A múltkori mintáspapír-beszerzésemnek köszönhetően most kellő mennyiségű alapanyaggal rendelkezem, legközelebb valószínűleg olyan 30-40 év múlva szorulok pótlásra. :-) Persze, amióta ilyen készletet tartok otthon, alig-alig nyúltam hozzájuk - ez lehet a mohó mintáspapír-gyűjtő nőszemélyek Murphy-törvénye -, kivéve azokat a pillanatokat, amikor csak úgy levettem őket a polcról, és áhítattal átlapozgattam mindet.
Egy ilyen átlapozgatás alkalmával gondoltam arra, hogy mivel varrni nem tudok, mi lenne, ha a sok azonos árnyalatű, de különböző mintájú papírból hoznék létre egy foltvarrás-szerű képet -végül is a patchwork-mintákat ehhez simán fel lehetne használni, és érdekes lenne készíteni egy ilyen faliképet, ötszögekből vagy bármilyen más patchwork-alapelemből. Ehhez persze sokkal több idő kellene, mint ami nekem mostanában van, de a gondolat mégis ott motoszkált bennem, úgyhogy végül kigondoltam egy borzasztóan egyszerű dolgot, amivel azért mégis össze lehet hozni a különféle azonos színű mintákat. Ráadásul ebből végül egy húsvéti tárgy lett, ami így egy héttel az ünnep előtt éppen aktuális. :-)
Mintás papír híján persze bármilyen papírból el lehet készíteni ezt a tárgyat, ami tojástartóvá lett végül - és igazán helyes dísze az asztalnak.
A papírpatchwork így készült: nagyjából azonos szélességű csíkokat vágtam sárga mintás papírokból.
A csíkokat egymás mellé ragasztottam egy kartonlapra:
Az így keletkező papírpatchwork-lapból kivágtam öt nagyobb és öt kisebb sziromformát.
Az öt nagy szirmot egymás mellé ragasztottam (némi átfedéssel), hogy kiadjanak egy virágformát. Ugyanígy az öt kisebb szirmot is összeragasztottam, és a keletkező kisebb virágformát a nagyobb közepére ragasztottam. A virágszirmok széleit egy kicsit felpöndörítettem.
Fogtam hat tejesdobozkupakot, és a virágra ragasztottam:
A kupakok széleit sárga szalaggal körberagasztottam:
Végül beleültettem a tartókba hat főtt tojást - mindenféle festés vagy dekoráció nélkül, hiszen maga a tartó elegendően mintás.
Ha még stabilabbá szeretnénk tenni a tartót, legalulra beragaszthatunk egy virág formájúra vágott vastag karton merevítőt, de szerintem ez nem feltétlenül szükséges.
Nagyon vidám dekoráció lett belőle, olyan igazán húsvéti darab. :-)
Péntek... mindjárt hétvége. Ezt a napot már féllábon is kibírjuk, és aztán két boldog nap következik, igenigenigen!! Nálunk elég tartalmasnak ígérkezik, de megpróbálunk valami pici pihenést is beleszuszakolni, mert az bizony nagyon jólesne. :-)
Ti mit terveztek hétvégére? Ugye, egy kicsi pihenés nektek is jut majd?
Nemrég olvastam arról valahol valamit, hogy a fogyókúrák egyik fő buktatója, hogy nem kézzelfogható a leadott kilók száma. A mérleg persze mutatja, a nadrágokon is lehet érezni, de mégsem látjuk a saját szemünkkel az elvesztett kilók mennyiségét, és ettől az egész olyan elméleti, távoli marad. Ráállunk a mérlegre, jó esetben konstatáljuk, hogy "de jó, lement egy kiló", de máris a következőre koncentrálunk, és nem becsüljük meg eléggé azt, hogy egyet igenis leküzdöttünk, pedig ez egy hősies dolog.
Erről jutott eszembe egy ötlet, ami hasznos lehet abban az esetben, ha tudjuk, pontosan hány kilót szeretnénk leadni, és szeretnénk megbecsülni majd az összes mínuszt - elvégre ez a mi saját eredményünk, a saját lelkierőnk gyümölcse, nem lehet csak úgy továbblépni rajta, és legyünk büszkék arra, hogy lement egy, két, három, esetleg még több kiló is.
