Irodalmi útjelző

Ezen az oldalon találtam egy fantasztikus kerti ötletet, amely különösen az olvasni kedvelők szívét dobogtathatja meg. Tulajdonképpen egy álló útjelzőről van szó, amelyen különféle irodalmi helyszínek találhatók - a különféle úticélok egyszerű raklapdeszkákra vannak festve, ezek pedig felszögelve egy faoszlopra vagy karóra.
Ez az ötlet borzasztóan megtetszett, de most nem tudok időt szakítani arra, hogy egy ennyire munkaigényes tárgyat összerakjak - ám ami késik, nem múlik, kell egy ilyen a kertbe. Viszont addig is elkészítettem az útjelző mini verzióját, gyógyszertári nyelvlapocokból, és hát így is odavagyok érte. :-)

A kiindulási alapot tehát a legegyszerűbb patikai spatulák képezték:

Ezeknek az egyik végét egyenesre, a másikat csúcsosra vágtam:

Ezután a spatulákat különféle színűre festettem, kb. két perc alatt - a módszerem az, hogy konyhai szivacsból levágok egy darabot, erre teszek egy pici világos festéket, ezt áthúzom az egyik falapocskán. Aztán egy pötty sötétebb festék a szivacsra, megint áthúzok vele egy spatulát, és így tovább, amíg különféle árnyalatú végeredményeket nem kapok - ez az egész tényleg két perc.
Ezután a spatulák felületét kicsit visszacsiszoltam, de még mindig a szivacsot használva, csak a dörzsölős felét :-)

Következett a pepecsebb rész, az irodalmi úticélok felrajzolása - ehhez ceruzával előírtam a szavakat, és fekete alkoholos filccel áthúztam.

Majd kerítettem a kertből egy elszáradt, viszonylag egyenes ágat, és földet tettem egy kis virágcserépbe.

Az ágra ráragasztgattam a spatulákat, ragasztópisztollyal:

Végül pedig már csak bele kellett szúrnom az ágat a cserépbe - ezzel el is készült az irodalmi útjelző miniben, rajta a sok kedves helyszínnel.
Biztos van rajta jó pár olyan, ami egyben a ti kedvencetek is ezekből :-)

A tíz legkedvesebb karácsonyi könyv

Szeretem a karácsonyi tízes listákat, mert nagyon jó összegyűjtögetni a karácsonyi kedvenceket, mindenféle témakörökben. Mérlegelni, mi kerülhet be, és minek kell távoznia szomorúan a legkedvesebb tíz közül - ilyenkor kicsit tényleg olyan, mintha egy tehetségkutató zsűrije lennék én egyedül, csak a jelentkezők sokkal értékesebbek, mint a tizenöt perc hírnévre törekvők. Volt már tíz kedvenc karácsony film, tíz legkedvesebb karácsonyi gyerekfilm és tíz kedves karácsonyi gyerekdal - most pedig a tíz legkedvesebb karácsonyi könyv következik, olyanok, amelyeknek meghatározó témája a karácsony. 
Gondolkodtam rajta egy kicsit, hogy lesz egy karácsonyi gyerekkönyves lista és egy karácsonyi felnőttkönyves is - de igazság szerint képtelen vagyok elválasztani egymástól a kedvenceimet, a listámban egyaránt vannak gyerek- és felnőttkönyvek is, de nekem így kerek a tíz legkedvesebb. 

