Manólak a kisbőröndben

Egyszer volt, hol nem volt... egy kisvakondos papírbőrönd. A Kisebbik tulajdona volt, bárhová is indult, legfontosabb ingóságait ebbe a kisbőröndbe pakolta. A kisbőrönd éveken át hősiesen tűrte az ide-oda hurcolást, a pattanásig feszülést, az ülésnek használást, igazán mindent, ami nagyon rendes dolog volt tőle, hiszen mégiscsak kartonból készült. Ám ahogyan lenni szokott, a nagyon aktív kisfiúk fontos tulajdonai egy idő után megroggyannak, aztán hirtelen látványosan megöregszenek, míg végül az enyészeté lesznek... de az enyészet nem számolt a Kisebbikkel, aki tisztán látta a kisbőrönd leépülését, és állandó megmentési terveket dolgozott ki a számára. Amikor a karton megtört és megkopott, határozottan állította, hogy "az csak egy karcolás", amikor tönkrement a zár, akkor spárgával kötötte át a kisbőröndöt, végül pedig amikor mondtam neki, hogy most már tényleg itt lenne az ideje annak, hogy megváljunk a kisbőröndtől, tengerkék szemébe könnyeket gyűjtött, és azt mondta, NEM. 

Erre persze így hirtelen nem voltam felkészülve, mert bár eléggé színes egyéniséggel büszkélkedhet, alapvetően szófogadó gyermek, így csak néztünk egymásra csendben, és méregettük az erőviszonyokat. Majd mikor magamban összegyűjtöttem egy hasznos érvrendszert, alátámasztandó a kisbőrönd likvidálását, a Kisebbik egy becsúszó szereléssel azt mondta: Készíthetek belőle valamit?

Persze tudta jól a kis csalafintája, hogy ezzel elevenemre tapint, mert nálunk minden kidobásra szánt tárgyból szabad alkotni... tehát nem tehettem mást, mint elismertem a vereségemet, kipréseltem magamból egy szánalmas "najó"-t, és néztem, ahogy az alma, aki nem esett messze a fájától, rögvest a tettek mezejére lép. 

Mikor vázolta az elképzeléseit, azonnal tudtam, hogy a gyermek abszolút kiütéssel nyert, merthogy nekem ebben egyszerűen részt kellett vennem - úgyhogy engedélyt kértem  a fotózásra, és nekiláttunk a kisbőrönd-megmentési akciónak. 

Mindenbe bele tud rángatni :-)


Következzen két kép a megfáradt kisbőröndről, hiszen ő volt itt a főszereplő (vagy inkább a második főszereplő... :-) ):

A Kisebbik barna festéket kért, úgyhogy egy darabka szivacsra akrilfestéket adagoltam, és ezzel bepacsmagolta a kisbőröndöt. Nem fedte el teljesen az eredeti felületet, de úgy gondolta, így is jó lesz a tervéhez:

Ezután konzervdobozt kért, egy darabig nézegette, majd tanácsot kért, hogyan lehetne faházat készíteni belőle - ezért gyógyszertári spatulákat a konzervdoboz hosszúságára vágtam:

Ezután felragasztottuk ragasztópisztollyal a konzervdobozra a levágott spatulákat:

A Kisebbik pedig az előbb használt barna festékes szivaccsal áthúzogatta a falapokat - mivel a festék közben már félig megszáradt a szivacson, szimpatikusan foltos-kopott lett a bevonat.

Ajtót és ablakot én készítettem a bevont konzervdobozra, szintén levágott-elvágott faspatulákból. Az ablakra persze még függöny is került, amihez az anyagot személyesen a megmentési szakértő választotta.

A konzervházikónak lett teteje is, de erről a fázisról nincs kép -  azt én festettem be, egy kopott, préselt fatálkát felhasználva a művelethez.

