Annyira, de annyira jólesik, hogy kitartóan és kedvesen érdeklődtök, mikor lesz egy kis időm írni... mint látjátok, szinte lehetetlen megugranom ezt a kihívást mostanában, de továbbra sem adtam fel a reményt, hogy majd egyszer, nemsokára. :-)
Röviden beszámolva az elmúlt hetekről-hónapokról, leginkább annyit tudok írni, hogy ez az időszak minden nehézségével együtt életem egyik legszebbje. Az elsősökkel együtt minden napunk egy hatalmas kaland, amit hívhatnánk tanulásnak is, de miért tennénk, amikor inkább élmények sorozata az egész. :-) Rengeteget tanulok a hétköznapokból, hétvégenként pedig hivatalosan, a képzésen - és miközben ilyen kimerült még sosem voltam, tele vagyok azzal a sok-sok örömmel és lelkesedéssel, amit a kis osztályomtól kapok. És persze majdnem szétvet a büszkeség, hogy mennyire vidámak, nyugodtak, ügyesek, gyönyörűen számolnak, boldogan írnak, és olyanokat mondanak mindannyian, hogy alig várják a kézimunkaórákat :-) Ugye, megértitek, mekkora öröm éppen ez nekem? :-)
Azért persze tényleg nagyon nehéz közben egy kicsit élni is, ez látszik most a blogon, de annyira szeretném, ha talán majd egy kicsit rutinosabban már meg tudnám találni azt a módot-utat, hogy folytathassam az írást, ha ritkábban is, de ugyanazzal a szeretettel, ahogy eddig is, mindig...
És mi adhatna ehhez energiákat, ha nem az, hogy mégiscsak elkezdtünk közelíteni a tavaszhoz? Én legalábbis most már hóvirágbabákat készítettem az évszakasztalra :-)
