Hétkezdet Télapóval

Először is azzal kezdeném, hogy bár arról volt szó, én ajándékozok meg valakit közületek, végül is fordítva történt - én kaptam tőletek ajándékot. Nem tárgyiasítható, pénzbe nem kerülő, mégis ezerszer többet érő ajándékot: szeretetet, kedvességet, elismerést... ahogy olvastam a kommenteket, nem egyszer lett könnyes a szemem a sok-sok kedves szótól. Hihetetlen volt, hogy bár csak annyit is elég lett volna írnotok, "jelentkezem", rengetegen megírtátok, mihez kezdenétek a csomaggal, és mióta olvassátok, szeretitek a Kiflit, sok kis apró történettel kiegészítve... elmondhatatlanul hálás vagyok ezért a kedvességért és szeretetért. Köszönöm - és köszönöm és köszönöm.

A sorsolást tegnap este elvégeztük, és nem is szaporítanám tovább a szót: a csomagot Márkiné Anita nyerte. Mivel majdnem 300-an vettetek részt a játékban, teljes családi kooperáció kellett a sorsolás lebonyolításához - ezúton is köszönöm anyukámnak, hogy a sok-sok nevet ráírta a sok-sok papírszeletre :-) A sorsolás legjobb része a Nagyobbiknak jutott, ő húzta ki a nyertest - erről képet is tudok mellékelni:

Gratulálok, Anita, és kérlek, írj nekem egy levelet a pereceslevendula@gmail.com -ra, hogy megbeszélhessük a részleteket! :-)

A nagy hír mellé mára egy egyszerű ötlettel tudok szolgálni - ha kíváncsiak vagytok arra, hogy lesz Télapó egy vágódeszkából, nézzétek meg :-)

Hát így :-)

 

Szép hétfőt mindenkinek! :-)

Télapó pezsgősdugóból

Szinte látom, ahogy kioson az erdőből, végigsurran a hűvös reggeli utakon, megsimítja a levelüket vesztett ágakat, és egyre közeledik a kertek alatt - a karácsony. Persze, egyelőre még az ősz nagy fellépése zajlik, de akkor is, az este csípőssége, a fahéjas sütemény illata vagy egy piros szalag látványa már előhozza a szívekben az év legragyogóbb ünnepét... én is azon kapom magam, hogy karácsonyi dalokat dúdolok, miközben karácsonyi ötleteken töröm a fejemet. De azért igyekszem még némi önuralmat tanúsítani... nem mintha sikerülne :-) Legutóbb arra gondoltam, a karácsony és az ősz közötti kiváló kompromisszum lehet a Mikulás - hiszen ez már nincs is annyira borzasztóan messze, és egy kicsit már szabad készülni rá... ugye? :-)

Amikor utoljára készítettem parafadugós tárgyat, egészen meglepődtem azon, hogy vannak pezsgősdugók is a készletben  - mert nem mondhatnám, hogy szeretjük a pezsgőt, inkább hűvös távolságtartással jellemezném a viszonyunkat. De mindegy, jó, hogy így alakult, mert mint utólag kiderült, ez egy csodálatos alapanyag. És mivel mostanra már biztosan összeraktátok a képet, igen, a pezsgősdugókból Télapó készült, azaz nemcsak ő, hanem kedves felesége és kedvenc rénszarvasa is. :-)

A parafa pezsgősdugók egyébként azért különösen jó alapanyagok, mert van egy fejrészük, ami nagyon alkalmassá teszi őket különféle figurák megalkotására - ráadásul nagyon jól festhetők és tartósak.

A három figurához kiválasztottam négy dugót, és krémszínűre, valamint barnára festettem őket matt akrilfestékkel:

 

A Télapó-figurának piros filcből ragasztottam kabátot és sapkát. Érdemes tudni, hogy a filcanyagot jó minőségű papírragasztó stifttel nagyon jól lehet rögzíteni, és meg lehet vele spórolni mindenféle varrást. (Még a süvegét is ragasztottam, abszolút varrásmentes.) A sapka szélére fehér filccsíkot ragasztottam, a szakállát ugyanebből, akárcsak a kezét. A kabátra ragasztottam még egy pici gyöngyöt is gombnak, és megrajzoltam az arcot (a szakálla alatt mosolyog ám, csak ez itt most nem látszik) - ezzel Télapó készen is lett.

 

Hogy ne legyen egyedül, elkészítettem mellé Télanyót is, hasonlóképpen - neki persze csinos fürtös babahajat ragasztottam, és egy hölgyhöz illő csipkeszalagot is tettem a ruhájára.

