Mivel már csak egy napunk maradt indulásig, eljött az ideje, hogy két hétre búcsút vegyek Tőletek... Köszönöm, hogy olvastátok, amit írtam Nektek nap mint nap - ha hazaértünk, folytatom, és ígérem, híven beszámolok a toscanai kiflikről és levendulákról :-)
Mindenkinek szép két hetet kívánok - remélem, a miénk is az lesz.
A dolgok szépsége mindig a részletekben rejlik. Ez szinte mindenre érvényes, egy kapcsolatra, egy házra, egy mediterrán kisváros hétvégi piacára, és érvényes az ételekre is. Ha az összetevők stimmelnek, maga az étel is finom lesz. Az egész onnan jutott eszembe, hogy van egy saláta, amit azért szoktam készíteni, mert az öntet, amit a végén ráteszek, valami leírhatatlanul finom és különleges. Ez az az étel, ahol bár főszerepben olyan hozzávalók vannak, mint a mozzarella, a paradicsom és a ruccola, mégis, a pálmát az öntet viszi el. Valami hihetetlenül jó. És igen, tudom, a caprese alapanyagai is hasonlók, az arra kerülő pesto és ez a mézes-balzsamecetes öntet két totálisan különböző salátát eredményeznek, és nem tudnám megmondani, melyiket szeretem jobban - az biztos, ennek a verziónak az öntetét akár kiskanállal is magamba lapátolnám. :-)
Mozzarellasaláta mézzel és balzsamecettel
Hozzávalók:
2-3 golyó mozzarella 4-5 paradicsom egy marék ruccola
az öntethez: 5-6 evőkanál olívaolaj 1 teáskanál méz 1 teáskanál balzsamecet só bors
Elkészítés:
A paradicsomot és a ruccolát megmossuk. Egy habverővel összekeverjük az öntet hozzávalóit. A paradicsomot és a mozzarellát felszeleteljük, csigavonalban váltakozva egy tálra tesszük őket. Rátépkedjük a ruccolát, majd rácsurgatjuk az öntetet úgy, hogy mindenhová jusson. Én még szórtam rá pár levél bazsalikomot, és aki úgy szeretné, pirított kenyérkockákkal is megkoronázhatja, úgy kiadósabb. Az egész készen van néhány perc alatt, és higgyétek el, az öntet miatt nagyon érdemes kipróbálni :-)
Nemsokára nyaralni megyünk, és én már tele vagyok izgalommal és csodavárással. Olyan helyre megyünk, ahol még sosem jártam, de valami mindennél erősebben és megmagyarázhatatlanul húz oda... Úgy érzem, ez valami predesztinált dolog, hogy nekem oda el kell jutnom, és látnom kell azt a sok-sok csodát, amit eddig csak képeken nézhettem.
Toscanába utazunk, és igen, tudom, ez a szó mindenkinek ugyanazokat a szépségeket idézi fel. A ciprusokkal szegélyezett vidéki utakat, a dombokon álló vadregényes kőházakat, az olajfaligeteket, Cinque Terrét, a tengert, a Napsütötte Toszkána képeit, Firenze dómját, a kis kávézókat, a köteleket száradó ruhákat, a macskákat, a ragyogó napot, a rezzenetlen forróságot, az olívaolaj arany-zöld csillogását… Szeretném ezeket látni a saját szememmel, látni, nem csak elhinni, hogy a világ ennyire szép is lehet.
És persze igen, szeretném látni a sok ismert helyet, de szeretném, hogy néha csak úgy beüljünk majd az autóba, bejárjuk a környéket és eldugott, csendes kis falvakra bukkanjunk, vagy rátaláljunk egy félreeső szőlőskertre, ahol megkóstoljuk az ott készült borokat… és lássuk a sok-sok hétköznapi apróságot, amitől egy rövid időre azt érezhetjük, valamit megfogtunk Toscana lényegéből, és talán egy picit már mi is idetartozunk. Mert már most előre tudom, még mielőtt elindulnánk, hogy a szívem egy darabkáját ott hagyom majd, de cserébe hazaviszem majd azokat a színeket, ízeket és illatokat, amelyeket otthon nem találnék meg.
Kész, megbuktam anyaságból. .. Olyasmi történt, amit még ötven év múlva is szégyellni fogok, és ha szóba kerülne, elsomfordálnék egy sötét sarokba bűnbánni. Tényleg azt hittem, tűrhető anya vagyok, na persze nem a BMW-szint (csak hogy a férfiak is értsék), de azért nem is Trabant, hanem olyan tisztes Opel Corsa. Jobb napokon esetleg egy Ford Focus. De nem, és örülhetek, ha mostantól kis Polskinak titulálhatom magam...
Elfelejtettem, hogy vége van az ovinak.
