Testvérek

Összesimulva, együtt játszva, egymást szólítva, este átsettenkedve a másik szobájába, felcsattanva, összevitatkozva, gyorsan kibékülve, egymást átölelve, puszikat adva, árulkodva, egy könyvet olvasva, közösen énekelve, együtt bohóckodva, csendben összebújva, sebekre gyógysimit adva, együttérzőn vigasztalva, egymást túlkiabálva, ugrálósan táncolva, nevetőgörcsben visítva, homlokot összeérintve, egy paplan alá bebújva, egy csokin osztozva, összeesküvéseket fontolgatva, határokat feszegetve, magányosan a másikra várva, boldogan egymás felé rohanva, ajándékot készítve, büszkén összemosolyogva, kuckókat építve, hibát helyrehozva, csendes pihenő alatt kacarászva, egymás kezét aggódva szorongatva, borogatást hozva, egyetértésben rajzolgatva, veszekedést abbahagyva, csillogó szemmel beszélgetve, karácsonyi csengőre előfutva, húsvéti tojásokat keresve, szülinapi tortán osztozva, csalódottan elsomfordálva, szívből bocsánatot kérve, bújócskázva, fűben együtt gurulva, autóban egymás vállán alva, babakori képeket nézve, kisujjesküket adva, játékokat cserélgetve, morcosan hallgatva, hajnalban együtt ébredve, észrevétlenül naggyá változva, mindennél erősebben összenőve, sírva-nevetve, véd- és dacszövetségben élve - testvérek.

Miss Potter húsvéti koszorúja

Beatrix Potter angol írónő meséit talán senkinek sem kell bemutatni. Miss Potter az 1900-as évek elején írta és rajzolta legelső történeteit, és bár a karrier ekkor még rögös utat jelentett a nők számára, ezek a mesék csakhamar meghódították egész Angliát. Nyúl Péter, Kacsa Jolán, Pecás Jeremiás és a többi híres Potter-mese magyarul is megjelent, és bár nagyon kedves, egyszerű és tanulságos kis történetek ezek, számomra az abszolút varázslatot a rajzok jelentik. A tüneményesen kidolgozott, különleges régimódi bájjal bíró illusztrációk annyira szeretnivalóak, hogy amikor a Nagyobbik kapott egy Beatrix Potter matricás foglalkoztató könyvet, addig rágtam a fülét, míg nekem nem adott egy ívet, amin ezek a csodálatos kis rajzok szerepeltek. 
Mivel az állatfigurák között a legfontosabb és leggyakoribb szereplők a nyuszik, rögtön arra gondoltam, valamilyen húsvéti dekorációként fogom ezeket a matricákat felhasználni. Először tojásokat akartam díszíteni velük, de a valóságban nem igazán illettek össze - viszont az az ötlet, hogy kerüljenek rá egy húsvéti koszorúra, jó döntésnek bizonyult... legalábbis én rajongásig szeretek ránézni az elkészült ajtódíszre. :-)

Az elkunyerált matricás ív így nézett ki:

Először is kikészítettem egy szalma koszorúalapot:

 Ragasztópisztoly segítségével bevontam izlandi mohával:

Ragasztottam rá pár tojáskát:

Mivel a rajzokhoz illő régimódi és mesebeli hangulatot mindenképpen meg akartam támogatni, kottapapírból pillangókat vágtam ki, és ezeket is felragasztottam.

A tavaszi hatás kedvéért néhány sárga zseníliapompont is felragasztottam, valamint pár spárgából készült masnit is. És persze utolsó simításként jöhetett a lényeg: a rajzokat egyenként kivágtam, és ragasztópisztollyal a koszorúra rögzítettem. 