Az ötlet a következő: fogjunk két borospoharat, és a leadandó kilók számának megfelelő mennyiségű egész diót (vagy mogyorót, műanyag kupakot, pompont, bármit).
Vágjunk ki valamilyen dekorpapírból két téglalapot, írjunk rájuk egy Plusz/Mínusz feliratot, és egy megfelelő arckifejezésű smiley-t, majd két-két mini fa ruhacsipesszel (vagy szalaggal/ragasztóval/gyurmaragasztóval) erősítsük fel őket a poharak szélére.
És ennyi az egész. Azt hiszem, a leadott kilók számát mindennél kifejezőbben mutatja meg, és ráadásul nagyon büszkék lehetünk magunkra, ha az eleinte üres pohárban lassan elkezdenek gyülekezni a diók... biztos, hogy én a télen begyűjtött kispárnáimat ennek a segítségével próbálom meg majd eltüntetni :-)
Ha van, aki úgy érzi, több sikerélménnyel hatásosabban tudna fogyókúrázni, az ne egy, hanem fél kiló szimbólumának tekintse a diókat :-) És ha van köztetek olyan, akinek nem fogyni, hanem híznia kellene, az is eredményesen használhatja a borospohár-kilómérőt: egyszerűen csak a Plusz/Mínusz feliratok alatti smiley-kat kell megcserélnie, és a megfelelő pohárba helyeznie a diókat... :-)
Már tavaly is mindenhol fűszernövényeket nevelgettem, de idén még többet szeretnék belőlük. Bazsalikomból például nincs az a mennyiség, ami elegendő lenne - tavaly már a locsolókannákban is bazsalikombokrokat tartottam, és nem telt el úgy nyári nap, hogy valamelyik ételbe bele ne csempésztem volna, levestől a fagylaltig. Aztán ott van a petrezselyem, a metélőhagyma, a kakukkfű, a rozmarig, a tárkony, a menta, a ruccola... odavagyok értük. Ősszel a házba mindenhova fűszernövény-csokrokat akasztottam száradni, és már a látványuktól el voltam ragadtatva, attól meg különösen, hogy télen az általam szárított fűszerekből használhattam. Egy szó mint száz, a fűszernövények különösen megbecsült helyet foglalnak el a szívemben és a kertemben, és arra gondoltam, idén nem futok bele abba, amibe szoktam - azaz hogy a magocskákat elültetem mindenfelé, aztán teljesen tanácstalanul várom, hogy melyik ládából/cserépből ugyan mi a csoda nő ki, mert addigra már elfelejtettem, mit hova tettem... tavaly volt egy gyenge kísérletem az azonosításra - a fűszernövények zacskóját tűztem a földbe, de ezek két eső után már csak apró rongyfoszlányokként voltak jelen a földön, és megint csak várhattam, mi is fog kinőni a magocskákból.
Most aztán alaposan előkészültem - gyűjtöttem pár nagyobb kavicsot, és nekiláttam, hogy fűszernövény-feliratokat készítsek belőlük, amelyeket majd a ládákba és cserepekbe helyezek elegánsan - és végre fogom tudni előre, hol mi nő ki. :-)
Nálunk fontos adalék, hogy a Kisebbik nagy kőrajongó - ahol lát egy formás kavicsot, azt nyomban begyűjti. Arra gondoltam, most próbálom álcázni a köveket, és ezért fekete akrilfestékkel lefújtam őket - reményeim szerint így kevésbé lehet majd őket észrevenni majd a földek felszínén. :-)
Persze, a Nagyobbik igényeit is mindig figyelembe kell venni, úgyhogy a kövekre került egy-egy kivágott papírvirág is - mielőtt kihelyezem majd a köveket, fújok rájuk egy lakkréteget, úgy talán jobban viselik az esőt.
Végül pedig egy fehér lakkfilccel a kövekre írtam a fűszernövény-neveket.