 

És persze nem maradhatott el Rudolf sem, a piros orrú rénszarvas - a nagyobbik dugóba hat lyukat szúrtam, a négy lábnak, a nyaknak és a farkincának. A lábak és a nyak fapálcikából készült, a farok zseníliadrótból, akárcsak a fejen az agancs. Az orrot és a sálat piros filcből vágtam ki, a szemeket fehér kartonból ragasztottam, és filctollal rajzoltam meg.

Ha lesz a közeljövőben egy kis ráérő időm, biztos, hogy elkészítem a házukat is, mert ez nagyon hiányzik nekem - addig is elteszem őket a szekrény mélyére, hogy aztán majd december 6-án megjelenjenek a nappali ablakpárkányán, a kitisztított csizmácskákban... :-)

 

És a bizonyíték, hogy tényleg dugóból vannak :-)

Cseréptélapó

Tudjátok, hogy alig több mint egy hónap múlva jön a Télapó? Bizonyám :-) És ez az egy hónap is úgy elrepül, mint a sicc. Amikor ezen elgondolkoztam, valahogy télapókészíthetnékem támadt, de azért a bonyolult kihívásokat most kerültem volna... ezért aztán csak fogtam egy használt, vízkőfoltos agyagcserepet, és megmikulásítottam. :-)

Lealapoztam fehér akrilfestékkel:

Majd száradás után a cserép nagy részét pirosra festettem.

Aztán pedig vattából szakállat vágtam és ragasztottam neki, megrajzoltam az arcát és egy gyerekharisnya-darabból sapkát kötöttem neki. A sapka végére pompomot ragasztottam, a szélekre vattacsíkot, zseníladrótból és egy darabka kartonból övet készítettem neki, végül pedig két gombot ragasztottam a pocakra, és ezzel készen is lett.

Gyerekekkel nagyon jó kis télapóváró elfoglaltság lehet :-)

A Mikulás postaládája

A Nagyobbik napok óta akar levelet írni a Mikulásnak. Gondolom, az oviban hallhatta a dolgot, hogy ez egy eredményes módszer az ajándékok megrendelésére. :-) Persze, mondtam, hogy nyugodtan, sőt, ha minden szó leírása nem megy még gördülékenyen, azok helyett rajzoljon. De aztán elkezdett motoszkálni a fejemben egy gondolat, nevezetesen az, hogy ha megírja a levelet, mégis hova dobja majd be? Biztos, hogy rendes postaládába nem, egyrészt mert emléknek eltenném, másrészt pedig így jól össze lehet majd gyűjteni a karácsonyi álmait, merthogy ő aztán nem fog egy levélnél megállni, az biztos. Nem azért, mert mohó, hanem mert imád leveleket rajzolni. :-)

Szóval, arra gondoltam, mi lenne, ha én készítenék egy postaládát, amibe bele lehetne dobni a leveleket, de mégis itt van nálunk. Sőt, az ismerős gyerkőcöknek is elmondhatnánk, hogy van a házunkban egy postaláda, ami közvetlenül a Mikuláshoz továbbítja a leveleket... és máris vizionáltam magam előtt a csillogó szemecskéket, a leveleket bedobó kis kezeket, olyan amerikai filmes cukormázzal.... röviden, annyira fellelkesültem a dologtól, hogy azonnal neki is kezdtem. :-)

A postaláda-készítési hadművelethez kellett: egy cipősdoboz, sniccer, piros akrilfesték, ecset, fehér, zöld, fekete, aranyszínű és piros karton (mindegyikből kevés), egy kis vatta, pillanatragasztó.


Az én kiinduló cipősdobozom ilyen volt:

A cipősdoboz tetejére kivágtam a levélbedobó nyílást.

A dobozt lefestettem piros akrilfestékkel.

Fekete hullámkartonból kivágtam az övet, arany kartonból a csatot, fehérből a borítékot, amit még fekete filctollal meg is rajzoltam:

Az övet és a borítékot felragasztottam a dobozra. Mintavágóval kivágtam a fehér kartonból hópelyheket, ezeket is felragasztottam.