Mindenképpen szeretnélek biztatni benneteket, hogy írjátok meg, nektek melyek a kedvenc karácsonyi könyveitek - minden új ünnepi olvasnivalós tippnek örülök :-)

És akkor nézzük is a helyezetteket :-)


10. 
Richard Paul Evans: A karácsonyi doboz

Ha őszinte akarok lenni, ez a könyv nagyon amerikai, nagyon érzelmes és nem tör irodalmi magaslatokba, mégis az üzenete miatt értékes és fontos. Ha tehetném, minden édesapával elolvastatnám, aki nagyon elfoglalt, mert a könyv tanítása szívhez szóló és igaz: nem lehet azt mondani, hogy "most sokat dolgozom, hogy meglegyen mindenetek, de később majd játszunk", mert a "később" egy szempillantás alatt túl késő lesz, a gyerekek felnőnek, és soha többé nem jönnek vissza az értékes percek, amikor ott lehetettünk volna a gyerekeink mindennapjában, aktívan. Ez a mondanivaló egy szép karácsonyi történetbe van ágyazva, egészen pontosan egy karácsonyi dobozba - és biztos vagyok abban, hogy aki kinyitja, az nem felejti az üzenetet...

9. 
Ingrid Uebe-Susanne Mais: Kis Mackó nagy utazása

Szívem csücske ez a könyv. Egyszerre mesekönyv, egyszerre adventi naptár - nálunk hét éve hagyomány, hogy az adventi időszakban minden este felolvassuk az aznapi kis történetet. A gyerekek már kívülről tudják az egészet, mégis mindig áhítattal hallgatják, a nagylányosodó Nagyobbik ugyanúgy, mint a mesék állandó bűvöletében élő Kisebbik. A kerettörténet szerint az állatok megtudják, hogy megszületett a Kisjézus, és úgy döntenek, hírnököt küldenek a köszöntésére. Kis Mackó kapja ezt a megtisztelő feladatot, aki útnak is indul, és vándorlása alatt huszonnégy állattal találkozik, akik mind ajándékot küldenek a Kisjézusnak - van, aki egy mohapárnát, van, aki egy tobozt, van, aki egy dalt. Kis Mackó zsákja egyre telik az út alatt, és ő estéről estére közelebb jut Betlehemhez, míg a 24. napon meg is érkezik, és átadhatja az állatok apró, de szívből adott ajándékait. A hajtogatható kis könyv egyszerűen kötelező darab, és sosem tudom könnyek nélkül felolvasni azt a részt, amikor a kis fáradt medve megáll a Kisgyermek előtt, és leteszi a sokáig cipelt zsákot.

8. 
Mauri Kunnas: Mikulás és a varázsdob

Ez is nagy-nagy kedvenc, gyerekek és a gyerekséget megőrző felnőtteknek szívből ajánlom :-) A történet szerint Mikulás már nagy hajrában van az ünnep előtt, a manók gőzerővel dolgozzák fel a kívánságlistákat, amikor előkerül egy különleges kívánság: egy furcsa, krikszkraksz-ábra egy papíron. Mikulás, a felesége, valamint a fél manónép próbál rájönni, milyen hőn áhított dolog lehet a papíron, ráadásul megnehezíti a dolgukat, hogy valaki állandóan dobol - hogy ki és miért, az persze nem véletlen, és az is kiderül, hogy sosincs késő valakinek valóra váltani az álmát, csak tegyük meg...

7. 
Sven Nordqvist: Pettson karácsonya

Hááát, mit is mondhatnék még, amit nem mondtam el erről? :-) A blog gondos olvasóinak már a könyökükön jöhet ki az öregember és a macskája, annyit dicsértem és reklámoztam őket és különféle kalandjaikat, amelyek közül a legeslegnagyobb kedvenc a karácsonyi történet. Karácsony előtt egy nappal Pettson lába megsérül, és ezzel minden karácsonyi készülődés kútba dől a kis, mindig rendetlen falusi házikóban, se fenyőfa, se étel, se ajándék. Findusz, a macsek teljes letargiába esik, még az apró házilények, a muklák sem tudják felvidítani - de hogy történhet mégis, hogy karácsony estéjén százféle étel kerül az asztalukra, a konyhájukba sok-sok barát, a szobájukba meg a lehető legkreatívabb fenyőfa, amitől a mai lakberendezők pityeregnének a gyönyörűségtől? Hát éppen erről szól ez a mese. :-)

