkok mellé bézs vonalakat húztam:

Ez a fázis is azonnal megszáradt, úgyhogy már fújhattam is le az egészet kívül-belül átlátszó matt lakksprayvel.
Száradás alatt faágból szárat fűrészeltem, és zöld filcanyagból leveleket vágtam - majd a faágat erős pillanatragasztóval az alátét közepére ragasztottam, a leveket pedig köré.

  

Ezzel el is készült az őszi sütitároló - amibe elsőként természetesen a kedvenc őszi sós kekszünk fog kerülni... :-)

Olimpiai tálca

Az első olimpia, amire már zsenge korom ellenére is úgy igazán aktívan figyeltem, a '88-as volt, Szöulban - Egerszegi Krisztinával, Darnyi Tamással és a többiekkel (még mindig el tudnám mondani az összes aranyérem-tulajdonost...). Teljesen beszippantott az öt karika, elbűvölten meredtem a képernyőre a megnyitótól egészen a záróünnepségig, majd a tévé kikapcsolása után kockás füzetbe írtam őrülten lelkes tempóval egy regényt egy fiatal, 17 éves amerikai úszólányról, aki 6 aranyérmet nyer egy olimpián - igazság szerint totálisan monoton volt a regényem, a főszereplőm folyton csak bemászott a medencébe, úszott, majd boldogan kimászott a dobogóra az aranyéremért - a negyedik érem táján már én is unni kezdtem a dolgot, és a maradék kettőt összesen egy mondattal el is intéztem, a regény hátralévő részében pedig egymásba szerettettem az úszólányomat egy úszófiúval, aki ugyanezen az olimpián 7 aranyérmet nyert, szintén nem túl részletes kifejtésben... hát igen, az irodalmi Nobel-díj alighanem nem rám vár, na :-)

De a lényeg, hogy az olimpiák azóta is nagy erőkkel dobogtatják meg a szívemet - vasárnap este például a Bryan Adams-koncert első számainál is telefononon keresztül követtem Szilágyi Áron aranyért vívott küzdelmét, és a Cloud Number Nine alatti ugrálásom még inkább szólt a fiatal kardozó győzelmének, mint a kanadai zenészlegendának, és a munkahelyem is több piros pontot kapott tőlem csak azért, mert a kávézóban engedik az olimpiai események követését egy kihelyezett tévén keresztül - szóóóval, nagyon lelkes rajongója vagyok az ötkarikás játékoknak, csak hogy végre rövidre zárjam. :-)
És mivel ugye ne azt kérdezd, mit tehet érted az olimpia, hanem azt, mit tehetsz te az olimpiáért, valamivel én is jelét akartam adni itthon annak, hogy nem akármilyen napokat élünk - az ihletet pedig a mostani Otthon magazinban és a Praktikában közreadott angolzászló-mintás használati tárgyak adták, úgyhogy gyorsan a tettek mezejére léptem.


Előkotorásztam egy régi, fonott szélű tálcát:

Fehér akrilsprayvel lefújtam az egészet, két rétegben.

Száradás után meghúztam a vonalakat - háromszori próbálkozásra sem sikerült szimmetrikusra, de akkor dacosan azt gondoltam, ez az én tálcám, és akkor is szeretni fogom, ha nem szabályos a mintája :-)

Kiradíroztam a felesleges vonalrészeket, és akrilfestékkel kifestettem az elemeket.

A teljes száradás után lefújtam a tálcát akrillakkal, és ezzel készen is lett. Nagyon látványos és vidám darabja a konyhánknak, és mellé extrán jó érzés, hogy én is hozzátettem a magam szerény részét a londoni olimpiához... :-)

Ajándék raklapdeszkából

Először is anyukámnak szeretném üzenni, hogy ne olvassa el ezt a bejegyzést, mert ez itt az ő ajándéka :-)

Másodszor pedig múlt héten szerdán egy nagyon kedves helyen reggeliztünk, Pierre-nél, a La Biscuit Bistróban. Amellett, hogy csupa nagyszerű finomságot ettünk-ittünk, a hely hangulata is megfogott minket: a nevéhez illően igazán stílusos, de egyáltalán nem flancos kis francia bisztróról van szó, kifogástalan minőségű kínálattal és kedves kiszolgálással. Szóval, nagyon jól éreztük magunkat, és amikor anyunak készültem ajándékot készíteni, valahogy rögtön a Biscuit Bistro hangulata ugrott be, főleg mert az ünnepelt is szereti az ilyesmit... Ráadásul éppen kapóra jött, hogy a régi ötletes mappámat rendezgettem, és abban láttam egy gyönyörű fafeliratot, ami azonnal megtetszett. Kár, hogy a forrást nem írtam rá, úgyhogy ha valaki ráismerne, írja meg nekem az eretetét, és azonnal közzéteszem, ígérem...


Szóval, inspirálódás után a kerti sütögetésekhez félrerakott raklapdeszkákból rögvest el is buggantottam egyet:

Mivel csupa szálka és durva rücsök volt az egész, elővettem a készleteimből egy smirglipapírt, és alaposan lecsiszolgattam a felszínét.

Fekete akrilfestékkel lefestettem a deszkát:

Megvártam, hogy megszáradjon, és átkentem fehér akrilfestékkel. Száraz ecsetet használtam, kevés festékkel, amit nem hígítottam, hogy ne fedje le teljesen a fekete alapszínt.