Ennyi volt az egész - most már készen állnak arra, hogy ültetéskor a ládák-cserepek szélére kerüljenek, és diszkréten, de informatívan segítsék a tavaszi vetéseimet :-)
Amikor legutóbb Provence-ban jártam, a pici lakberendezési boltok teljesen beszippantottak. Odavoltam ezekért a szobányi, zsúfolt, csupa különleges szépségű tárgyat kínáló zugokért, ahol mindig levendulaillat terjengett, és ahol órákig el lehetett bogarászni anélkül, hogy bárki is a nyomomba szegődött volna, gyanakvó tekintettel.
Szerencsére az anyagiak erősen korlátozták a lehetőségeket, úgyhogy fájó szívvel nem vásároltam fel ezeket a boltokat, csak nagy ritkán egy-egy tárgyat engedélyeztem magamnak... és inkább próbáltam a fejemben rögzíteni a látottakat, hogy majd otthon tudjak készíteni valami hasonlót az inspirációk alapján. Így jártam például a festett vállfákkal is - arra gondoltam, egy egyszerűbb verziót ezekből házilag is létre lehet hozni. Persze, egy provence-i boltban kapható festett vállfát körüllengő hangulatot nem lehet reprodukálni, az csak ott van... de azért törekedni lehet rá. :-)
Én igyekeztem törekedni, és előkészítettem három vállfát a dolog érdekében.
Fehér alapozó akrilfestékkel lefestettem őket:
Száradás után a régies hangulat érdekében átcsiszoltam őket itt-ott egy durva csiszolópapírral.
Kikészítettem a szalvétákat, amelyeknek a mintáit fel akartam használni:
Éles kisollóval kivágtam a mintadarabokat, és dekupázsragasztóval felragasztottam őket a vállfákra. A minták felszínét még egyszer átkentem a ragasztóval, majd száradás után rájuk kötöttem egy-egy színben illő masnit.
Ezzel el is készültek - ahogy rájuk nézek, újra ott érzem magam Provence-ban. És ez nagyon-nagyon jó... :-)
Ezt az ötletet - és még sok más hasznos olvasnivalót - megtalálhatjátok a www.imami.hu helyi oldalain is, ha megkeresitek a főoldal térképén a saját lakhelyetek szerint illetékes helyi információs weboldalt!
Igazából teljesen másról akartam írni, de a tegnap esti vacsora mindent felülírt. Múltkor a Pinteresten találtam egy nagyon dekoratív ételt, amibe azonnal beleszerettem, leginkább az ötletessége, egyszerűsége és látványossága miatt. Az esti időpont miatt nem tudtam róla kulturált fotót készíteni, csak a lenti rémeset, de azért meg kell mutatnom, mert talán így is látszik, milyen finom volt. :-) Nálunk vendég is volt rá, és szerintem éppen ilyenkor, vendégek érkezésekor tökéletes fogás ez - négy felnőttnek tökéletesen elegendő, ha többen vannak, dupla mennyiséggel és egykiós kenyérrel érdemes tervezni.
Az eredeti recept címe más, de mi csak közösségi kenyérnek hívtuk, mert nagyon csapatépítő jellege van az egy kenyérből történő mazsolázásnak :-) Ráadásul ha csak annyit írok, sajtos-gombás töltött kenyér, azt hinnétek, valami szimpla cuccról van szó, pedig ez nagyon nem az, ó, nagyon-nagyon nem...
1 db fél kg-os kenyér 1 kg szeletelt gomba + pár evőkanál vaj, só és bors egy csokor petrezselyem egy evőkanál kakukkfű egy evőkanál fenyőmag, napraforgómag vagy tökmag (nem kötelező) 15 dkg sajt egy deci olvasztott vaj egy csokor újhagyma
Elkészítés: . A gombát pároljuk-pirítsuk meg a vajon a kakukkfűvel és a petrezselyemmel együtt, sózzuk, borsozzuk, majd hagyjuk kihűlni egy kicsit.
Ezalatt melegítsük elő a sütőt 200 fokra.
