Teljesen agyonzsúfolt és nehéz napokat élünk. Az életünk minden helyszíne nyüzsög és változik, még jó, hogy legalább nem költözünk... De a totális szétesés ellenére is próbálok pozitívan gondolkodni, mert az jó - tudjátok, mosolyogjatok a világra, és a világ is visszamosolyog rátok. :-) De azért tény, hogy nem könnyű időket élünk, ilyen-olyan okokból, és különösen pocsék érzés, hogy gyakorlatilag egyáltalán nincs időm barkácsolni sem, pedig nekem az mindig terápiás jellegű... összeütök valamit, és huss, már ki is szállt belőlem a napi feszültség. Viszont most ez sincs, úgyhogy egyelőre csak ábrándozom arról, hogy de jó lesz, amikor már nem így lesz...
Mondjuk ez a zéró szabadidő azért arra jó, hogy olyasmiket találjak ki, amelyekhez tényleg elég néhány perc. Legutóbb egy konzervdobozból készült gyertyatartót ütöttem össze nagyjából négy perc alatt - tűzoltásnak jó volt, de azért annyira jó lesz megvalósítani azt a nagy-nagy projektet, amiről ábrándozom.... egyelőre titok, hogy mi az, de amint lehet, megvalósítom :-)
Addig is következzen a négyperces, igazán természetes külsejű gyertyatartó, konzervdobozból - magyarázat nélkül, hiszen tényleg nem egy nagy dolog :-)
Ti hogy álltok szétesés téren? Mondjátok, hogy nem vagyok ezzel egyedül... :-)
Amikor mintás muffinpapírokat látok, minden önfegyelmemre szükségem van, hogy ne vegyek belőle egy-két-öt-tíz csomagot... Önfegyelem terén viszont sosem voltam nagyon izmos, úgyhogy már jó néhány adag pöttyös, csíkos és más mintás muffinpapírom van, amiket persze még véletlenül sem használok el sütésre, mert hát túl szépek :-)
Nemrég arra jutottam, legalább a kedvencemet, a piros-fehér pöttyöset nem fogom tovább kímélni. Miután a neten sok helyen láttam muffinpapírból készült koszorúkat, én is úgy gondoltam, valamilyen dekorációt készítek ezekből a színes-mintás papírkelyhekből, viszont mindenképpen fellógatható tárgyat szerettem volna - úgyhogy ehhez egy hungarocell gömbre volt szükségem, meg persze a ragasztópisztolyomra.
Ezek voltak azok a mintás muffinpapírok, amelyek úgy tetszettek:
Kisimítunk egy muffinpapírt. Félbehajtjuk egy kis elcsúsztatással, hogy egy nagyobb és egy némileg kisebb félkört kapjunk. A papírfélkört nem túl szorosan összetekerjük, és középen lent megcsavarjuk, hogy egy pici szárat kapjunk. Végül a papírszéleket kissé kihajtjuk-kihúzzuk, hogy kialakuljon a rózsaforma.
Az első rózsa mintájára sok-sok további virágot készítünk - ez a szakasz igényel némi kitartást és türelmet, de egy idegőrlő munkanap után kimondottan pihentető tud lenni. :-)
A ragasztópisztoly segítségével elkezdjük a hungarocell gömbre felragasztani a virágokat:
Mindezt addig folytatjuk, amíg a gömb teljes felületét be nem borítják a rózsák.
Érdemes egy gombostűvel szalagot rögzíteni a hungarocellbe, így fel is akaszthatjuk a gömbünket – egy születésnapi ünnepségen vagy gyerekzsúron különleges és vidám díszként egészítheti ki az alkalomhoz illő dekorációt.
