Kerti asztalka öreg zöldségtároló ládából

Boldog tulajdonosa lettem néhány öreg és piszkos fa zöldséges ládának. Ez azért tett különösen boldoggá, mert ezekből fogok kerti asztalt készíteni, amit persze rögtön el is kezdtem. És hát be kell látnom, egy kicsit túlvállaltam magam, mert a ládákat lemosni, lecsiszolni, két rétegben lefesteni, lakkozni, majd összeszerelni asztalformára csupa olyasmi, ami több mint időigényes dolog... de azért persze nem adom fel, és minden pici felszabadítható pillanatban kedves ládáimmal foglalkozom.
Mostanra azért szükségem lett egy kis sikerélményre is a sok egyhangú munkafázis után, és miután a legutóbbi baráti összejövetelen az egyik ládámat állítottuk be pohártartónak a pingpongasztal mellé, gondoltam, ezt az ötletet érdemes egy kicsit továbbfejleszteni.

A ládák egy része, még natúr állapotban így nézett ki:

Az egyiket alaposan lemostam, száradás után csiszolópapírral alaposan átdörgöltem, hogy a millió kiálló szálka nagy részét eltávolítsam, majd nekiálltam a festésnek.

Mivel állandó kültéri használatra szántam a ládát, zománcfestékkel festettem le, hogy később állja majd az időjárás viszontagságait.

Végül a 24 órás száradást kivárva feliratot festettem a ládára, és használatba is vehettük.

A ráncfelvarrott láda kerti asztalkaként is kiválóan szerepelt, de tökéletes, hordozható piknikasztalkaként is nagyszerűen használható, azzal az extrával, hogy odafelé bele lehet pakolni a piknikcuccokat, tehát kettő az egyben megoldás... :-)

Kisház

A dolog úgy kezdődött, hogy szükségünk volt egy adag tűzifára a kerti sütögetéshez. Tűzifaforrásunk legtöbbször az Ő bátyja, aki ilyenkor mindig nagylelkűen biztosítja nekünk a következő néhány bográcsozáshoz kellő szerves anyagot. Három éve történt, hogy tűzifakuncsorgásunkra a sógorom azt válaszolta, "most van elég sok", úgyhogy Ő nekiindult, hogy ezúttal ne csak két-három, hanem akár öt-hat sütögetésre elegendő faanyagot hazaszállítson. Én tettem-vettem itthon, vártam az én uramat, aki egyszer csak megjelent a nappaliban, és azt mondta, "meghoztam a fát"... na de a hangsúly! Azonnal világos volt a számomra, hogy a fával valami nem kerek. Gyanakodva követtem Őt az autóhoz, ahol egy szempillantás alatt megértettem, mi volt olyan fura a hangsúlyban. Az autónk helyén egy szép szürkéskék fémdobozba csomagolt fatelep terpeszkedett, legalábbis nagyjából így mutatott - és negyedórányi kipakolás után az autó még mindig úgy festett, mintha hozzá sem nyúltunk volna.