A sajtból vágjunk vékony szeleteket. Az újhagymát tisztítsuk meg, és vágjuk szeletkékre. A kenyérbe vágjuk mélyen 3 csíkot hosszanti irányba, majd keresztbe is annyit, hogy kockák alakuljanak ki. A kenyér alját ne vágjuk át, maradjon egyben. A kockák közé mindenhova dugdossuk be a pirított gombát, majd szórjuk meg az újhagymával, és tegyünk minden vágásba sajtot is. Egy konyhai ecsettel kenjük be a margarinnal a kenyér teljes felszínét, a maradék margarint pedig csöpögtessük a kenyérre. Szórjuk meg a magokkal, majd az egész kenyeret csomagoljuk be alufóliába, és 15 percre tegyük a sütőbe.
15 perc elteltével vegyük ki a kenyeret, csomagoljuk ki a fóliából, és tegyük vissza még tíz percre.
Tálaljuk frissen, mindenki tépjen belőle kedve szerint - egyszerűen mennyei. Azok az olvadt sajtos-pirított gombás álompuha kenyérdarabok... hmmm.
Mostanában nagyon népszerűek a bögrepulcsik - tudjátok, azok a vastag vagy kötött anyagból készült borítók, amelyeket rá lehet tenni a bögrékre, és akkor sokkal tovább marad bennük meleg a tea vagy a kávé. Csodaszép változatokat lehet látni a neten, a Meskán is sokféle kapható - én viszont sajnos sem kötni, sem varrni nem tudok, a bögrepulcsik viszont nagyon érdekeltek. Ezért addig töprengtem a dolgon, amíg össze nem barkácsoltam egy olyan verziót, amihez nem kell tudni varrni, mondhatni szégyenletesen egyszerű a mindenfelé kapható, gyönyörű típusokhoz képest. Igaz, egy ponton elő kell venni a tűt-cérnát, de csak nagyon alapvető szinten igénylődik a varrásos tevékenység, minden egyéb ragasztással megoldható. Persze, közel sem olyan szép, mint a rendes kézimunkával létrehozott verziók, viszont gyors, és például a már nem is olyan sokára érkező anyák napjára nagyszerű ajándék lehet. :-)
Kezdjük azzal, hogy válasszuk ki azt a bögrét, amit szeretnénk felöltöztetni:
Vegyünk elő egy darab filcanyagot, és vágjunk le belőle egy akkora csíkot, ami 1 cm-rel alacsonyabb a bögre magasságánál, és olyan széles, hogy éppen a bögre füléig ér mindkét oldalon.
A filccsík egyik szélére varrjunk egy nagyobb gombot. A másik szélre öltsünk néhányszor hurkot hímzőfonalból - közben próbáljuk is rá a bögrére a "pulóvert", hogy éppen akkora legyen a hurok, hogy éppen bele tudjuk akasztani a gombot. Ez egy fontos lépés, mert ha jól sikerül a hurok szorosságát kialakítani, amikor felemeljük a bögrét, pontosan annyira csúszik le a filcborítás, hogy kényelmesen tudjuk inni a teát anélkül, hogy ebben zavarna a filccsík. Amikor pedig visszatesszük a bögrét az asztalra, a "pulóver" szépen visszacsúszik a helyére, hogy szinte teljesen beborítsa és melegen tartsa a bögrét.
Vegyünk elő néhány egymáshoz illő színű-mintájú anyagot. A mintás és egyszínű anyagokból vágjunk különböző átmérőjű kis köröket, és ezeket pillanatragasztóval rögzítsük egymáshoz. A legkisebb kör tetejére ragasszunk egy kis gombot. A mintás anyagokból vágjunk kis leveleket is.
Az elkészült többrétegű gombvirágokat, valamint a leveleket pillanatragasztóval rögzítsük a filccsíkra, tetszőleges elrendezésben.
Tegyük rá a bögrére a filcborítást, és ezzel el is készült a bögremelegítő "pulóver" :-)
(Ez az ötlet a Kifőztük februári számában jelent meg.)