Amikor majdnem kilenc évvel ezelőtt egy gellérthegyi téli estén eldőlt, hogy Ő meg én együtt folytatjuk az életünket, az is eldőlt, hogy velem együtt összesen hárman érkezünk a kispesti legénylakásba: egy papagáj, egy törpenyúl és én. Mi hárman ugyanis szoros és összetartó társaságot alkottunk, és minden érdeklődő számára egyértelművé tettem, csak 3in1 konstrukcióban gondolkodom, tehát akit idegesít a korai csivitelős ébresztő vagy a szétszóródó alomforgács, annak bizony fel is út, le is út. Szerencsére Ő magától értetődő természetességgel fogadta ezt a helyzetet, és amikor beköltöztem a lakásba, egyik kezemben a nyusziketreccel, másik kezemben a papagájkalitkával, a hármas észrevétlenül alakult át négyessé, a Nagyobbik születésével pedig ötössé, és éveken át így is éltünk, mígnem a nyuszink - a házba történő átköltözés előtt néhány nappal - át nem surrant abba a másik, ismeretlen világba.
Nem választottunk helyette másikat. Nem tudom, pontosan mi a nyuszik titka, talán az örökké mozgó orrocskájukban rejlik, vagy azokban a hosszú fülekben, a puha bundában? Nem jöttem rá soha, de amikor csak megláttam egy nyuszit, a torkomat mindig összeszorította valami.
Aztán a Nagyobbik hetedik születésnapja előtt nem sokkal telefonált az egyik barátnőjének anyukája, azt mondta, nemrég születtek náluk törpenyuszik, és az egyiket ajándékba adnák a kislányunknak, ha úgy gondoljuk.... Úgy gondoltuk. Illetve az igazság az, hogy én gondoltam úgy, Neki pedig elég volt csak egy pillantást vetnie rám, amikor elmentünk titokban kiválasztani a nyuszit. Persze szigorúan csak arról beszéltünk, a Nagyobbiknak vajon melyik fog a legjobban tetszeni, hiszen az ő ajándéka, az ő nyuszija lesz, mi majd csak segítünk az ellátásában, ha szükséges. De közben mindketten tudtuk, ez a nyuszi elsősorban mégsem a kislányunk ajándéka lesz... És azon az estén, amikor megérkezett, elég volt csak egyetlen pillantást vetni rá, és tudtam, mostantól megint lesz egy nyuszi a szívemben - más, mint az előző volt, de közben mégis valahol ugyanaz, mozgó orrocskájával, hosszú fülével, puha bundájával. Amikor esténként kiveszem a ketrecből, köszönetképpen mindig megnyalogatja a kezemet. Máskor addig döfköd az orrával, amíg meg nem simogatom - de van, hogy csak ülünk együtt csendben a kanapén, és töprengünk nyuszi- meg emberdolgokon... Ilyenkor az egész nap rohanása valahogy elsimul, kitisztul, és egy pillanatra csak ketten vagyunk a nyugalom apró szigetén - a nyuszi és én.
Tudjátok, hogy szeretek mindenféle érdekes külsejű koszorút készíteni. Ez elég költséges hobbi, beismerem, mert a szalmából vagy hungarocellből készült koszorúalap jó néhányszáz forintba kerül, és további probléma, hogy amikor nagyon kellene, éppen egy sincs a barkácsszekrényemben.
Pár napja történt, hogy a Nagyobbik - aki általában lelkesen szokta végigasszisztálni a koszorúkészítéseket - megkérdezte, nem tudnék-e olyan koszorút készíteni, ami gyerekszobába való. Rögtön nagyon megtetszett a feladat, de megint nem volt egyáltalán semmilyen koszorúalap sem a házban, viszont annyira szerettem volna mégis nekikezdeni, hogy elkezdtem azon töprengeni, miből lehetne valahogyan alapot készíteni.
Végül a legeskedvesebb alapanyagom jutott eszembe, és bár elsőre teljesen irreálisnak tűnt az gondolat, nem hagytam annyiban, és megpróbáltam a gyakorlatban is - néhány percen belül pedig előttem volt a tökéletes koszorúalap, amelyre egy fillért sem kellett költenem és tökéletes recycling ötlet. Nagyon büszke voltam rá :-)
És hát mi másról lenne szó, mint az imádott papírgurigákról? Pontosan 13 darab kellett a kivitelezéshez, és egy tekercs vékony cellux (a legeslegolcsóbb is tökéletes).
