Álomfogó

Volt egy álomfogónk, amit már nagyon elnyűtt az idő vasfoga. Olyan sokáig tervezgettem a megújítását, hogy mire hozzákezdtem volna, szőrén-szálán eltűnt - ami egy megszámlálható négyzetméterű házban lehetne akár érthetetlen jelenség is, de nálunk egészen biztosan van egy suttyomban meghúzódó Bermuda-háromszög, ami magába gyűjti a fél zoknikat, a váltás tornanadrágokat, azokat a játékokat, amelyekkel éppen pont MOST akar játszani a Kisebbik, meg persze ezek szerint az álomfogókat is.
Így tehát úgy kellett új álomfogót készíteni, hogy nulláról kellett kezdeni, pedig eredeti terveimben az szerepelt, hogy a keretet felhasználom, leszedve róla az elszakadt szálakat, mert hát mégis honnan kerítenék egy vékony, kör alakú fa keretet... Ugyanígy a madártollakról is le kellett mondanom, amiket szintén az eredeti álomfogóról akartam újrafelhasználni -  szóval, végül is ott álltam minden alapanyag nélkül. Egy kis újratervezés után úgy gondoltam, hogy azért mégsem reménytelen a dolog, mert a vékony kör alakú fakeret helyett használhatok akár egy hímzőkeretet is - a belsejébe pedig nem szövögetek szálakat, hanem egy kis kör alakú, régi csipketerítővel fogom kitölteni.

Neki is kezdtem a dolognak - a hímzőkeretes megoldás további előnye, hogy az egésszel nagyjából húsz perc alatt végeztem is, ami egy álomfogó esetében szerintem igazán jó részidőnek számít. Persze lehet, hogy az álomfogó-szakértők nem fogadnák el a régi csipkés-hímzőkeretes megoldást, de azt kell mondanom, nekem így még sokkal jobban is tetszik, mint a korábbi verzió. Ez az álomfogó én vagyok :-)


Kikészítettem tehát a hímzőkeretet és a csipkét, amit a közepébe terveztem tenni:

 A hímzőkeretet kinyitottam, és rögzítettem benne a csipkét - ennek a megoldásnak nagy előnye, hogy a szép régi kézimunkának semmilyen bántódása sem esik. 

A vintage órarendnél már bevált módon újra meglátogattam a régi téli pehelypaplanunkat, és kihúztam belőle néhány, már amúgy is kilógó tollat. Persze, biztosan szebb lenne hosszabb/nagyobb tollakkal, de így is rendben volt. A toll végét fehér cérnaszállal megkötöttem, a cérna másik végét pedig a keretre rögzítettem - a csipke rései között könnyen meg lehet kötni a szálat.

 


 Ezzel a módszerrel még néhány további tollat felkötöttem:

Majd hogy ne legyen annyira téliesen hófehér hatású az egész, vékony krémszínű csipkeszalag-darabokat kötöttem a keret aljára, nem sokat, csak néhány csíkot, hogy egyensúlyban maradjon a keret csipkéjével.

 És ezzel készen is lettem az álomfogóval. Sokkal finomabb és kedvesebb látványnak érzem, mint a korábbi, "hivatalos" álomfogónkat - reméljük, különösen békés és édes álmokat hoz majd :-)

Vintage stílusú órarend

Hamarosan kezdődik az iskola, és persze már nálunk is zajlik a készülődés, versek az évnyitóra megtanulva, tanszerek megvéve, táskák kimosva - persze a nagyja csak ezután jön, a füzetek-könyvek bekötése meg minden felcímkézése a legutolsó apróságig... embert próbáló feladat, az az igazság :-) Böngésztem egy sort a neten is, különféle iskolakezdős ötletek és inspirációk után, de az az igazság, hogy nem találtam olyasmit, ami nagyon megfogott volna. Így aztán töprengtem a dolgon egy sort, és arra jutottam, hogy számomra az egyedüli kreatív lehetőséget az órarend elkészítése adja - de itt és most rögtön be is vallom, hogy órarendet is csak magam miatt készítek. Három év tapasztalata arra tanított meg, hogy a gyerekek többnyire egyetlen pillantást sem vetnek az órarendre, egyszerűen csak néhány nap alatt megjegyzik a tárgyak listáját - én ellenben még a félév végén is bűntudatosan járulok a hűtőhöz, hogy leolvassam a rámágnesezett órarendről a másnapi órákat. A lelkiismeret-furdalás aztán rögtön arra késztet, hogy ha már ott vagyok, valami falatkát kivegyek a hűtőből, tehát határozottan állíthatom, az órarend nem tudása kimondottan káros, mert hizlal. :-)
Szóval, órarend miattam van, elismerem - de gondoltam, ha már ez a helyzet, akkor legyen az az órarend olyan, amilyennek én szeretném, hozzunk ki jót is tehát a hátrányosságainkból, éljen a pozitív gondolkodás. Így aztán nekiültem, feltúrtam minden vicik-vacakos dobozkámat, és hozzáláttam, hogy elkészítsek egy olyan hangulatú órarendet, amit majd a bűntudatos esti órákon is szívesen nézegetek majd.