Végül zöld kartonból kivágtam egy csíkot háztetőnek, ezt is felragasztottam. Egy kis darab piros kartonból kialakítottam a kéményt, ez is felkerült a házikó tetejére. Aztán már csak egy kis vattát tettem a kéménybe, füst gyanánt, és ezzel készen is lett a Mikulás levelesládája, amelybe remélem, sok-sok levél érkezig még karácsonyig... :-)

Télapók egy nagy ijedtségre

Ma Gödöllőre mentünk. Erzsébet királyné kedvenc helye szerencsére nincs túl messze tőlünk, gyakran járunk errefelé, és most különösen kíváncsiak voltunk, hogy fest a kastély és a kertje a felújítás után.
Gyönyörű lett. 3 órát töltöttünk el a kastélykertben, ebből 2,5 fél óra színtiszta avarmulatsággal telt. Számtalan levélangyalt készítettünk (ugyanaz, mint a hóangyal, csak avarral), rengeteg sárga és narancsszínű levelet dobáltunk a levegőbe, hatalmas levélkupacokat hordtunk össze és bebújtunk alá, a kicsik vagy százszor legurultak a dombokról, bújócskáztunk az öreg, széles fák mögött, szóval, fényesen mulattunk mindannyian.

Már éppen indultunk volna haza, amikor beütött a katasztrófa. A Kisebbik imádja A kis királylány című mesét, úgyhogy nemrég süthető gyurmából elkészítettem neki a főszereplőt. Mostanában mindenhová a kis királylánnyal ment, úgyhogy hozta persze Gödöllőre is. És amikor indultunk haza - nem volt a kezében.

Nekiálltunk keresni, persze, de egy legalább 50-70 méter átmérőjű kört kellett átfésülnünk, ahol minden négyzetcentiméteren térdig ért az avar - reménytelen feladat volt. Persze, nem találtuk meg, pedig már mások is segítettek keresni a kis királylányt. Elindultunk hát haza, meglehetősen elkeseredve - a Kisebbik konkrétan üvöltött. Torkaszakadtából. A békés kastélykertbeli sétaidejüket töltő nénik borzalommal néztek rá, a fiatal párok abbahagyták a csókolózást, és úgy általában, szerintem még a Parlamentnél is hallották.
Szóval, a Kisebbik üvöltött, és ehhez még le is cövekelt útközben. Nem volt nehéz a magas c-k és magas d-k között kihüvelyezni a lényeget: kis! királylány! kell! megkeressük! most! nem! haza!
Próbáltunk a lelkére beszélni mindenhogyan. Észérvekkel (túl nagy a terület, túl sok az avar, képtelenség megtalálni), megvesztegetéssel (eszünk csokitortát a kávézóban?), pótlás beígérésével (otthon gyurmázok másikat, jó? NEEEEMMMM!!!!), erővel (felvettük és vittük), de minden hiába volt. Szívet tépően ordított.
Olyan tíz perc elteltével Ő volt az, aki megelégelte a dolgot. Megvillant a szeme, megfordult, és mivel a nyolc év, az nyolc év, a hátáról is le tudtam olvasni a gondolatokat. "Azt a ............., megyek, és megkeresem azt a ......... királylányt, abban a ............... avarban, akármennyire ......... sok idő kell hozzá, ................., ........................., .......................!!"

Hát mentünk, keresni, újra... mi hárman szisztematikusan fésültük át az avart, Ő elindult más irányba. Kerestük, de tudtam, kvázi a lehetetlenre vállalkozunk.
És negyedóra múlva egyszer csak odakiáltott nekünk.... odanéztünk, és alig hittük el, de megtalálta azt a ......... kis királylányt, abban a leírhatatlanul sok avarban. A Kisebbik szinte sírt boldogságában, mi meg csak összeölelkeztünk.

Hazafelé beültünk a kedvenc kisvendéglőnkbe, mert úgy éreztük, az alkalom megérdemli az ünneplést. És persze azért is, mert azt éreztem, egy ekkora trauma után semennyi erőm sincs ahhoz, hogy főzzek valamit. :-)


Viszont mivel ahhoz mindig van kedvünk, hogy alkossunk valamit, elővettem a szekrény tetejéről a múltkor formázott és azóta ott száradó agyagfigurákat. Valahol láttam régebben ehhez hasonló (csak persze sokkal szebb) szobrocskákat, és azóta raktározom a fejemben a képet - most jött el az ideje, hogy nyugalomterápiaként kifessük a figurákat. Szerencsére az ecsetet még elbírtuk a nagy megrázkódtatás és a degeszre evés után :-)


Ilyenek kis agyagfigurákat készítettem valamikor hetekkel ezelőtt:

Volt idejük jól kiszáradni. :-) És hát persze, hogy kis télapókat festettünk belőlük... Csak akrilfesték kellett hozzá, illetve száradás után egy fekete alkoholos filctoll.

Mindenesetre ezekből legalább van kilenc, úgyhogy ha a Kisebbik megszeretné valamelyiket, és aztán elhagyná valahol, talán kisebb traumával megúsznánk a dolgot :-)