Egy papírguriga végét kicsit összenyomtam:
Az összenyomott végű gurigát bedugtam egy másik végébe:
Egy következő guriga egyik végét is összenyomtam, ezt bedugtam az előzőbe, és így haladtam szépen tovább...
... egy kissé mindig lefelé húzva a gurigák végeit, míg ki nem alakult a körszerű alak. Az utolsó guriga végét bedugtam a legelső üres végébe, kicsit igazítottam-formáztam a koszorú alakján, hogy szép egyenletesen és szorosan jöjjenek egymás után a gurigák:
Aztán pedig fogtam a celluxot, és körbetekertem vele a koszorúalapot - a csatlakozásoknál többször is, ügyelve arra, hogy jól összerögzüljenek az elemek.
És készen is lett a semmiből készült, pöpec koszorúalap, néhány perc alatt :-)
Borzasztóan boldog voltam vele, leginkább azért, mert végre nekikezdhettem a "gyerekszobába való" koszorúnak. A kicsikkel összegyűjtögettük azokat az apró, régi játékokat, amelyek már csak hányódtak a játékdobozok alján - kopott műanyag figurák, építőkocka-maradékok, puzzle-darabkák, kerékvesztett kisautók, hiányzó lapos mini könyvecskék és hasonlók -, aztán egy ragasztópisztoly segítségével elkezdtem felragasztani ezeket a gurigaalapra.
A cél az volt, hogy az alapot teljesen beborítsuk a pici játékokkal - kicsit aggódtam, lesz-e elég hozzávaló, de nagy szerencse, hogy általában semmit sem dobok ki, mert most bőven elegendő működésképtelen, csúnyácska és felesleges apróságból válogathattunk, még maradt is. :-)
Szóval, addig ragasztgattam, amíg az alapot már gazdagon fedte a sok kis dolog, és késznek nyilváníthattuk a művet.
Végül is ez egy nagybetűs újrafelhasználásos projekt volt - kidobásra váró papírgurigákból és rozoga, régi játékokból -, és hihetetlenül vidáman mutat az ajtón a sokféle színnel. :-)
Hamarosan itt a szeptember, és az iskolakezdés miatt a Nagyobbik szobája ilyen-olyan átalakításokon esik át. Most például kikerült onnan egy asztalka, amit már régen nem használ - viszont nekünk éppen jó lett volna a teraszra, kávésbögre-letevős helynek. Persze, csak úgy azért nem lehetett használatba venni, mert kezeletlen, vékony fából készült, és a gyerekszobában töltött évek mindenféle foltok formájában nyomot hagytak rajta - de legalább volt végre egy indokom arra, hogy a már vagy fél éve beszerzett csipkesablonomat kipróbáljam. :-)
Először is alaposan lesúroltam az asztalkát, de foltok még így is maradtak rajta bőven.... bár a képen az erős napfény jótékonyan elfedi a disznóságokat :-)
Fehér akrilfestékkel lealapoztam az asztallapot:
Elővettem a sokáig őrizgetett sablont - ez a gyönyörűség volt az:
Mivel vékony és tapadós műanyagból van, elég volt csak asztal tetejére tenni, nem kellett semmivel sem odarögzíteni. Fogtam egy szürke akrilsprayt, és az asztal egész lapját lefújtam, két rétegben is, hogy a minta szépen élesen kirajzolódjon.