Alapként egy régi, üveg nélküli képkeretet vettem elő, amit korábban már a korábbi rikító színről festettem át erre a semleges krémszínűre:

A hátlapként szolgáló furnérlapot beragasztóztam, és beborítottam zsákvászonnal - a felesleget ezután levágtam róla.

A hátlap így visszakerült a keretbe:

A kiválogatott apróságokat előkészítettem, ezekből terveztem felépíteni magát az órarendet:
mérőszalagot az órák sorrendjéhez, csipkemaradékból kivágott kis virágokat a napokhoz, lepkefigurát a természetismerethez, fából készült számokat a matekhoz, apró biciklifigurákat a testneveléshez, két bélyegszerű képet a rajzhoz, kis kottapapírt és hegedűt az énekhez, pehelypaplanból kibújt madártollakat az íráshoz és kis könyveket az olvasáshoz.

A kis könyvek egyébként úgy készültek, hogy egy magazin gerincéből kivágtam négy darabkát, és ezeket szöveges papírral borítottam be:

A napokhoz a kis csipkevirágokra betűket ragasztottam:

 A virágokat és a mérőszalag elejéből levágott darabot a képkeretbe ragasztottam, egy pici fémvekkerrel együtt:

Majd ezután felrögzítettem a tantárgyakat is. Persze most még nem tudjuk a sorrendet, és várhatóan több óra is lesz, úgyhogy mindent visszaszedhető módon tettem fel: volt, amit egy-két öltéssel rögzítettem, volt, amit gyurmaragasztóval, hogy majd a végső sorrendhez tudjam módosítani az elrendezést.

Így végül kialakult az ideigenes órarend, ami nem mentes egy kis vintage hangulattól - és az ilyesmit mindig úgy szeretem. :-)

Paddington

Valószínűleg rendkívül kevesen vannak, akik nem hallottak még Michael Bond könyvsorozatának főszereplőjéről, a Legsötétebb Peruból érkezett medvéről, azaz Paddingtonról.  Medvénk egészen rendkívüli egyéniség, aki vonzza a bajt, ugyanakkor kedves, udvarias és igyekvő természetű - ez hamarosan kiderül a Brown család számára is, akik jószívűen befogadják a Paddington pályaudvaron talált mackót, akinek piros kalapján, kék kabátján, "Úti szükséglet" feliratú bőröndjén (amelyben csak egy kiürült marmeládés üveg van) kívül csak egy táblája van, amin ez áll: "Kérem, törődjenek ezzel a medvével. Köszönöm."

Paddington történetéből nemrég egész estés filmet is készítettek, de bár ne tették volna - sajnos az egész olyan távol került a kis kabátos medve lényegétől, hogy éppen az veszett el  belőle, ami megismételhetetlenül egyedi stílusú, különleges egyéniséggé teszi őt. Ezért ha valamelyikőtök még nem ismerné Paddingtont, szívből esedezem, csakis a könyveket olvassa el, mert Tandori Dezső fordítása tökéletesen illik a Legsötétebb Peruból érkezett medve egész lényéhez, medvésebb nem is lehetne.

Röviden, odavagyok ezért a meséért, a további sokmillió Paddington-rajongóval együtt, és már régóta tervezgetek két dolgot ezzel kapcsolatban: az egyik, hogy elmegyek Londonban a Paddington pályaudvarra, és megnézem ott a híressé vált kismedve szobrát, a másik pedig, hogy valamilyen egyszerű formában elkészítem a kis angol legendát. 

A sokszor már olyan jól bevált papírgurigához fordultam végül, és ebből készítettem el Paddingtont.