6. 
Lucy Maud Montgomery: Anne karácsonya

Bár megfogadtam, hogy a listába nem kerül novelláskötet, mert egy karácsonyi könyv legyen alanyi jogon az, ezzel mégis kivételt kell tennem, mert Anne - az Anne. Aki esetleg nem ismerné a vörös hajú, állandóan beszélő, csodálatos fantáziával megáldott lányka történetét, az kérem szépen, rögtön szerezze be az egész sorozatot, mert ahogy Anne mondaná, nem tudja, mit veszít :-) A karácsonyi novellák között szerepelnek Anne-történetek is, de teljesen mások is - mindet összeköti azonban az az utánozhatatlan melegség, kedvesség és finom humor, amely annyira jellemzi L.M. Montgomery írásait. Havas kanadai táj, századfordulós hangulat és karácsonyi történetek, amelyekben minden jóra fordul, valamint egy elakadt vonaton töltött karácsonyeste - mi kell még? :-)

5. 
Sven Nordqvist: A kobold karácsonyi titka

Igen, abszolút Nordqvist-rajongó vagyok. Aki olyan jól ír, amilyen jól rajzol is, annak rendkívüli dolgok születnek a keze alatt... ez a mese is éppen annyira kihagyhatatlan, mint Pettsonék kalandjai. A koboldok, akik az emberek házaiban élnek (persze láthatatlanul), éppúgy várják a karácsonyt, mint bárki más. Nekik van erre egy különleges okuk is: hagyomány, hogy az emberek ilyenkor egy tál kását készítenek ki nekik, megköszönve egész éves munkájukat, amit láthatatlanul végeznek az emberek érdekében. A kása sosem maradhat el - vagy lehet, hogy mégis? És mi lesz, ha egyszer mégis meglát valaki az emberek közül egy koboldot? Írhatnék persze többet is a történetről, de kell hely arra is, hogy a rajzokat dicsérjem: egyszerűen hihetetlenül szépek, részletgazdagok, ráadásul Nordqvist úgy tud hangulatot, otthonosságot teremteni a képeivel, ahogyan senki sem. Az ember szinte sajnálja, hogy nem léphet be a képbe, a mesebeli csodálatos északi karácsonyi hagyományok közé, hogy egy kis kása mellett nézze az ünnepi pillanatokat...

 

4. 
Erich Kästner: A repülő osztály

Nem hinném, hogy ezt a könyvet bárkinek be kellene mutatni. A kirchbergi fiúgimnázium diákjai egy színdarabbal készülnek a karácsonyra, és minden békésen is menne, ha nem kerülne sor egy hócsatára a reálgimnazistákkal, ha a kis Uli nem akarna megküzdeni a félelmeivel, és ha Martinnak nem kellene gyerekként szembenéznie a szegénység démonaival - de nem is Kästner-regény lenne ez, ha a bátorság, a kitartás, a jó szándék és a barátság nem győzné le a nehézségeket, és nem adna a fiúknak örök leckét az életre, persze sok-sok szívvel és humorral. És még egy jelenet, amin mindig sírni kell: a Nemdohányzó és Justus találkozása.

3. 
Charles Dickens: Karácsonyi ének
 
A karácsonyi történetek legnagyobb klasszikusa, 1843-ból. A zsémbes, zsugori Scrooge csodálatos karácsonyi utazása múltba, jelenbe és jövőbe számtalan kiadást és feldolgozást ért meg, nem véletlenül. A történet, noha korából fakadóan lehetne poros és idejétmúlt is, kicsit sem az: izgalmas és filmszerű, a folyamat pedig, amin Scrooge áthalad a szellemek hatására, magával ragadó és szívhez szóló. Az üzenete pedig mindig friss marad: sosem késő átgondolni és változtatni - "azoknak a dolgoknak az árnyait, amik megtörténhettek volna, szét lehet kergetni."