És ezzel el is készült az idei húsvéti ajtódíszünk - Beatrix Potter segítségével :-)

Csirkék tobozból

Pár nappal ezelőtt a Kisebbiktől kaptam egy rakás tobozt, amit az ovi udvarán gyűjtögetett nekem. Így karácsony elmúltával a toboz mint alapanyag méltánytalanul mellőzötté válik, holott amikor a kezembe vettem a kapott tizenpár darabot, hirtelen megvilágosodtam - hiszen ezeket lehetne másra is használni... méghozzá kimondottan aktuális célra, húsvéti dekorációnak. Mert a megvilágosodás lényege az volt, hogy a toboz szirmai ( bár nem vagyok benne biztos, hogy a "szirom" a megfelelő szó, de tudjátok, a kis barna izék) tulajdonképpen hasonlóan helyezkednek el, mint a tollak a madarakon - és ebből az ötletből lettek a lenti, húsvéti, valamint kimondottan oktondi külsejű kiscsirkék. :-)


Tobozok kiinduló állapotban, barnán és kicsit homokosan:

 Egy sárga akrilsprayvel lefújtam hat tobozt, két rétegben, minden oldalon:

Az egyik tobozszirmot fent, valamint kettőt legalul ecsettel narancssárgára festettem (tégelyes akrilfestékkel):

Irodai lyukasztóval fehér kartonból pici korongokat lyukasztottam, a közepüket fekete alkoholos filccel megpöttyöztem, majd kettőt-kettőt pillanatragasztóval a tobozokra ragasztottam:

 

Kiscsirke nem létezhet nyakkendő nélkül nálam :-) Ők is kaptak egy-egy masnit, szintén pillanatragasztóval rögzítve.

Utolsó lépésként a tobozokra filcbetűket ragasztottam - persze ezeket papírból is ki lehet vágni, vagy akár el is hagyhatók.

Ezzel el is készültek a kis tobozcsirkék, és azóta (ha éppen a tobozajándékozó nem viszi el őket játszani) nagyon oktondin hirdetik a húsvét közeledtét.... :-)

Csibe evőkanálból

Ez a dolog akkor jutott eszembe, amikor megszámoltam az evőeszközöket, és 12 késsel, valamint 16 villával szemben 29 evőkanalat találtam a fiókban (és biztos, hogy az Alumínium Alkonyban is van még vagy tizenöt). Nem is értem ezt az aránytalanságot, hogyan? Mikor? Miért? De mindegy is, gondoltam, újabb kihívás barkácstéren, ami sosem árt. A kanalak mint mécsestartó ötlet már megvolt, tehát valami teljesen új kellett - és persze az sem árt, ha húsvéti az elgondolás... no és akkor beugrott a kiscsibe, valószínűtlenül hosszú manósipkában, és azt gondoltam, egy próbát megér. Persze ez így biztosan nem érthető, de mindjárt kisül a képekből, hogyan is lett csibe az evőkanálból :-)

Ez itt egy evőkanál. Ennél többet nem is tudok mondani róla. Szimpla, vékony, a hátoldalán már foltos és karcos - hasonló még egy darab van a fiókban, úgyhogy azt éreztem, az sem igazi veszteség, ha valami katasztrófa sül ki a dologból.
Először is lekentem fehér alapozó akrilfestékkel, három rétegben (ha ecsettel viszünk fel fémre ilyen sűrű típusú festéket, az mindig csíkos lesz - de ennek itt nincs jelentősége).

Sárga és piros festés következett - a sárga maga a csiberész, a piros pedig a sapka csíkjaihoz:

Szemek és csőr alkoholos filccel, a sapka végére pedig pillanatragasztóval egy pompon - itt már kezd alakulni a csibeség :-)

 

 

Végül pedig két kis kartonszárny sárga papírból, fonalból két cingár láb (mindent pillanatragasztóval rögzítettem a kanál belsejében) - és elkészült az evőkanálból lett sapkás kiscsibe.