Szóval, a fa tényleg "elég sok" volt. :-) Nézegettük a halmokat, amelyek rengeteg nyers, piszkos és teljesen különböző méretű deszkát tartalmaztak, és pontosan egyszerre szólaltunk meg. Ő azt mondta: "vétek ezt a sok deszkát eltüzelni" - én pedig azt: "valamit kellene kezdeni ennyi deszkával". És aztán - mivel itthon rendszerint én beszélek többet - még hozzátettem: "kisház".
Ő vetett rám egy igazán hosszú pillantást - majdnem olyan hosszút, mint amikor anno meglátott a munkahelyünkön a farmerszoknyámban -, és ő is hozzátette: "de nem kisházat".
Innentől kezdve az érvek vették át a kommunikációs fősodort. Nagyon meggyőzően és határozottan próbáltuk befolyásolni a másik véleményét, nagyjából a következő részletesen kidolgozott logikai érvrendszerrel: "Kisház". "NEM kisház." "De kisház." "Nem, nem kisház." "Deeeeee" "Neeeeem" és ilyenek, mert érvelésben annyira jók vagyunk... A sokadik ilyen forduló és legalább ötven shrekes Csizmás Kandúr-os kérincsélős tekintet után Ő vetett rám egy még hosszabb pillantást, eltűnt a házban. Pár perc után megjelent egy kockás papírral meg egy ceruzával - és én tudtam, hogy meglesz az a kis kerti játékház, amit úgy szerettem volna a Nagyobbiknak, de nem tudtunk rá sok tízezret elkölteni... Elkezdtük hát a papírra felrajzolni a vázlatot, pontosabban Ő kezdte el, a fogai között mindenféle veretes kifejezéseket mormolva. Mérnökember lévén pillanatok alatt felskiccelt egy csodaszép kisházat, én pedig nagyon hasznos kommenteket tettem hozzá, mint "óóó, de ééééédeees!" és "ez itt keresztben micsoda? Valami gerendaizé?" meg  "Hihihihihhihihhi!" - Ő pedig emberfeletti türelmet tanúsítva magyarázta a rajzot nekem. Én egyre lelkesebb lettem, pedig már nem igazán volt hova továbbfejlődnöm e téren - és igazából egy fikarcnyi kételyem sem volt afelől, hogy mi meg tudjuk építeni ezt a kisházat, holott kisházat életemben eddig csak LEGO- ból gyártottam, és Ő sem volt éppen gigamega tapasztalatokkal ellátva a tárgykörben.

Két hétvégén át fúrtunk-faragtunk-fűrészeltünk kitartóan, egy harmadik hétvégét pedig a festéssel töltöttünk el, de számunkra is hihetetlen módon egyszercsak kibontakozott a kezünk alól a megálmodott kisház. Nem mondom, egy kicsit ferdék a falai, de már akkor is három éve, hogy itt áll a kertünkben, és valami óriási büszkeség, hogy mi ketten hoztuk létre.
Azt hiszem, még egyszer nem lennénk rá képesek, de akkor és ott sokkal nagyobb volt bennünk a lelkesedés, mint a kételyek, és újra megerősödtem abban a hitemben, hogy tulajdonképpen szinte minden csak azon múlik, mennyire akarjuk. 

Persze a végére hihetetlenül elfáradtunk, és ezért például a mai napig nincsenek lefestve az ablakkeretek - de talán úgy már túlzás is lenne.... :-)
Nektek volt már olyan nagy vágyatok, aminek a megvalósulása szinte esélytelen volt, és aztán mégis sikerült?

Fűszernövény-jelölő kavicsok

Már tavaly is mindenhol fűszernövényeket nevelgettem, de idén még többet szeretnék belőlük. Bazsalikomból például nincs az a mennyiség, ami elegendő lenne - tavaly már a locsolókannákban is bazsalikombokrokat tartottam, és nem telt el úgy nyári nap, hogy valamelyik ételbe bele ne csempésztem volna, levestől a fagylaltig.
Aztán ott van a petrezselyem, a metélőhagyma, a kakukkfű, a rozmarig, a tárkony, a menta, a ruccola... odavagyok értük. Ősszel a házba mindenhova fűszernövény-csokrokat akasztottam száradni, és már a látványuktól el voltam ragadtatva, attól meg különösen, hogy télen az általam szárított fűszerekből használhattam. Egy szó mint száz, a fűszernövények különösen megbecsült helyet foglalnak el a szívemben és a kertemben, és arra gondoltam, idén nem futok bele abba, amibe szoktam - azaz hogy a magocskákat elültetem mindenfelé, aztán teljesen tanácstalanul várom, hogy melyik ládából/cserépből ugyan mi a csoda nő ki, mert addigra már elfelejtettem, mit hova tettem... tavaly volt egy gyenge kísérletem az azonosításra - a fűszernövények zacskóját tűztem a földbe, de ezek két eső után már csak apró rongyfoszlányokként voltak jelen a földön, és megint csak várhattam, mi is fog kinőni a magocskákból.