 


2. 
Fekete István: Téli berek

Lehetne persze mondani, hogy ez nem kimondottan karácsonyi, hanem téli történet, nekem mégis az. Egyrészt mert a berekben megtartott karácsony leírása annyira meghatározó, hogy nekem mindig ez jut elsőként az eszembe a könyvről - másrészt az egész regényt áthatja a karácsony szelleme így vagy úgy: ott van a budapesti készülődésben, az érkezés örömében, a lélekváltozások pillanataiban, a búcsúban. Az egyik legkedvesebb könyvem, nem csak karácsonykor: szinte kívülről tudom, de bármikor elvarázsol, nagyon, de nagyon szeretem. És ezt különösen:

"Az öreg erre meggyújtotta a gyertyát, elfújta a lámpát, és egyszerre ködös, borongós este lett körülöttük. A kis láng lassan szárnyra kapott, és Matula letette az ágyra kucsmáját.
A kis láng erre, mintha magára talált volna, kinyújtózott, Matula keze megmozdult, mintha meg akarta volna simogatni, aztán csendesen azt mondta:
– Adjon az Isten mindenkinek békességes, szép karácsonyt!
A két fiú némán nézte a kis lángot, s a fenyőszagú, árnyékos szoba meghatottan ölelte magába a három embert.
Tutajos önkéntelenül nyújtotta a kezét öreg barátja felé, és mintha szólni akart volna, de Matula csak annyit mondott: – Jól van, Gyula."

1. 
Szabó Magda: Születésnap

És elérkeztünk az elsőhöz, az elsők között is a legkedvesebbhez. Illés Bori a 14. születésnapjától várja, hogy onnantól kezdve a felnőttek közé sorolják, legyen felnőttes ruhája, cipője és talán udvarlója is - de a várva várt dátum csupa csalódás a számára. Az elkényeztett kislány lelkét megérlelő utazás azonban mégis elkezdődik, amikor az édesanyját súlyos baleset éri, és Bori kénytelen szembenézni azzal, hogy saját magán túl eddig semmivel sem törődött, mostantól viszont erre jut a legkevesebb ideje. A kényszerű munkával töltött hetek-hónapok lassan megváltoztatják Bori egész valóját, és mire eljön a az év vége, egy egészen új, felnőtt ember néz szembe az ünneppel, ami egyszerre karácsony és születésnap.
Szabó Magda mindig csodálatosan, pontosan, hibátlanul megválasztott szavakkal írt, és mestere volt annak, hogy egyetlen leírt mondat mögött több bekezdésnyi jelentés sűrűsödjön. Illés Bori ezért is az egyik legvalóságosabb regényhős, akivel valaha találkoztam - gondolatai, érzései, jellemének alakulása minden részletében hiteles és magával ragadó. És ugyan a könyv közel sem csak a karácsonyról szól, aki olvasta a Születésnapot, pontosan érteni fogja, miért került a szívemnek kedves karácsonyi könyvek listáján az első helyre...

És nektek?




 

A mai napra

„Nem tudom - mondta -, nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét.”

„Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én egyetlen leszek a te számodra…”

"Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását.  (...)
Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt." 

"Tudod, az ember, ha olyan nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket."

„Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. (…) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! (…) S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel.”



(Idézetek: Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Mr. Darcy és Miss Elizabeth Bennett