Először is medvebarnára festettem a gurigát:

Majd a gurigára festettem egy krémszínű foltot, aminek a széleit kicsit el is maszatoltam.

A szemek alapját fehér papírból vágtam ki és ragasztottam fel, majd fekete vékony hegyű alkoholos filccel befejeztem az arcot.

A kabátot kék filcanyagból ragasztottam - elsőként a törzsre kerülő darabot, majd hozzáragasztottam az ujjakat is (ezeknek a végébe egy-egy zseníliapompont rögzítettem), majd végül kis sárga gyöngyöket ragasztottam a gombok helyére.
A lábakhoz a gurigából alul kivágtam egy kis háromszögletű darabot, és meghúztam filctollal az ujjak helyét.

Végül elkészítettem a jellegzetesen paddingtonos kiegészítőket: a piros kalapot filcanyagból (egy kevés varrással és sok ragasztással), a kis bőröndöt csomagolópapírral és selyemszalaggal dekorált gyufásdobozból, valamint a feliratokat és az angol zászlót is, amit papírra rajzoltam és hurkapálcára ragasztottam.

Utolsó lépésként felragasztottam medvénk fejére a kalapot, és ezzel el is készült Paddington.

A kész képek előtt pedig néhány gondolat a kismedvéről, magától az írótól, Michael Bondtól (forrás):

„Paddington nekem mindig teljesen valóságos létező volt, élőlény – és máig az is maradt. Két lábon áll mindig a tények talaján, ráadásul erős érzéke van jóhoz és rosszhoz. Olyannyira, hogy mikor kétségeim vannak, valami igazi gyakorlati kérdésben mi lenne helyes, mi helytelen, hozzá fordulok, megkérdezem. Az pedig, hogy igen sokan ugyanígy vannak vele – legfőbb, legszebb jutalmam. Egy fiú azt írta például, hogy a „Paddington” név mindenestül medvénkhez kapcsolódott a számára, így csak ámult és bámult, hogy egy pályaudvart és metróállomást is így hívnak. Egy apáca, csak úgy teljesen váratlanul, kórházból írt nekem – gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, azt hiszem –, megköszönve a sok boldog órát, melyet „Paddingtonnal tölthetett”. Medvénk nem kaphatott volna nagyobb dicséretet – meg is hatódhatott tőle. Mikor az első könyvet írtam, azt sem sejtettem, hogy életnagyságú bronz szobra lesz nevezett vasútállomáson. Talapzatára le-leülnek a népek, ott szendvicseznek, húzzák meg üvegeiket-flakonjaikat, beszélgetnek, nekitámaszkodnak medvémnek. Különös, de borzongatóan boldog érzés, hogy mikor én már rég nem leszek, az ő szobra ugyanott fog állni, ugyanily körülmények között. Remélem, gondolni fog majd rám.”

Olaszország télen-nyáron

Ha az ember elutazik valahová, és jól érzi magát, talán visszamegy oda még egyszer. Ha nagyon-nagyon jól érezte magát, esetleg visszamegy valamikor még harmadszorra is. De ha valaki negyedszerre megy el ugyanoda, ott már nem jól érzi magát, hanem - otthon. 

Velünk pontosan ez történik minden alkalommal, amikor Olaszország Friuli Venezia-Giuglia tartományának egy aprócska falujában töltünk el néhány napot. Ahol az utcát (mert csak egy van) kőről-kőre ismerünk már, ahol a vendéglátónk régi barátként üdvözöl, és ahol a gyerekeink is otthon vannak. 
Írtam már a világnak erről a kis otthonosan gyönyörű szegletéről, de biztosan fogok még ezután is, mert hát mennyi mindent nem tudtunk még megnézni ott.... pedig voltunk már ott nyár elején, nyár végén, karácsony előtt, és most nyár közepén is. Voltunk már ott kettesben, négyesben a kicsikkel, sokan barátokkal együtt, és most hatan, a szüleimmel együtt, mert úgy gondoltuk, nekik is látniuk kell, és ők is azt gondolták, nekik is látniuk kell, miről is beszélünk mi folyton annyit. :-) Voltunk már ott esőben, hóban, zsibbasztó hőségben (most például végig 40 fokos rekkenő napsütésben), de mégsem érezzük azt, hogy elég lenne, biztosan visszamegyünk, mert ott annyira, de annyira jó lenni. 