Most aztán alaposan előkészültem - gyűjtöttem pár nagyobb kavicsot, és nekiláttam, hogy fűszernövény-feliratokat készítsek belőlük, amelyeket majd a ládákba és cserepekbe helyezek elegánsan - és végre fogom tudni előre, hol mi nő ki. :-)

Nálunk fontos adalék, hogy a Kisebbik nagy kőrajongó - ahol lát egy formás kavicsot, azt nyomban begyűjti. Arra gondoltam, most próbálom álcázni a köveket, és ezért fekete akrilfestékkel lefújtam őket - reményeim szerint így kevésbé lehet majd őket észrevenni majd a földek felszínén. :-)

Persze, a Nagyobbik igényeit is mindig figyelembe kell venni, úgyhogy a kövekre került egy-egy kivágott papírvirág is - mielőtt kihelyezem majd a köveket, fújok rájuk egy lakkréteget, úgy talán jobban viselik az esőt.

Végül pedig egy fehér lakkfilccel a kövekre írtam a fűszernövény-neveket.

Ennyi volt az egész - most már készen állnak arra, hogy ültetéskor a ládák-cserepek szélére kerüljenek, és diszkréten, de informatívan segítsék a tavaszi vetéseimet :-)

Madáretető tejesdobozból

Mostanában, amióta hideg van, erősödő együttérzéssel nézegetem a kertben a madarakat. Tegnap annyira megsajnáltam őket ebben a téli, szürke időben, hogy gondoltam, az én karácsonyi ajándékom az lesz nekik, hogy készítek a számukra egy etetőt. Valami nagyon gyors megoldást szerettem volna, erre pedig a napi négy kiürülő tejesdoboz valamelyike kínálkozott jó választásnak, úgyhogy fogtam is egyet, és nekiláttam.


Először is felhajtottam a doboz füleit, és lefestettem akrilfestékkel.

Ezután egy sniccerrel mind a négy oldalra vágtam egy-egy ablakot - akkorát, amibe biztosan beférnek a kismadarak.

Vágtam egy darab barna hullámkartont. Egy műanyag lefűzőből (népszerű nevén "bugyi") levágtam egy részt, ebbe belecsomagoltam a kartont, leragasztottam és kettéhajtottam. Minderre azért volt szükség, mert ezt szántam tetőnek, viszont szerettem volna vízhatlanná tenni.

Fogtam egy fekete és egy fehér alkoholos filctollat, és kimintáztam vele a doboz oldalait. Ezután pedig a fenti "tetőt" pillanatragasztóval a doboz felhajtott füleinek tetejére ragasztottam.

Végül a doboz hátuljára fúrtam egy lyukat (a rögzítéshez), az aljára pedig két másikat, amelyeken átvezettem egy spárgát, és ráakasztottam egy almát. :-)

Végül megtöltöttem magokkal, felakasztottam a teraszra, és nagyon remélem, hogy a kis szárnyas vendégek megtalálják majd....

Zacskógömbök

Kevés olyan dekorációs elem van, amit nyugodt lelkiismerettel lehetne kitenni a szabadba, aminek nem árt az eső vagy a hó. Azok a gömbdíszek viszont, amelyekről ma írok, simán állják a legzordabb időjárás viszontagságait is, és el lehet őket készíteni egészen nagy méretben is - és ami mégis a legjobb az egészben, az az, hogy a sok-sok kidobásra váró nejlonzacskóból lehet alkotni így valami igazán jót.


Szükséges alapanyagok: nejlonzacskók, spárga, fehér akrilfestékspray.


Én ilyen zacskókat használtam:

Az egyik zacskót összegyűrtem gombócba, és becsomagoltam a másikba úgy, hogy nagyjából gömbölyű legyen a kapott forma:

Fogtam a spárgát, és elkezdtem aránylag szorosan körbetekerni vele a zacskógömböt.

A lényeg, hogy jó sokszor tekerjük át a spárgát a gömbön. Próbáljunk azokon a részeken átvezetni a spárgát, ahol látjuk, hogy még kitüremkedik a zacskó. Addig tekergessük a spárgát, amíg sikerül így nagyjából egy szabályos gömbbé formálni a zacskógolyót - ezután kössünk rájuk akasztót a spárgából.

Ezután fogjuk a fehér akrilsprayt, és fújjuk le alaposan a gömböket (ha szükséges, két rétegben). Azt fogjuk tapasztalni, hogy a zacskót befogja a festék, a spárgát viszont kevésbé - de ez éppen így lesz jó.