Nagyon-nagyon szeretem a régi, klasszikus magyar mesefilmeket. Szerintem Frakk, Mirr-murr, Kunkori, Mazsola és a többiek egyszerűen felülmúlhatatlanok - akármilyen vadonatúj, színes-szélesvásznú-csillogó mai rajzfilmet látok, mindig az az érzésem, ezek elsősorban nem gyerekeknek készültek. Amelyek pedig mégis, azok után valahogy mindig marad bennem valami hiányzérzet, van, amikor egyszerűen csak a szinkronhangokon múlik, máskor bugyuta a történet, vagy van, amikor van bennük valami váratlanul ijesztő... nagyon kevés olyan "mai" rajz- vagy mesefilm van, amit igazán nyugodt lelkiismerettel mutatok meg az enyémeknek. De egy Mazsolában például sosem lehet csalódni, igaz, nem olyan színes-szép, nem pörögnek benne őrült gyorsasággal az események, és nem felnőttesek a viccek, de éppen ezért jók, hagynak időt a gyereknek végiggondolni, átélni, saját fantáziával kiegészíteni. Vagy csak azért gondolom ezt, mert már elmúltam 30, és ilyenkor már jön a Bezzeg az én időmben...? :-)
Mindenesetre nálunk jó ideje - több éve - állandó kedvencek a Mirr-Murr-mesék. A Kisebbik olyannyira rajong érte, hogy nemrég hosszasan rágta a fülemet azért, hogy készítsem el neki a kiscsacsit... de mivel varrni semennyire sem tudok, megkértem anyukámat, hogy alkossa meg a kiscsacsit - tudtam, hogy a feladat a legjobb kezekbe kerül majd. :-) Anyukám meg is varrta, és valami hihetetlenül tökéletesre sikerült. A Kisebbik elmondhatatlanul boldog volt vele, ezzel aludt, ezzel mentünk orvosi vizsgálatra, szóval, nagyon hozzá nőtt. Én pedig arra gondoltam, nem ártana a kiscsacsi mellé egy Mirr-Murr is, hiszen akkor akár el is játszhatná magának a meséket... úgyhogy néhány nappal ezelőtt nekifogtam, hogy elkészítsem a kandúrt.
Kikészítettem egy képet magam elé, biztos, ami biztos :-)
Ezt volt a kiscsacsi, amit anyukám varrt:
Igaz, hogy mennyire tökéletes lett? :-) Egyértelmű volt, hogy el kell mellé készítenem Mirr-Murrt.
Úgyhogy elővettem az éppen hozzáférhető alapanyagokat - egy fatojást, két kis fa félgömböt, egy préselt papírgolyót (fagolyó sokkal jobb lett volna, de az sajnos nem volt itthon), valamint pár szál fekete (szürkém nem volt) zseníliadrótot.
Megkértem Őt, hogy fúrjon 2-2 lyukat a tojás aljára és oldalára, aztán pedig a két fa félgömbbe is, majd lefestettem sötétszürkére mindent, kivéve a papírgolyó egy részét, ami az arc alja lett - ezt világosabb szürkére festettem.
A fejre száradás után ráfestettem a szem alapját, fekete alkoholos filccel pedig az orrot, a szájat és a bajuszszálakat.
Befejeztem az arcot: megfestettem a szemhéjat, aztán szürke papírból felragasztottam a füleket. Fekete hímzőfonalból elkészítettem a hajat, és pillanatragasztóval rögzítettem.
Összeállítottam a figurát: a zseníliadrótokat félbehajtottam, összefontam, beragasztottam a négy lyukba. A lábak végét beragasztottam a félgömbökbe, a kezek végére pedig ujjakat hajtogattam. A fejet pillanatragasztóval ragasztottam a testhez - de ha esetleg később leválik majd, fúrunk egy lyukat a tojás tetejébe, és inkább egy hurkapálcával fogom rögzíteni. Sárga szalagból megkötöttem a nyakkendőt, ezt is felragasztottam, és ezzel készen is lett.