A mostani utunkon nem kerestünk fel új helyszíneket, mert anyukáméknak inkább meg akartunk mutatni néhány dolgot, ami már korábban lenyűgözött minket, de ez is tökéletes volt, hiszen nagyon jó volt újra felkeresni az ismert helyeket. 
Imádott szállásunkról most nem teszek fel képeket, mert ezt már úgyis megtettem korábban, de ha kedves, otthonos helyet kerestek, ami 6 és fél óra autóúttal elérhető Budapesttől, szívből ajánlom a Casa Rizt - és mindenképpen úgy menjetek, hogy a hétvége benne legyen, mert a házban vacsorát péntektől vasárnapig készítenek, és AZT NEM SZABAD KIHAGYNI.   


És akkor néhány kép, mert olyan jó visszagondolni :-)

A kötelező zenei aláfestésnek ezúttal ezt ajánlom:

 Rögtön az érkezés délutánján egy kis magyar szó 

Cividale del Friuli kapujában, a Ponte del Diavolón

Kedvenc boltunk az óváros bejáratánál,

ami számtalan helyi specialitást kínál

Hívogató cégér az egyik sikátorban

Ezt így rögtön el is fogadtam volna a borosdugó-gyűjteményembe :-)

Az óváros egyik utcácskája a sok közül

A csodás falfestés egyik példája

Székek egy kis utcai csevegéshez (és a megfáradt utazóknak)

Átjáró a múltba

Ilyen hangulatot csak réges-régi falak tudnak árasztani...

 Levendula az apartman udvarán

(ahol egyébként különleges, apró tobozokat lehet százával gyűjteni télre,

az adventi koszorúra....)

Egy kis esti kilátás az ablakunkból a szomszéd falu aprócska templomára

a dombtetőn - ahonnan egyébként szépséges kilátás nyílik a vidékre

És ez pedig már Velence

...ahol a déli forróságban még a falaknak is melege volt

Egy majdnem buszmegálló :-)

Habcsókok tornyokban - de itt csak hideg vízre vágytunk, 

vagy egy kis hideg levegőre

vagy egy kis hideg BÁRMIRE....

És bár százezer ember volt és tikkasztó hőség,

 az épületek és látvány mindig lenyűgöző

Milyen jó is lenne reprodukálni a fafelületek csodás színeit -

végül is csak (több) száz évnyi forróság, pára és tengeri szél kell hozzájuk :-)

Bárcsak bekukkanthattam volna ezek mögé az ablakok mögé...

És egy beszédes üzenet a csatornán :-)

Nem hagyhattuk ki Venzonét sem,

a levendulaillatot árasztó lila várost

...ahol éppen filmfesztivál zajlott "A második világháború mozgóképei" címmel

és ahol még a menyasszonyi ruha is levendulából van :-)

A Sziget-kék tó, a Lago di Sauris - 

legutóbb még nem tudtam, hogy különleges színét a porrá zúzódott kövek, 

azaz a "gleccsertej" adja

A tenger Triesztnél

ahol a sirályok csak betolakodó vendégként kezelik 

a turistákat

(és ez rájuk is van írva...)

Rögtönzött, vízből készült Hírességek Sétánya a Miramare kastély partján, 

a számomra két legfontosabb kézpárral

 Muggia kikötője, ami a kék minden árnyalatában tündököl

Toscanai kilátás a Rocca Bernardától

Monfalcone partszakaszán, ahol kagylók ezrei fekszenek a kövek között

Utánozhatatlan hangulatú zenei fesztivál Cormons utcáin -

ahol a zene, a balzsamos esti levegő és a pergő olasz beszéd 

olyan varázsos elegyet alkot,

hogy az embernek semmi kedve másnap hazaindulni....

Gnocchi con rucola e speck

(az egyik kedvencem a Casa Riz ételei közül)

A hagyományos Friuli-konyha egyik csodája, a frico con patate, 

azaz a másik kedvencem a Casa Riz ételei közül - 

a tetején lévő montasio sajtot csak ezen a vidéken készítik

Egy tökéletes, TÖKÉLETES álomhús: 

tagliata di manzo con rucola e grana

Mindig más a kedvencünk a Casa Riz tökéletes borai közül:

első évben a napszínű Pinot Grigio, 

aztán Friuli jellegzetes vörösbora, a szenzációs Refosco,

idén pedig az ezerízű, csak itt kóstolható Ca' delle Vallade

Ahogy mindig, most is tökéletes volt - boldog vagyok, hogy újra ott lehettünk.