És ezzel tulajdonképpen készen is van. Aki úgy érzi, fújhat rá foltokban arany festéket is, vagy beragasztózhatja és megszórhatja csillámporral is - én az enyémeket így hagytam, mert nagyon tetszettek. :-)

Bármilyen kültéri helyre felakaszthatjuk, semmilyen kár nem fog bennük esni: ha a fehér festékbevonat egy része lepereg az igénybevétel hatására, azzal nem érdemes foglalkozni (ha nem tekergettük eléggé körbe a spárgával, a zacskófelület túlságosan puha és hajlékony lesz a merev festékréteghez képest), mert így is marad rajta bőségesen, és pontosan ugyanannyira szépek lesznek a gömbök utána is.
Nekem nagyon tetszett, hogy végre kitehetek dekorációnak a fenyőgirlandokra olyasmit is, ami nem a szokványos kültéri dísz :-) És az is biztos, hogy legközelebb sok-sok zacskót csomagolok majd egymásba, így nagy gömbjeim lesznek, és ezeket virágcserepekbe fogom ültetni. :-)

Marokkó házilag

A múltkori gödöllői kirándulásról hoztunk jó pár száraz, lehullott gallyat is. Először valamilyen dekorációt akartam készíteni belőle, aztán ahogy egymás mellé raktam őket, beugrott egy játék, amit gyerekkoromban sokat játszottunk.... úgyhogy elővettük a festéket, és elkészítettük a mi házi marokkónkat.

A marokkóról valahogy a régi szakszervezeti üdülők jutnak eszembe a nyolcvanas évek elején, ahol mindig volt egy játékszekrény, kicsit poros Gazdálkodj okosan!-nal, enyhén elkoszolódott franciakártya-paklikkal, megkopott pingpongütőkkel, de mégis, nekünk, gyerekeknek kincsesbánya volt :-)

A mi marokkónk nem igazán emlékeztet az akkori, klasszikus marokkókra, viszont tökéletesen funkcionál, nagyon jókat lehet vele játszani, és valahogy az egész izgalmasabb, mint a bolti egyenjáték. Biztosan azért, mert nem szabályosak az ágak... mindenesetre a tesztjáték nem szűkölködött a váratlan fordulatokban, úgyhogy biztos vagyok abban, bérelt helye lesz a kedvenc játékok között. :-)


Ilyenek voltak az ágak még a felhasználás előtt:

Kifestettük őket: ezzel még a legkisebbek is megbízhatók, hiszen végül is mindegy, hogy sikerül a festés, a lényeg, hogy a szín felismerhető legyen. :-) Jó esetben elég pár csíkot húzni az ágakra. Mi 5-5 db-ot készítettünk fehér, sárga, zöld és piros jelöléssel, 10-et pedig kékre festettünk.

És ennyi volt vele az összes munka, kezdődhetett a játék.

Mi így pontoztunk:
kék: 1 pont
zöld: 2 pont
piros: 3 pont
fehér: 4 pont
sárga: 5 pont

Rengeteget szerencsétlenkedtünk, de nagyon jókat nevettünk közben. Ha van kedvetek, készítsetek el, valahogy sokkal nagyobb kedve van mindenkinek egy saját készítésű marokkóval játszani... :-)

Madárijesztők fakanálból

... de igazából nem is azok. Legalábbis ha én madár lennék, semennyire sem kapnék frászt ezektől a figuráktól, de persze nem is ez volt a cél, hiszen egyrészt szeretjük a kertükben megforduló sok-sok madarat, másrészt egy fia vetés sincs, tehát nincs mit megvédeni.
Azért én jól szórakoztam a figurák készítése közben, és mégiscsak kitettük őket a fűbe, mert ugye a madárijesztőknek ott a helye. Igaz, estefelé láttam egy verebet, aki a fakanálfigurákkal szemben ült, és kajánul vigyorgott rajtuk, de gondoltam, ezt a szemtelen kritikát fel sem veszem :-)


A fakanál-madárijesztőkhöz szükség volt két fakanálra, többféle színes papírra, pillanatragasztóra, két megszáradt csipkebogyóra, spárgára, egy kis száraz fűre, ollóra, fekete alkoholos filcre és egy sárga zseníliaszálra.