Sikerült a Kisebbiknek ezzel nagy-nagy örömet szerezni :-) Azóta, hogy elkészült, minden egyes délutánunk ugyanúgy telik: ovi és kerti mókázás után betesszük a Mirr-Murr hangoskönyv-cd-t, amit Rudolf Péter olvas fel, és amíg megy a mese, ők ketten eljátsszák-elbábozzák a teljes történetet. A Kisebbik a Kiscsacsi, a Nagyobbik Mirr-Murr - még a Halász Judit-os mesefilmnél is jobbak :-)
Ha lenne kávé-elvonókúra, a családom már biztosan beutalt volna rá, totális kávéfüggőség diagnózissal. Nem ismerek senkit, aki nálam több kávét inna (kivéve persze Lorelai Gilmore-t), egyszerűen rajongok a kávéért. Amikor brit tudósok bebizonyították, hogy napi három kávé kifejezetten egészséges, én voltam az első, aki boldogan üdvözölte a hírt. Megosztottam Vele is persze ezt a csodás felfedezést, amire Ő csak annyit mondott, "Jó, akkor már csak a maradék tízre kell magyarázat" ami persze nincs, mert ez olyan, mintha az ember meg tudná magyarázni, miért lesz szerelmes éppen abba, akibe... ugye, hogy nem lehet.
Amikor tavaly nyáron Olaszországban töltöttünk két hetet, kávémániám még aggasztóbb méreteket öltött. 14 napnyi csodálatos minőségű kávéfogyasztás után hazatérve nem a temérdek szennyes holmi kipakolása volt az első dolgom, hanem leültem a laptop elé, és azon nyomban elkezdtem igazi olasz kávéfőző gépeket kajtatni a neten. A szerencse a segítségemre sietett, és baráti kapcsolatok révén sikerült egyenesen Olaszországból - és nagyon kedvező áron - importálni egy csodás kávéfőzőt, aminek azóta névre szóló parkolóhelye van a konyhapulton, és csak nagybetűkkel tudok beszélni róla, márpedig tudjátok, nálam ez milyen sokat jelent :-)
Mivel hétköznap hajnalban kelek, amint lebotorkálok a nappaliba, ahhoz, hogy ne aludjak vissza a kanapén, rögtön szükségem van egy kávéra. Ezután feléledek annyira, hogy el tudjak menni mosakodni, fogat mosni és ilyenek... Eközben felkel Ő is, megfőzi az ő első és az én második kávémat, amit ha szerencsénk van, még sikerül azelőtt leküldenünk, hogy a kicsik lenyüzsögnének hozzánk. A munkahelyemre beérve bekapcsolom a laptopot, majd a kávézóban szert teszek a 3. kávéra. Ezzel már kihúzom ebédig, ami után persze rögtön kell még egy csésze, hogy neki tudjak futni a délutánnak.... végül az ötödiket akkor iszom meg, ha hazaérek. (Nem mindig az ötödik az utolsó, de most többet nem merek bevallani, mert Ő is olvassa a blogot, és kapok a fejemre így is. :-) )
Amikor itthon vagyunk, néha nagyon nehéz dolgom van, mert amint elkezdek a kávéfőző irányában sündörögni, rögtön felhangzik a szívemnek minden más körülmények között annyira kedves hang: "HÁNYADIK?!" Ilyenkor jobbnak látom nem cibálni az oroszlán bajuszát, és más megoldások után nézek. Egy ilyen, kávé után senyvedő pillanatban született meg a következő keksz, aminek nagyon finom és intenzív kávéíze van, a benne lévő darált kávénak köszönhetően. Azoknak ajánlom ezt a sütit, akik hozzám hasonlóan nagy rajongói a fekete csodának, és gyorsan-könnyedén szeretnének előállítani egy finomságos rágcsálnivalót. :-)
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Keverjük össze a száraz hozzávalókat. Tegyük hozzá a puha vajat és a tojást, és gyorsan gyúrjuk össze, amíg össze nem áll egy szép kis tésztagombóccá. Sütőpapírral borított tepsire tegyünk a masszából pici gombócokat (kb. tízforintos méretűeket), és süssük őket pontosan 12 percig.
Ha elkészültek, vízfürdő fölött olvasszunk meg egy tábla étcsokit, és egy kiskanállal csurgassuk az olvadt csokit a kis kekszek tetejére.