A Kisebbik ezalatt földet hordott a megszáradt  bőröndbe:

Végül az útmutatásainak megfelelően berendeztük a bőröndös minikertet. Készítettem egy manócskát az időközben megszáradt konzervdobozházhoz, ezalatt a Kisebbik kiásott egy kakukkfűbokrocskát, és beültette a bőröndbe. Ezután még különféle apróságokat hozott az utolsó simításokhoz, és ezzel el is kezdődött a megmentett, de teljesen átalakított kisvakondos bőrönd új élete.
Most hol ide, hol oda kerül a kertben, és még a kakukkfű időnkénti meglocsolását is meglepően jól bírja - a Kisebbik pedig boldog az új játékkal. :-)

Kültéri társasjáték - Ki nevet a végén

Bár sok-sok jobbnál jobb társasunk van, a Ki nevet a végén örök kedvenc (de hát hol nem?). Amikor legutóbb elővettük, mondtam, hogy vigyük ki a teraszra, és majd inkább ott játsszunk, a levegőn, a napfényben - de a kicsik azt mondták, nem, mert ez egy "beltéri" társas. Ott és akkor rögtön szöget ütött a fejembe a dolog, hogy egyrészt pontosan vajon mitől is beltéri, másrészt hogyan lehetne kültérivé tenni, hiszen mostanában tényleg mindent a kertben csinálunk, evés, leckeírás, bármi - és aztán arra gondoltam, tulajdonképpen nagyon egyszerű az egész, gyakorlatilag csak kövek és kréták kellenek hozzá, akkor pedig miért ne vágnánk bele. Úgyhogy belevágtunk, és szerénytelenség nélkül mondhatom, óriási sikere lett - a kültéri Ki nevet a végén jobb, mint az asztali verzió. 

Persze, azért végül is a kövek és kréták mellett tettem bele egy kis munkát is, de minden percét megérte a végeredmény és az érte kapott sok-sok elismerés a kis célcsoporttól. :-)

Alapvetően tehát kellettek hozzá kövek - különböző színűek, méretűek, amilyeneket találtam az utcán itt-ott:

Mindegyiket lealapoztam fehér akrilfestékkel:

Majd krémszínű festékkel kijelöltem az arc helyét.

Ezután a kövek többi részét színesre festettem (négyféle színben, négy játékosra tervezve - ez a képen persze nem az összes darab):

Majd kidekoráltam a pofijukat és a ruhájukat.

Következhetett maga az alap, a "tábla" - ezt krétával rajzoltuk fel kint a kőre. Rögtön hozzá is teszem, ez egy tökéletes vakációs elfoglaltság, a gyerekek már a pálya felrajzolását is lelkesen végzik, a játék egy plusz szuper program hozzá (levegőn!), ha pedig a kövek elkészítését is hozzászámítjuk, hosszú időre lekötjük vele a kis szünidősöket.

Egy dolgon változtattunk az eredeti játékhoz képest: mivel pörgősebb, rövidebb játékokat terveztünk, játékosonként nem négy, hanem három figurát készítettünk, és a pályát is eszerint rajzoltuk fel.

Szóval, a pálya elkészült:

A következő programpont a dobókocka elkészítése volt - erre rendkívül büszke vagyok, mert a konstrukciót sk gondoltam ki, és tökéletesen stramm, nyúzható kockánk lett - két kiürült tejesdobozból.

A dobozok alját levágtam - mindkettőt pontosan akkora magasságban, amekkora a doboz talpának volt az oldalhosszúsága (merthogy a cél egy kocka elkészítése).

A két levágott dobozaljat ezután egymásba nyomtam - így meglett a kocka, és ami még lényeges, az oldalak ezzel az eljárással nagyjából egyforma nehezek lettek. Ez utólag be is bizonyosodott, mert teljes azonos arányúnak éreztük a számok kidobását, nem voltak túl gyakori és túl ritka számok.