Még muszáj volt egy masnit ragasztanom a nyakába, így lett igazán jólöltözött.
Szerintem (de az elfogultságom nyilvánvaló) igazán ennivaló :-)

 

Virágtartó sütőformából

A bármit nehezen kidobós típusba tartozom. Odáig mindig könnyen eljutok, hogy időnként átnézem és kiselejtezem a konyhaszekrényből a már nagyon megfáradt példányokat, de ezek aztán felvándorolnak a padlásunkra, ahol már simán nyithatnék egy konyhai idősek otthonát (ha megteszem, biztos, hogy Alumínium Alkony lesz a neve :-) ), mert csak úgy tobzódnak ott a használhatatlanná vált sütőformák, bevonatukat vesztett kislábosok, a céges ajándékbögrékről nem is beszélve... és van persze egy felső tízezer, akikben még látok valamire fantáziát, ezért ők még a padlásra jutás előszobájában, a garázsban tanyáznak.
A legutóbbi selejtezésnél szintén ide került egy sokkal jobb napokat látott gyümölcskenyérforma - és a végeredmény számomra mindennél ékesebben bizonyítja, hogy valóban érdemes még egyszer átgondolni, mit dobunk ki... a lehetőség szinte mindenben ott van.

Az alapul szolgáló lehasznált sütőforma tehát ez volt:

Elsőként alaposan átcsiszoltam egy smirglidarabbal - a rozsda nagy részét érdemes ilyenkor megpróbálni leszedni, mert képes átütni még több réteg akrilfestéken is.
Persze az összeset nem lehet így leszedni - úgyhogy végül nekikezdtem a festésnek: fehér akril alapozófestéket használtam, és több rétegben átfestettem a formát.

Nemrég vettem egy - szerintem - csodás szalvétát, amin igazából szinte csak feliratok vannak, de milyenek! :-) Ebből akartam egyet felhasználni a forma dekorálásához:

Kivágtam a szükséges részeket a szalvétából, a felső réteget leválasztottam. Dekupázsragasztóval bekentem a forma oldalát, és erre simítottam a szalvétát.

És végül már csak visszacsiszoltam itt-ott az éleket és a felszínt, hogy vonzón kopottas legyen - ezzel el is készült az új életet kapott sütőforma.

Most éppen bazsalikomot tárolok benne, de lehetne evőeszközt, tűt-cérnát, bármit... igazán nem is emlékeztet eredeti állapotára :-)

Pom Pom és barátai süthető gyurmából

A Kisebbik mostanában teljesen odavan a Pom Pom-mesékért, biztos, hogy már legalább ezerszer végigolvastuk mindegyiket, és persze kívülről fújja őket, de ettől még olvasni kell, nincs kibúvó. Egy ideje mondogatja már, hogy készítsem el neki gyurmából a főszereplőket, de kivételesen nem lelkesedtem annyira a feladatért - nem mintha nem imádnám én is a Pom Pom-meséket, mert dehogynem (ki nem?), de éltem a gyanúperrel, hogy Sajdik Ferenc papíron annyira fantasztikus, egyedi és vicces figuráit 3D-ben gyakorlatilag lehetetlenség visszaadni... de hát ki ne olvadna el attól, amikor egy majdnem hétéves kisfiú néz rá az ő kékeszöld szemeivel, és azt mondja, "Mama, ugye, megcsinálod...?"
Hát én mindenesetre nem tudtam ellenállni, és nekiláttam, hogy valami távoli, halvány árnyékát elkészítsem ezeknek a szereplőknek, akiknek a képe gyakorlatilag az ország kollektív kultúrájához tartozik - hiszen ezeken a meséken nőttünk fel annak idején, és ugyan ki ne tudná, mit kérdez Pom Pom Picurtól a mesék végén, amikor a kislány már majdnem belép az iskolába?
Szóval, nekiláttam - és az az igazság, hogy tényleg úgy volt, ahogy gondoltam, ezek a figurák valóban reprodukálhatatlanok, mert egyszerűen annyira egyediek és annyira utánozhatatlanok, hogy a gyurmaverziók csak egészen távolról, hunyorítva emlékeztetnek rájuk... de ha legalább egy kis vidámságot tudok adni ehhez a péntekhez, már megérte :-)
És azért persze el kell mondanom, hogy a Kisebbik majdnem sírt örömében, amikor megkapta Pom Pomot, Picurt és Artúrt - azt hiszem, pontosan olyannak látta őket az ő érzékeny, szerető, kékeszöld szemeivel, mint amilyenek a mesében....