Őszintén mondom, sosem állítottam olyanokat, hogy az én gyerekeim a világon a legcsodálatosabbak (persze egészen nyilvánvaló, hogy azok :-) ), de azt, hogy a kedvenc "meséjük" a Büszkeség és balítélet, egyszerűen muszáj megírnom. 
A BBC által készített hatrészes sorozatról van szó, ami Jane Austen leghíresebb regényéből készült, és a kedvencem már sok-sok éve - most pedig már az övék is. Aki ismeri a sorozatot, az tudja, hogy teljesen ártalmatlan, a viktoriánus korban játszódó történetről van szó, amelyben egy öt lánygyermekkel rendelkező nemesi család a főszereplő, pontosabban pedig második legidősebb lányuk, a 20 éves Elizabeth. A történet vázát egy ellenszenvből végül persze kialakuló szerelem képezi, gyönyörűen fogalmazott mondatokkal, viktoriánus bájjal, valamint nem kevés finom humorral és iróniával - maga a regény is mestermű, a filmsorozat pedig tökéletes adaptáció. A gyerekeket már elsőre megragadta, azóta pedig sokszor megnézték, és a Nagyobbik esténként a Büszkeség és balítélet hangoskönyvet hallgatja, szóval mondhatom, hogy várakozáson felüli sikert aratott a mű így másod-, sőt harmadgenerációsan is. És ez nekem valódi büszkeség, bevallom. Egy tízéves, nagyon is irodalombarát kislánynál persze még úgy-ahogy érthető is a dolog, de egy nyolcéves kisfiú esetében ez azért megható, különösen amikor a pókemberező-batmanező kissrácok között ő Mr. Collinsról mesél. Az ő kedvenc része pont az, amikor Mr. Collins, a buta, de legalább ellenszenves tiszteletes megkéri Elizabeth kezét, aki persze visszautasítja - a Kisebbik ezen a ponton mindig megjegyzi, hogy "Szegény Mr. Collinsnak az a szép zöld gyep, az nagyon fog hiányozni..." Első alkalommal még szóvá tettem, hogy az inkább Poldi bácsi, de a Kisebbik úgy gondolja, Poldi bácsi legalább kap egy kertitörpét, Mr. Collins pedig csak egy kosarat, tehát ő jár rosszabbul. És ebben van logika, el kell ismerni :-)
A Kisebbik amúgy is lelkesen adaptálja a maga gondolkodására a szöveget és a látványt, így tőle tudjuk, hogy Mr. Bingley Netherfield helyett "Vödörfield"-be költözött, a mell alatt húzott ruhák miatt meg van arról győződve, hogy "itt minden néni babát vár!", nem érti, hogy Jane mit lovagolgat az esőben, amikor autóval is mehetne, és néha megkérdezi, itt kihaltak-e már a dinoszauruszok.

Szóval vele nézni a filmet a legjobb szórakozás. Ezért is gondoltam, hogy meglepem őket a két főszereplővel, mert mostanában Mr. Darcy és Elizabeth Bennett a leggyakoribb téma nálunk - és igazán szívből is örültek a két figurának, de egyúttal le is adták a rendelést a teljes brigádra, Charlotte Lucastól Mrs. Bennettig. Mondtam, hogy most meg kell elégedniük a két legfontosabbal, de esetleg Mr. Bingley-t és Jane-t azért majd egyszer még előállítom, azt hiszem. Szigorúan csak az ő kedvükért, természetesen. 
Mr. Darcy első lánykérését is csak tesztjelleggel játszottam el a figurákkal, egyedül :-)


 A két főszereplőhöz a szokásos fafiguraalapot használtam:

Lealapoztam őket fehér akrilfestékkel:

Száradás után Elizabeth figuráját vettem kézbe. Először is a haját kellett elkészítenem - ez sokkal nagyobb kihívás volt, mint eddig, mert kontyos figurát még sosem készítettem. Végül is hosszabb hajat ragasztottam neki: négy ujjam köré vastag barna fonalat tekertem, egy helyen elkötöttem, majd a köteg másik végén elvágtam a szálakat - az így keletkező bojtszerű fonalköteget a fabábu fejére rögzítettem ragasztóval. Ezután  két oldalsó szál kivételével a fonalköteg végét összesodortam, a bábu fejének hátsó részén megtekertem, és tűbe fűzött barna cérnával többször átöltöttem. A két kihagyott szálat rövidebbre vágtam - így alakult ki egy egészen csinos, romantikus stílusú konty, én legalábbis elfogadnám. :-)

Mr. Darcy esetében kicsit egyszerűbb volt a dolog: rövidebb fonalköteget ragasztottam a fejre, két szélső szálat pedig az arc oldalára ragasztottam, kissé ívelten - valahogyan visszaadva azt a ritka csinos pajeszt. :-)

A ruhakészítés lépéseit nem fotóztam végig, mert eléggé aprólékos dolog volt, és nem hiszem, hogy nagy kedvet csináltam a készítéshez :-) Volt, ahol varrtam, volt, ahol ragasztottam, a karokat zseníliadrótból készítettem, Mr. Darcy kalapját papírhengerből és fekete filcanyagból, és meg is emeltem a bábut egy feketére festett tejesdobozkupakkal.