Tegnap végre lett egy kis időm arra, hogy elkészítsem Az Idei Húsvéti Ajtókoszorúnkat. Erre mindig nagybetűvel gondolok, akárcsak A Karácsonyi Ajtókoszorúra meg Az Őszi Ajtókoszorúra. Az év fontos ünnepeire elkészíteni az ajtódíszt - mindig fontos mozzanat, mert egyrészt a hozzánk betérők ezt látják először, másrészt van egy elég szerencsétlen elvem, miszerint az ünnepi ajtódísznek csak egyszer állok neki, és ha nem sikerül jól, akkor bizony azt nézzük akár hetekig is, nincs második próbálkozás. Már jártam úgy, hogy egy több mint nyamvadt húsvéti ajtókoszorút raktam össze, amire minden ajtónyitáskor undorral néztem, de az elv, az sajnos elv, és még azután sem futottam második kört, hogy Ő a koszorút szemlélve azt mondta: "Hát, nemtom, de mintha a színekkel lenne valami izé." Idén nagyon bíztam abban, hogy a színekkel nem lesz semmilyen izé sem, úgyhogy egymással harmonizáló dekorációs elemeket vettem és kerestem elő a kézműves szekrényből, pár pici madárfészket, fürjtojást, sárga csibéket, sárga pomponokat, selyemszalagot, fehér tollakat. Kikészítettem a ragasztópisztolyt, bedugtam a konnektorba, megvártam, amíg megmelegedett, felemeltem az első kis madárfészket, hogy felragasszam a koszorúalapra - és ebben a pillanatban ébredtem rá, hogy koszorúalapot nem készítettem ki, sőt, egyetlen icuri-picuri koszorúalap sincs a háznál, se vessző, se szalma, se semmi.
Valószínűleg teljesen hülye látványt nyújtottam, ahogy ott álltam, egyik kezemben egy madárfészekkel, a másik kezemben a ragasztópisztollyal, a fejemben a még hülyébb elvemmel, miszerint ünnepi koszorúnak csak egyszer állunk neki... végigtekintettem a színben egymással szépen harmonizáló alapanyagokon, és a fejemben egy gondolat formálódott csak: Koszorúalapot. Ide. De. Most. Akármiből. Lecsaptam a pisztolyt meg a fészket, és lázas keresgélésbe fogtam, míg egyszer csak rá nem bukkantam a karácsony előtt készített zöld gurigakoszorúra. Megragadtam, és diadalmasan kihurcoltam a pisztolyhoz meg a fészekhez, leszedegettem róla a piros gyurmabogyókat, és máris ott volt előttem egy tökéletes koszorúalap. Egy pici lelkiismeret-furdalásom sem volt, hogy lerombolom róla a karácsonyi dizájnt, mert egyrészt csak pár bogyó volt rajta, másrészt anno készítettem egy nagyon hasonló másik koszorút, ami szépen becsomagolva pihen a padláson, tehát ezt a darabot nyugodtan újrahasznosíthattam. Annak idején ebben a bejegyzésben írtam le az elkészítését, ha esetleg valamelyikőtöknek megtetszene: http://kiflieslevendula.blogspot.com/2011/10/papirguriga-koszoru.html
Ilyen volt tehát a kiindulási alap:
Erről szedtem le a piros süthető gyurmából készült bogyókat, és így lett egy zöld koszorúalapom, amely 100 %-ig újrahasznosított anyagból, vécépapír-gurigákból készült. A ragasztómaradványokkal nem foglalkoztam, mert tudtam, hogy a díszek majd úgyis eltakarják:
És végre elkezdhettem felragasztgatni a díszeket: először a madárfészkeket, aztán a tollakat, majd a fürjtojásokat, a pomponokat, a selyemszalagból kötött pici masnikat a rájuk ragasztott natúr gombokkal, valamint a pöttyös papírból kivágott virágokat.
Amikor készen lett, kiakasztottam az ajtóra, és arra gondoltam, nem is biztos, hogy egy "rendes" koszorúalappal jobban jártam volna, és nem is lennék rá olyan büszke... Hiszen újrahasznosítottam egy újrahasznosításból keletkezett dísztárgyat, ami azért mégiscsak jó dolog - és még talán a színek is stimmelnek :-)