 

A nagy csapat :-)

 

Gombóc Artúr, a kissé túlsúlyos, rendkívül édesszájú szárnyas

Picur, aki a könyvben Bogyó, de mindenképpen nagyon helyes kislány

Az igazi főszereplő, aki bámulatosan tudja változtatni az alakját.

Ha akarja, olyan, mint egy szőrpamacs vagy paróka

vagy egyujjas kifordított bundakesztyű vagy szobafestő pemzli

vagy papucs orrán pamutbojt,

de legtöbbször egy szőrsapkára hasonlít... :-)

 
Picur masniját szélesre és laposra készítettem,

így Pom Pom kényelmesen el tud rajta üldögélni, ahogy azt kell :-)

 

 Dupla Pom Pom, dupla Picurral :-)

 

 

 

 Úgyhogy ilyenek lettek -

de persze már megkaptam a rendelést a Radírpókra,

Festéktüsszentő Hapci Benőre, a Benzinszívó Szúnyogra,

Durrbelebummra, a Madárvédő Golyókapkodóra...

csak győzzem gyurmával :-)

 

 

De a legnagyobb egyéniség akkor is Artúr -

ráadásul a csokiimádatával igazi rokon lélek :-)

 

 

 

 

A figurák Csukás István Pom Pom-meséi és Sajdik Ferenc rajzai alapján készültek - köszönet mindkét mesternek a halhatatlan figurákért, amelyekkel sokunk gyerekkorát tették még szebbé.

 

 

 

 



Gyors, bársonyos csokoládétorta

Valamiért nem igazán van (volt) bizalmam sokáig azokban a tortákban, amelyeknek nincs tölteléke és bevonata. Elképzelhetetlennek gondoltam, hogy az ilyen torták nem lesznek fojtósak, szárazak vagy unalmas ízűek... és egyáltalán, úgy éreztem, az ilyen sütemények teljesen illegálisan és önkényesen használják a "torta" megnevezést, mert hát teljes képtelenség így hívni valamit, aminek nincs legalább két rétege, és mi az, hogy nincs rajta semmilyen máz?

Aztán... de nem, ezt a történetet régebben kell kezdeni. Amikor sok-sok éve Hugh Fearnley-Whittingstall, az angol médiaszakács egy akkor még egészen újszerű gasztrosorozat keretében leköltözött River Cottage-be, egy vidéki falucskába, hogy ott bebizonyítsa, a vidék ízei kenterbe vernek mindent, egyszerűen leragadtam a tévé elé. Hugh akkor még fiatal volt, laza, hosszú hajú, és általában eléggé hevenyészett külsővel szerepelt a sorozatban, de már akkor megfogott a profizmusával és tökéletes receptjeivel. Külön szerettem benne, hogy nem jött semmilyen extra hozzávaló-igényekkel, nem hangoztatta, hogy márpedig nem élet az élet a totálisan beszerezhetetlen távol-keleti magpaszták  és eldugott indiai piacokon kapható fűszerkeverékek nélkül, nem akart tökéletesen belőtt frizkóval, tökéletesen belőtt mosollyal kavargatni vadiúj rozsdamentes edényekben, és leginkább nem akarta bebeszélni, hogy főzni mindenki tud,  és kell is, és mi az, hogy egész napos meló után neked nincs félórád összedobni egy négyfogásos vacsorát... szóval, tök normális pasas volt, sőt, az is maradt.