A főszereplők tehát elkészültek, és nappal sok kalandban  van részük - de este itt pihennek a laptopom mellett... A két figura most is itt áll előttem, és bár az én Mr. Darcym nem egy Colin Firth, azért nagyon-nagyon szeretem őket - mert ahogy a Kisebbik mondaná, az Ítélet és baleset a legeslegjobb film... :-)

Paddington

Valószínűleg rendkívül kevesen vannak, akik nem hallottak még Michael Bond könyvsorozatának főszereplőjéről, a Legsötétebb Peruból érkezett medvéről, azaz Paddingtonról.  Medvénk egészen rendkívüli egyéniség, aki vonzza a bajt, ugyanakkor kedves, udvarias és igyekvő természetű - ez hamarosan kiderül a Brown család számára is, akik jószívűen befogadják a Paddington pályaudvaron talált mackót, akinek piros kalapján, kék kabátján, "Úti szükséglet" feliratú bőröndjén (amelyben csak egy kiürült marmeládés üveg van) kívül csak egy táblája van, amin ez áll: "Kérem, törődjenek ezzel a medvével. Köszönöm."

Paddington történetéből nemrég egész estés filmet is készítettek, de bár ne tették volna - sajnos az egész olyan távol került a kis kabátos medve lényegétől, hogy éppen az veszett el  belőle, ami megismételhetetlenül egyedi stílusú, különleges egyéniséggé teszi őt. Ezért ha valamelyikőtök még nem ismerné Paddingtont, szívből esedezem, csakis a könyveket olvassa el, mert Tandori Dezső fordítása tökéletesen illik a Legsötétebb Peruból érkezett medve egész lényéhez, medvésebb nem is lehetne.

Röviden, odavagyok ezért a meséért, a további sokmillió Paddington-rajongóval együtt, és már régóta tervezgetek két dolgot ezzel kapcsolatban: az egyik, hogy elmegyek Londonban a Paddington pályaudvarra, és megnézem ott a híressé vált kismedve szobrát, a másik pedig, hogy valamilyen egyszerű formában elkészítem a kis angol legendát. 

A sokszor már olyan jól bevált papírgurigához fordultam végül, és ebből készítettem el Paddingtont.

Először is medvebarnára festettem a gurigát:

Majd a gurigára festettem egy krémszínű foltot, aminek a széleit kicsit el is maszatoltam.

A szemek alapját fehér papírból vágtam ki és ragasztottam fel, majd fekete vékony hegyű alkoholos filccel befejeztem az arcot.

A kabátot kék filcanyagból ragasztottam - elsőként a törzsre kerülő darabot, majd hozzáragasztottam az ujjakat is (ezeknek a végébe egy-egy zseníliapompont rögzítettem), majd végül kis sárga gyöngyöket ragasztottam a gombok helyére.
A lábakhoz a gurigából alul kivágtam egy kis háromszögletű darabot, és meghúztam filctollal az ujjak helyét.

Végül elkészítettem a jellegzetesen paddingtonos kiegészítőket: a piros kalapot filcanyagból (egy kevés varrással és sok ragasztással), a kis bőröndöt csomagolópapírral és selyemszalaggal dekorált gyufásdobozból, valamint a feliratokat és az angol zászlót is, amit papírra rajzoltam és hurkapálcára ragasztottam.

Utolsó lépésként felragasztottam medvénk fejére a kalapot, és ezzel el is készült Paddington.