Amikor levettem a sablont, megnyugodtam, hogy érdemes volt megvenni :-)
Megvártam, amíg teljesen megszárad, majd az asztal lábait és széleit is lefestettem fehérre. Ezzel be is fejeződött az asztalka átalakítása, és azóta már nagyszerűen debütált kávésbögre-parkoló szerepben is, de egyszerűen csak ránézni is jó... szerintem ez aztán igazi újjászületés a javából :-)
Néhány évvel ezelőtt az Ikeában gyönyörű nagy agyagkaspókat lehetett kapni, be is táraztam belőle jó néhányat a leandereknek. Jól is bírják a gyűrődést, leszámítva az egyik peches példányt, amelyik a múltkori esti szélviharban felborult leanderestől, és ezzel a manőverrel el is vesztette úgy az egyharmad részét. A virágot gyorsan átültettük, a cserepet viszont csak sajnálni tudtuk... némán nézegettük szegényt, és már éppen felkészítettem a lelkemet arra, hogy kidobjuk, amikor megszólalt Ő - és ebben a pillanatban mindennél büszkébb voltam rá: "Nem tudsz ebből csinálni mégis valamit....?" A belém helyezett bizalom máris tettekre sarkallt, bár hirtelen nem tudtam, mit lehet kezdeni egy széttört agyagcseréppel, de éreztem, hogy ki kell tartanom, aztán majd lesz valahogy. És lett :-)
De azért nem volt azonnali ihlet, mert hát a szegény balesetes cserép nem volt túlságosan bizalomgerjesztő látvány:
Mindenesetre lesikáltuk, aztán a szokásos joker-megoldáshoz folyamodtam - ha éppen nincs ötletem arra, hogy valamivel mit lehet kezdeni, általában lefestem fehér akril alapozófestékkel vagy akrilspray-vel, és akkor úgyis eszembe jut valami. Most így lett - a cserép belsejét lefestettem, a külsejét meghagytam az eredeti színben, gyertyákat tettem bele, és szórtam bele parafadugókat.
És jelenleg ez a kedvenc tárgyam a nappaliban... vétek lett volna kidobni, azt érzem :-)
Gondolom, nem tűnik normális dolognak, de így volt - tegnap munka közben egész nap karácsonyi dalokat hallgattam. :-) Nem tudnám megmondani, mi lehetett ennek az oka, de talán azért, mert reggel fogvacogva ébredtem a vékony nyári paplan alatt, rendesen hűvös éjszaka volt. De elmondhatatlanul szívet melengető volt karácsonyi dalokat hallgatni, a hóra és a karácsonyi díszbe öltöztetett házra gondolni, és persze jobbnál jobb díszítési ötletek jutottak eszembe, amikre már most nem emlékszem... legközelebb leírom, az biztos.
Az egész napom így telt, télikabátos-sapkás-fenyőillatú-csillagszórós-szánkózós-forralt boros-adventi naptáras-fahéjas süteményes-karácsonyi vásáros-hóangyalos gondolatok között, és nagyon, de nagyon boldogságos érzés volt így a nyárból egy napra a télbe ábrándozni magam. Ha majd nemsokára vége lesz a nyárnak, nem leszek szomorú, minden úgy van jó, ahogy van, mert a nyári meleg is kedves nekem, de a kicsik arcának hóillata is az, és ugyanígy a tavasszal ébredő föld semmihez sem hasonlítható illata és a gazdagon tobzódó őszi színkavalkád is...
Szerencsések vagyunk, hogy olyan helyen élünk, ahol négy ilyen csodálatosan különböző évszakban lehet részünk.
És jó lesz ma visszatérni lélekben a nyárba, de a tegnap mégis annyira különleges volt ezzel a téli hangulattal - meg is vettem a kicsiknek az első picurka meglepetéseket az adventi naptárukba. Végül is miért ne? Így legalább van idő összegyűjtögetni igazán találó, sokféle kis apróságot, és nem kell majd novemberben kapkodni... szóval igazából még hasznos is volt ez a rendkívüli karácsonyvárás.