Száradás után a smirglivel még egyszer jól átcsiszoltam, hogy még használtabb külseje legyen:

Egy vastag alkoholos filccel ráírtam a feliratot:

A deszka tetejébe belecsavartam két fémkampót - vagy valami hasonlót, nem tudom a barkácsterminológiát :-) . A deszka két végére ragasztópisztollyal néhány evőeszközt rögzítettem:

Ezután már csak a kampókra kötöttem a felakasztásra szolgáló drótot, és ezzel el is készült a franciás hangulatú konyhai dekoráció... ami remélem, tetszeni fog az ünnepeltnek :-)

Fogpiszkálótartó kaktusz

Múltkor az amazon.com-on (szeretek itt lófrálni néha, bár nyilván úgysem rendelek soha semmit) egy nagyon látványos konyhai tárgyra bukkantam, egészen pontosan egy fogpiszkálótartóra, ami egy stilizált kaktuszt formázott - és nagyon megtetszett:
http://www.amazon.com/Cactooph-Cactus-Shaped-Toothpick-Holder/dp/B004E6V5J6/?tag=ga21-20
De hát mivel tényleg nem rendelek az amazonról - arra tippelek, hogy postaköltségben mindennek a dupláját kellene fizetni -, gondoltam, elkészítem ezt is itthon, egy kicsit személyesebb változatban. :-)

Egy nagyobb adag zöld süthető gyurmán kívül nem is kellett hozzá más:

Megformázgattam nagyjából kaktusz alakúra (vagy inkább olyan rajzfilmes kaktusz alakúra, semmi botanikai hozzáértés):

Fogtam egy fogpiszkálót, és sok helyen belyukasztgattam a gyurmát:

Ezután áthelyeztem sütőlapra, és előmelegített 100 fokos sütőben 30 perc alatt kisütöttem.
Megvártam, amíg kihűl, aztán a figura nyakába szalagot ragasztottam sálnak, és fekete alkoholos filccel megrajzoltam az arcát.

Ennyibe telt az egész - szerintem nagyon vidám helye lesz az asztalon :-)

Kép konyhai eszközökből

Egyszer régen, sok-sok évvel ezelőtt volt egy falinaptáram, amelynek a képei egészen egyszerűen csak konyhai eszközök voltak - minden hónapban négyzet alakban elrendezve sokféle konyhai dolog. Nagyon tetszett, és valahogy egyszer s mindenkorra beleragadtak a fejembe a képek - biztos ti is jártatok már így...

Legutóbb akkor idéződött fel bennem az egész, amikor egy áruházban elmentem egy kupac leértékelt 2012-es naptár mellett. Meg is álltam, és olyan hosszasan meredtem a naptárakra, hogy végül odajött az eladó, és megkérdezte, melyiket kérem. Mondtam, hogy egyiket sem, csak intenzíven inspirálódtam - szegény, azt gondolhatta, egy újabb hibbant, akinek kiszivacsolta az agyát a plázázás... pedig ott és akkor tényleg csak az futott bennem végig, hogy de szép is volt az a régi naptár - milyen gyönyörű régi konyhai eszközök voltak a képein - de jó lenne, ha én is tudnék ilyen képeket készíteni - de ennyi selejtes és régi konyhai izém nincs is otthon - de talán anyunak van? - ha lenne, akkor készíthetnék ilyen képet - de akkor már nem is fotót, hanem egy igazi 3D-s képet - és ezen a ponton  lépett közbe az eladó, úgyhogy a folytatást már otthon gondoltam ki. Azonnal meg is kértem anyukámat, selejtezzen egy kicsit a konyhaszekrényben, hátha az övéivel és az enyémekkel együtt összejön egy képrevaló...

Összejött, úgyhogy már csak egy képkeret kellett a megvalósításhoz - vettem is egy leértékelt darabot, amellyel valószínűleg a fantasztikusan bugyikék színe miatt nem tudott azonosulni senki -, de engem persze ez nem zavart, mert hát ugye mi egyébre is lenne való a fehér akrilfesték, ha nem erre? :-)


Úgyhogy amikor összegyűltek a kis régi konyhai mindenfélék, neki is láttam a kivitelezésnek.

A lényeg az volt, hogy aránylag kis méretű tárgyak legyenek, ezért a következőket készítettem ki: derelyevágó, kicsi sajtkés, egy fél teatojás, egy görbe és rozsdás habverő, egy szintén rozsdás, kiszakadt teaszűrő, egy rendkívül impozánsan dekorált fakanál, egy zöldséghámozó, egy sosem használt kiszúróforma, valamint egy kiskanál.

Aztán fogtam a kékséges keretet, kivettem belőle az üveget, és ecsettel és fehér alapozó akrilfestékkel átfestettem a keretet és a hátlapot fehérre, majd száradás után át is fújtam az egészet fehér akrilspray-vel.

Ilyen volt festés előtt:

És ilyen lett utána:

Megvártam, amíg tökéletesen megszáradt a festés, majd pillanatragasztóval egyenként felragasztottam a keret hátlapjára a kiválasztott tárgyakat.

Amikor szépen odarögzültek a tárgyak, az egészet lefújtam a  fehér akrilspray-vel, két rétegben:

 
Ezzel el is készült ez a különleges "kép". Igazából bármilyen tárgyakkal megvalósítható, nem kell feltétlenül konyhaiaknak lenniük - például gyerekjátékokkal is érdekes és kedves látvány lehet, azt hiszem, egyszer ki is fogom próbálni. :-)