Többet nem is írok róla, mert már nem ez az első alkalom, hogy szóba hozom - de kb. másfél évvel ezelőtt végre megjelent magyarul is egy szakácskönyve, a River Cottage minden napra (River Cottage Everyday, Alexandra, 2012.), és én azóta már számtalanszor merítettem belőle, mert a receptjei úgy jók, ahogy vannak. Most például egy olyan csokoládétortát szeretnék megosztani veletek (illetve sajnos csak a recepjét :-) ), amit sokáig kerülgettem a könyvben, a fenti, töltelék és máz nélküli tortákkal kapcsolatos ellenérzéseim miatt - de amióta először megsütöttem, még jobban szeretem Hugh-t, mint eddig. :-) Ez a torta ugyanis úgy, ahogy van, tökéletes, mindössze 6 hozzávalóból - töltelék nélkül is puha, bársonyos, nedvdús, és a máz sem hiányzik senkinek sem a tetejéről. De gondolom, beszédesebb,ha elmondom, hogy hiába akartam lefotózni már az első példányt, mire elővettem a gépet, már nem volt mit  - úgyhogy sütnöm kellett egy másodikat, és még úgy is rohanni a fotóval... szörnyen elpárolgós típus :-)


Hugh gyors és gazdag csokoládétortája

Hozzávalók:

250 g étcsokoládé (pasztillák vagy darabokra tört, nagyon jó minőségű)
250 g vaj
4 közepes méretű tojás
200 g kristálycukor
50 g liszt
50 g őrölt mandula

Elkészítés:

Melegítsük elő a sütőt 170 fokra.
Egy kapcsos, 23 cm-es tortaforma aljába tegyük sütőpapírt, és válasszuk szét a tojásokat. Vízgőz fölött olvasszuk össze egy tálban a csokit és a vajat. Közben a cukrot és a tojássárgákat keverjük össze egy tálban, és tegyük hozzájuk a felolvadt vajas csokit is, majd tegyük hozzá a lisztet és darált mandulát is - keverjük is össze az egészet.
Egy másik tálban verjük kemény habbá a tojásfehérjéket, majd óvatosan, hablapáttal forgassuk bele a csokis masszába - a cél, hogy a hab a legkevésbé törjön össze, de szépen elegyedjen el.
A keveréket öntsük a tortaformába, és tegyük az előmelegített sütőbe 30 percre. Ennyi pontosan elég is neki, így éppen megszilárdul, de közben puha és lágyan ragadós marad.

10 percig hagyjuk hűlni, ezután már akár tálalhatjuk is - melegen és hidegen is csodás. Lehet tálalni tejszínhabbal, görög joghurttal, fagyival... de önmagában, egy kis porcukorral a tetején is tökéletes társunk lesz, ezt megígérhetem. :-)

Nyuszi cilinderben

Ilyentájt jóval nagyobb az egy négyzetméterre jutó nyuszik száma, mint az év többi részében, amikor is a házban egy nyuszi tartózkodik, igaz, ő viszont igazi :-) De mostanában tényleg mindenből valamilyen nyulas ötlet következik, és ez még egy olyan teljesen hétköznapi tevékenység közben is így van, mint a joghurtevés... mert egy kiürült joghurtospohár végül is majdnem olyan, mint egy cilinder alapja, és hát mit is szoktak cilinderből előhúzni? Hát nincs igazam? :-)

Kiürült joghurtospohár tehát elmosva, eltörölgetve, úgyhogy irány a következő nyúl :-)

A műanyag poharat bevontam fekete, jól beragasztózott kartonnal, a papírfelesleget levágtam.

Egy kistányér segítségével kivágtam egy kört, majd ennek a közepét is.

Beragasztóztam a joghurtospohár tetejét, és a kartonkört ráragasztottam. A kör alatti pohárszéleket fekete alkoholos filccel bekentem.

Kerestem egy akkora papírgolyót, ami éppen nem fért át a lyukon:

Rózsaszínnel kiszínezett kartonpapír fülecskéket ragasztottam rá, és akoholos filccel megrajzoltam a nyuszipofit.

A fejet a cilinderre helyeztem, és elé ragasztottam két kis zseníliagolyót.

Végül még kapott egy csinos pöttyös masnit a nyakába, és egy ágacskát a kezébe :-)

De azért az igazi, az mégiscsak a legeslegigazibb... :-)