A kész képek előtt pedig néhány gondolat a kismedvéről, magától az írótól, Michael Bondtól (forrás):

„Paddington nekem mindig teljesen valóságos létező volt, élőlény – és máig az is maradt. Két lábon áll mindig a tények talaján, ráadásul erős érzéke van jóhoz és rosszhoz. Olyannyira, hogy mikor kétségeim vannak, valami igazi gyakorlati kérdésben mi lenne helyes, mi helytelen, hozzá fordulok, megkérdezem. Az pedig, hogy igen sokan ugyanígy vannak vele – legfőbb, legszebb jutalmam. Egy fiú azt írta például, hogy a „Paddington” név mindenestül medvénkhez kapcsolódott a számára, így csak ámult és bámult, hogy egy pályaudvart és metróállomást is így hívnak. Egy apáca, csak úgy teljesen váratlanul, kórházból írt nekem – gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, azt hiszem –, megköszönve a sok boldog órát, melyet „Paddingtonnal tölthetett”. Medvénk nem kaphatott volna nagyobb dicséretet – meg is hatódhatott tőle. Mikor az első könyvet írtam, azt sem sejtettem, hogy életnagyságú bronz szobra lesz nevezett vasútállomáson. Talapzatára le-leülnek a népek, ott szendvicseznek, húzzák meg üvegeiket-flakonjaikat, beszélgetnek, nekitámaszkodnak medvémnek. Különös, de borzongatóan boldog érzés, hogy mikor én már rég nem leszek, az ő szobra ugyanott fog állni, ugyanily körülmények között. Remélem, gondolni fog majd rám.”

Az eltűnt idő nyomában

Ez a kérdés mostanában gyakran foglalkoztat. Élünk, dolgozunk, családozunk, barátozunk, világot látunk - a pillanatok, percek, órák és napok pedig elmúlnak észrevétlenül. Csak azt látom, megint eltelt egy hét, egy hónap - nem is eltelt, elszáguldott. Szinte még arra sem jut idő, hogy megéljünk egy-egy szép pillanatot, mert máris jön a következő, amikor valami mást kell már csinálni.

Az egész ma ütött meg különösen, amikor rájöttem, hogy már két éve annak, hogy a babázásból visszamentem dolgozni. De hogyan? Hogyan telt el így ez a két év? Még csak most volt, amikor telve voltam aggodalommal, hogy az otthon töltött évek után hogyan fogom tudni majd felvenni a fonalat, hány új kolléga lesz és hány régi, hogyan fogom bírni, megoldani az időproblémákat, az ezerféle benti és otthoni feladatot, hogy mennyire fog hiányozni az otthoni, békés élet és leginkább persze a gyerekek és Ő... És aztán egyszer csak ma lett a kérdésekből, és a villámgyorsan eltelt két év mögött csak a döbbenet, hogy hogyan gyorsulhatott fel így az életünk.

Azt hiszem, nagyon kevés olyan pillanat van, amibe bele tudunk feledkezni úgy igazán. De ilyen volt azért a nyáron Olaszországban töltött két hét, ott nem volt súlya az időnek, csak hagytuk leperegni az órákat, és minden eltelt pillanatot követtünk a tekintetünkkel. Ha úgy tetszett nekünk, hosszasan üldögéltünk egy kávé mellett, hallgattunk este a fő téren a zenekart, céltalanul lófráltunk a kis toscanai utcákon, és figyeltük az olaszokat, a pillanatok kiélvezésének nagymestereit.
Aztán ilyen néha a gyerekekkel eltöltött idő, amikor nem az órához kell igazodnunk, hanem csak úgy játszunk, mi, felnőttek is.
Ilyenek a reggeli ébredések, bár ott mindig könyörtelenül felettünk áll az idő, de mindig lopok arra pár édes percet, hogy a Kisebbikkel egymáshoz bújjunk egy kicsit, összeölelkezve, sok-sok reggeli puszit adva.
De az elmúlt két év azért mégis leginkább úgy telt, hogy az óra volt az úr felettünk, és nagyon nehéz feladat volt nem tudomást venni róla. Egy dolog azonban mindig jut: az, hogy egy-egy szóról, mozdulatról, illatról, dallamról, tekintetről egyszer csak felidéződik valami régenvolt dolog, ami kellemesen meleg emlékeket, érzéseket hoz magával, és egy pillanatra megadatik az, hogy ki tudunk szakadni a zsúfolt, fárasztó és sokszor idegőrlő órák sorából. Átadjuk magunkat az emlékezésnek és annak az ezerszer kimondott néma ígéretnek, hogy ezentúl még több pillanatot teszünk emlékezetessé, hogy legyen mit felidézni a nehezebb percekben...