Első lépésként lefestettem a fakanalak tetejét fehérre akrilfestékkel.

Aztán kötöttem nekik csinos hajat a spárgából, trendin torzonborzat a fiúnak, jókislányos két coffit a lánykának :-)

Elkészítettem a ruhájukat is a képen látható módon: a lényeg, hogy két ugyanolyan darabból álljanak, középen érintkezve, és vágjuk ki a lyukat a fakanál nyelének.

Felhúztam a fakanalakra a ruhákat, a széleket itt-ott (nem mindenhol!) pár csepp ragasztóval rögzítettem.
A száraz csipkebogyókat felragasztottam orrnak, és a fekete alkoholos filccel megrajzoltam az arcokat.
Aztán felragasztottam a kivágott foltokat, és a filccel rájuk rajzoltam az "öltéseket".
A ruhákba az össze nem ragasztott széleken egy kis száraz füvet tömködtem.
A zseníliát nyolc kis részre vágtam, kezet-lábat hajlítottam belőlük, és ezeket is beragasztottam a ruhák végébe. Ezután minden egyéb nyílást beragasztottam.

Ezzel készen is lettek - kivittem a kertbe, és leszúrtam őket a földbe, nagy vidámságot okozva a kicsiknek és a kertünkben tanyázó madaraknak, lásd az a bizonyos veréb fentebb.... :-)

A szomszéd kertje

Nekünk csak egy zsebkendőnyi kertünk van, igaz, nem is akartunk nagyobbat, mert tisztában vagyunk az erre fordítható idő- és energiamennyiségünkkel. Aztán persze ez a kis kert is egész komoly oázissá fejlődött az itt töltött öt év alatt, és az is kiderült, hogy nem is olyan kicsi… elfér benne egy focizós-füves rész, sok-sok rózsa, még több levendula, cserjék, egy almafa és még sok más kis növény is. Amire viszont biztosan nincs hely, az a konyhakert. Persze, jó lenne egy kis saját ez-az, de eddig csak pár eper- és paradicsompalántának tudtunk helyet szorítani, egészen addig, amíg…

A folytatáshoz kell néhány szót mondanom Róla. Amikor hét évvel ezelőtt összeházasodtunk, tudtam, hogy ha valakivel, Vele le lehet élni egy egész életet, mert olyan, amilyen – nekem való, 100 %-ig. Minden tulajdonságát szeretem, még azt a makacsságot is, amivel néha – nagyon néha – egy picit nehéz azonosulni. J És a „néha” éppen nemrég érkezett el, amikor egy este közölte velem, hogy a mellettünk álló üres telek tulajdonosát megkérdezi, nem használhatnánk-e konyhakertnek ezt a területet. Ami ötletnek nagyszerű, de mivel mondom, általában tisztában vagyunk az erre fordítható idő- és energiamennyiségünkkel, rendesen megdöbbentem, és megkérdeztem, mégis mikor/hogyan fogjuk gondozni ezt a földecskét? És mivel sok-sok szerethető tulajdonsága közé tartozik a lelkesedni tudás is, rögtön vázolta az erre vonatkozó ötleteit is, amelyekkel ugyan meg nem győzött, de azért muszáj volt mosolyognom rajta, és azt mondani: persze, csináljuk.

Úgyhogy elkezdtük csinálni a szomszéd kertjét, ami egyelőre nem zöldebb, mint a miénk, sőőőőőt… de talán majd  egyszer. J

Azért persze alakulgat, van már benne sok-sok paradicsompalánta, oregano, kakukkfű, bazsalikom, uborka, kapor, paszternák, répa, saláta, bimbós kel, padlizsán és még ki tudja, mi…. Már a barátainkat is befogtuk egy kis ültetésre, úgyhogy egészen retrós építőtáboros hangulat van nálunk délutánonként, a szomszédaink meg átjárnak drukkolni – egész komoly látványosság lett  a kis amatőr konyhakertünk ebben a lakóparkban, ahol a gyönyörű házak lakói közül senki sem olyan őrült, hogy haszonkertet telepítsen… J