Elő is kerestem egy tavaly karácsony környéki barkácsolás eredményét - egy barátunk hozott nekem a Mátrából anno pár fatörzsszeletet, az egyiket fehérre festettem. Mintás papírokból egyforma széles csíkokat vágtam, és fehér papírra egymás alá ragasztgattam, kis szüneteket hagyva a sorok között, majd hosszúkás háromszögeket vágtam ki belőlük. Aztán már csak fel kellett ragasztanom a fatörzsszeletre, és több dolgom nem is volt vele, de egyszerű és kedves dekoráció lett belőle - idén majd átfújom színtelen lakkal, és a csengő alá fogom lógatni. Hmmm, de nehéz lesz ősz végéig várni a karácsonyi ötletekkel, most megint eszembe jutott ez-az... megyek, és le is írom gyorsan. :-)
A dinnyemagoktól annyira belelkesedtem, hogy a legutóbbi esti barackozás után is gondosan megszárítottam a magokat, mert most már tudtam, ezek tényleg jók lesznek valamire :-) A barackmagok esetében nem is kellett rongyosra gondolkoznom az agyamat, mert a formájuk tökéletesen szájbarágós - ugye, hogy nektek is ugyanaz jut eszetekbe, mint nekem?
Ugye, hogy ugye? Annyira igazi kismadár-alakja van, hogy igazibb nem is lehetne :-) Úgyhogy fogtam az alkoholos filceimet (de a sima filctoll is megteszi), és megrajzoltam a barackmagokra a madárkás jelleget:
A kertből szereztem egy száraz ágat, és ragasztópisztollyal felragasztottam a barackmadárkákat:
Eszkábáltam rá drótból akasztót, és - felakasztottam. :-)
Annyira szeretem nézegetni, a legeslegjobb érzés mindig a semmiből csinálni valamit - igényes alapanyagokból nem nagy kunszt szépet alkotni, de barackmagokból madárkákat készíteni, az kimondottan jó dolog. Erről jut eszembe, mától a Lidl áruházakban mintás papírok és egyéb érdekes kreatív dolgok lesznek kaphatók - és így négyszemközt beismerem, borzasztóan félek, hogy megint veszek egy adag papírt... kérlek, mondjátok, hogy neeeeee :-)
Annak idején, amikor a Nagyobbik még picurka kislány volt, nagyon lelkesen asszisztált a barkácsolásaimhoz. Ez többnyire abban nyilvánult meg, hogy amíg én valamit nagy műgonddal festettem, ő szintén nagy műgonddal pingált ki valamit, amit nem kellett volna, kihasználva az anyai figyelem lanyhulását... sok ilyen "alkotását" el is tettem, de azért egy részüket megpróbáltam visszamenteni a civilizációba. :-)
Volt például egy fából készült kis fiókdoboz, aminek abban a szerencsében volt része, hogy néhány évvel azután, hogy a Nagyobbik alaposan rajta hagyta korai színes korszakának jeleit, a Kisebbik is megtalálta, és ő is ellátta jó pár dadaista motívummal. Sokáig a garázs egyik szekrényében tarkállott a kis fiók, de most arra gondoltam, megérdemel egy új esélyt.
Így nézett ki a két generáció által is kidekorált fiókdoboz:
Először fehér akril alapozófestékkel átkentem, hogy a sok színes vonal nagyját elfedje:
Száradás után pedig szürke akrilfestékkel festettem le:
Valami virágmotívumot terveztem rá - de nem akármilyet. :-) Előző este dinnyét ettünk, és most kivételesen összegyűjtögettem a magokat, alaposan megmostam és megtörölgettem őket... úgyhogy arra gondoltam, ezeket fogom ráragasztani, végül is a dinnyemagok gyönyörű sötétbarnák, jól fognak menni a szürke alaphoz.
Úgyhogy fehér lakkfilccel indákat rajzoltam a szürke felületre, a dinnyemagokat pedig egy-egy pici csepp pillanatragasztóval rögzítettem.
Az oldalakkal gyorsan elkészültem, és aztán bevallom, csak elfogultan gyönyörködtem benne percekig - az biztos, hogy a dinnyemagok mostantól felléptek a kreatív alapanyagok toplistájára nálam... :-)