A pillanatnyi hatásokból születő emlékezés egyik legtöbbet - ha nem a legtöbbet - idézett példája Marcel Proust műve, az Eltűnt idő nyomában. A hatalmas regényfolyam legelején egy sütemény egyetlen falatkája elegendő ahhoz, hogy megindítson egy nagy ívű emlékezést, amiből kialakul a világirodalom egyik legnehezebben olvashatónak tartott, de végtelenül gazdag darabja.
Úgyhogy amikor én magam is végiggondoltam az elmúlt két év hihetetlenül gyors múlását, azonnal Proust könyve jutott eszembe, és ezzel egy időben érkezett a vágyakozás az említett sütemény, a madeleine iránt. Félretettem mindent, és Bereznay Tamás receptjét alapul véve kis módosítással megsütöttem - és újra megértettem, Proust miért állított irodalmi emléket ennek a háromfalatnyi édességnek. Este legalábbis úgy gondoltam, ha én írtam volna meg azt a regényfolyamot, én azt a címet adtam volna neki: Az eltűnt madeleine nyomában....


Mézes-tejcsokoládés madeleine (kb. 25-27 db)


Hozzávalók:

4 db tojás szétválasztva
10 dkg porcukor (átszitálva, 2x5 dkg)
4 teáskanál barna cukor
4 teáskanál méz
20 dkg liszt
4 teáskanál sütőpor
1 citrom lereszelt héja
pici só
6 dkg vaj + egy kevés a formák kikenéséhez
30 dkg jó minőségű tejcsokoládé

Elkészítés:

A formákat kenjük ki nagyon alaposan egy darab vajjal. Tegyük a hűtőbe, majd negyedóra múlva még egyszer kenjük át őket. Ezt a lépést ne hagyjuk el, mert így fognak sütés után könnyedén kipottyanni a formából.
A sütőt melegítsük elő 160 fokra (légkeverés).

A lisztet és a sütőport keverjük össze.

Tegyük egy tálba a tojássárgákat, majd 5 dk porcukorral, a barna cukorral és a mézzel keverjük fehéresre és habosra, az eredeti térfogat kb. harmadára.

A tojások fehérjét a pici sóval verjük kemény habbá, majd a végén adjuk hozzá a maradék 5 dk cukrot és még egy kicsit verjük tovább.

A lisztet és a sütőport keverjük össze, tegyük bele a lereszelt citromhéjat is.

A felvert habot, a sütőporos lisztet és a habosra kevert cukros tojássárgáját falapáttal keverjük össze úgy, hogy a habot és a lisztet kisebb adagokban adjuk a tojássárgákhoz.
Végül a felolvasztott (de nem forró!)  vajat óvatosan a masszához keverjük.

A formákat vegyük ki a hűtőből, picit lisztezzük ki, majd töltsük meg a tésztával (fél-kétharmad részig tegyük max. tele a mélyedéseket).

10 percig süssük, majd hagyjuk őket kihűlni. Ezalatt vízfürdőbe tett edényben olvasszuk meg a tejcsokit, és a madeleine-eket mártsuk bele félig. Sütőpapíron hagyjuk egy ideig a sütiket, amíg a bevonat megszilárdul, majd a tészta elejére (ahol nincs csoki), szitáljunk porcukrot.

"A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az."