A tejesdobozkocka tehát így nézett ki egymásba nyomás után:

 Az oldalakat ezután csiszolópapírral jó alaposan átdörzsöltem, hogy a festék rendesen megtapadjon rajta:

 Majd két rétegben lefestettem fehér alapozó akrilfestékkel. Száradás után egy alkoholos filctollal rárajzoltuk a pöttyöket:

 És ezután már semmi akadálya sem volt annak, hogy felavassuk az új játékot :-) Rendkívül szórakoztató volt az egész, a kockával nagyon jól lehetett dobni, a figurákat lelkesen pakolgattuk mind, és észre sem vettük, hogy gyakorlatilag állandóan mozgásban vagyunk... úgyhogy igazán szívből tudom ajánlani a kültéri Ki nevet a végén elkészítését, ritka jó mulatság :-)

Sátor kis indiánoknak

Amikor elkezdtem a blogot, biztos voltam abban, csakis művészi igényességű képeket és gyönyörűen kidolgozott ötleteket fogok közzé tenni. Sok más rózsaszín tervemmel együtt ez sem így alakult :-) Persze, vannak jobban sikerültek is, de vannak szép számmal olyanok is, amelyek pontosan olyanok, mint én vagyok: jó szándékúak, de közel sem tökéletesek, kócosak, de mosolygósak, és még sokáig tudnám sorolni az ellentéteket...
A következő ötlet is ilyen - semmi profizmus, semmi extraság: egyszerűen csak egy pár perc alatt kivitelezhető dolog, de a gyerekek biztosan értékelni fogják.

Nemrégiben történt, hogy Lajos, a mi kedves szomszédunk megkérdezte, nincs-e szükségünk pár darab hosszú nádszárra. Amikor Ő továbbította nekem a kérdést, még be sem tudta fejezni a mondatot, amikor én máris rávágtam, hogy dehogynem!! Ő türelmesen megvárta, amíg ugyanezt elmondom még háromszor, egyre lelkesebben, aztán megkérdezte: de mégis mihez kell nekünk a nádszár? Én pedig válaszként elmondtam azt a mondatot, amit ha az életemnek is lenne egy Select all/Find funkciója, minden bizonnyal első helyen dobna ki a kereső: "Majd jó lesz az valamire!"

Így tettem szert néhány csodaszép nádszárra, és hamarosan beigazolódott, hogy tényleg jó lesz valamire... mert amikor a Nagyobbik egy hétvégén indiános hangulatában volt, fogtam a nádszárakat, néhány vastag, erősebb befőttesgumit, pár nagyobb ruhacsipeszt, valamint egy kétszemélyes lepedőt, és pontosan öt perc alatt máris a kertben állt a hevenyészett sátor. Ahogy a bevezetőben is írtam, nem volt benne semmi extra, nem spéciztem fel semmivel, egyszerűen csak egy sima sátor volt - de a kicsik nem így látták, és azt hiszem, ez a legfontosabb. Repülő Tündérkéz és Kéktérdű Izommancs, a híres-hírhedt indiánok máris elfoglalták a sátrat, és bár róluk ezúttal sincs kép, mohikáneskü alatt vallom, nagyon jól érezték magukat benne. :-) 


Ezek voltak az ajándék kiindulási nádszárak:

Öt nádszárat középen összefogtam egy gumival, majd a szárak végét körben széttoltam:

Egy kétszemélyes lepedőt egy másik gumival középen fent szorosan a nádakra kötöttem, a lepedő alját pedig a két szélső nádszár aljához kötöttem. A képen nem látszik, de a lepedőt a többi száron alul nagy facsipeszekkel rögzítettem, így a szél sem tudta elbontani a sátrat.

A szárak végét kicsit benyomogattam a földbe, a sátorba pedig betettünk egy kis szőnyeget és két párnát - és kezdődhetett az indiánozás. :-)

Ezt az ötletet sok más hasznos olvasnivalóval együtt megtalálhatjátok a www.imami.hu helyi oldalain is, ha megkeresitek a főoldal térképén a saját lakhelyetek szerint illetékes helyi információs weboldalt!