Vasárnap este az egyik barátunkkal beszélgettünk a hétfőről, akinek a kisfia szintén abba az oviba jár, ahova a kicsik... mondtuk neki, hogy másnap elég korán kell kell a mieinket oviba vinni, mert Neki is sok dolga lesz. Erre a barátunk elkerekedett szemmel csak annyit kérdezett: hováááá...? Nos, igen... így derült ki, hogy benéztünk egy hetet a naptárban, mert mi azt hittük, az ovinak csak egy hét múlva lesz vége. A Nagyobbik hetek óta kérdezgeti, mikor jön a nyári szünet, és mi most tartunk csak a "hetet kell még aludni" résznél... de az igazi "jajistenemmostmileszmostmileszmostmilesz" akkor következett, amikor ráébredtünk, hogy a gyerekeknek felügyelet kell. Engem pár nappal nyaralás előtt nem engednek szabira, Neki viszont lemondhatatlan megbeszélései vannak. Éppen kezdtem komolyan kétségbeesni, amikor anyukámék megmentették a helyzetet, és a kritikus időpontokra elvállalták a gyerekvigyázást. Kimondhatatlanul hálás voltam. A dologhoz hozzátartozik az, hogy a szüleim igencsak aktív életet élnek, kb. annyit dolgoznak, mint mi, úgyhogy ez tényleg nagyon nagy segítség volt a részükről... köszönöm, köszönöm, köszönöm :-)
De mivel annyira felzaklatódtam, hogy tudtam, egyhamar nem nyugszom meg, azonnal valami kézműves alapanyag után néztem. (Tudom, nem hangzom teljesen normálisnak, de engem mindig az nyugtat meg stresszhelyzetben, ha elbíbelődhetek valami kis alkotáson.) És mivel egyszer betévedt hozzánk egy egér, akit a kicsik azóta is emlegetnek, elhatároztam, készítek a Kisebbik szobájának a falára egy egérlyukat papírból. :-)
Még amikor beköltöztünk, sok-sok füvet festettem a falak alsó részére, ez kiváló alap volt a kis egérlyuk hátterének. Barna papírból kivágtam egy ajtót, ezt szürke filccel famintázatúra rajzoltam, felragasztottam. Két kis fapálcika közé egy darab spárgát kötöttem, és pár textilből kivágott ruhadarabot rátettem. Végül egy kis műanyag méhecskét még a falra ragasztottam, és készen is volt, az egész nem telt tíz percbe... és legalább megnyugodtam közben. :-)
A Nagyobbik azóta pár percenként ellenőrzi, mikor bújik ki a kisegér az ajtó mögül. :-)
Tegnap délután eljöttek a barátaink. Pontosan 13-an voltunk, ami állítólag ugye nem egy szerencsés bulilétszám, de aztán mégis annak bizonyult, mert délután öttől éjjel kettőig tartott a mulatság, és azt hiszem, a nagy olasz családokat jellemző hangzavarban mindenki nagyon jól érezte magát. Először is csodálatosan finomakat ettünk. A fúziós konyha jegyében volt cukkinis quiche, indonéz szaté szósz, balzsamecetes caprese saláta, mézes-mustáros sült csirke, házi zsemle, görög saláta, vegyes zöld saláta, grillezett zöldségek, sárgabarackos és szilvás sütemény, baracklekvárral töltött kókuszos-lime-os keksz és persze a creme brulée. Szóval degeszre ettük magunkat, fogytak a hideg fröccsök is, szólt a zene, a gyerekek izgatottan nyüzsögtek a házba be és a házból is, rengeteg nevetés volt és sok értékes beszélgetés. Estefelé a kicsik táncversenyt rendeztek, amibe persze nekünk is bele kellett szállnunk, és azt hiszem, a nap egyik, ha nem a legnagyobb fénypontja az volt nekem, amikor a Nagyobbikkal táncoltunk Madonna Hung up-jára. :-) Amikor már besötétedett, és az ég sötét takaróját telepöttyözték a csillagok, a gyerekek elengedtek egy-egy lámpást, néztük, ahogy szállnak az égen, ez mindig annyira varázslatos... aztán tüzet gyújtottunk, néztük, ahogy pattognak a fadarabok és szállnak az ég felé a szikrák. És beszélgettünk, sokat-sokat-sokat, takarókba burkolózva, mert már hűvös volt... Néztem őket, és arra gondoltam, mennyire szerencsések vagyunk, hogy ilyenek a barátaink. Mindannyian okosak, melegszívűek, kedvesek, mosolygósak. Akik egy egyszerű szombat estéből léleksimogatóan gazdag élményt varázsolnak, akik velünk vannak jóban-rosszban, és akik éjjel kettőkor sem szívesen mennek el. Büszkék vagyunk arra, hogy ők a barátaink, reméljük, mi is tudunk adni nekik valamit, cserébe ezekért a kimondhatatlanul szép estékért.
Szerintem a creme brulée utolérhetetlen, ha bulit rendezünk, és nagy mennyiségben kell valami extrafinom desszertet készíteni. Nálunk éppen ezért nincs olyan hét, hogy ne készülne - mindannyian rajongunk érte, a vendégeink szemében megjelenő nagy elismerés pedig mindig jó érzés, amikor megkóstolják.
A creme brulée-vel kapcsolatban erősen tartja magát az a tévhit, hogy valami iszonyúan nehéz elkészítésű, ritka bonyolult desszertről van szó, pedig nagyon nem. Sőt, amennyire finom, ahhoz képest alig igényel munkát. Két dologra kell csak felkészülni: sok tojás kell hozzá, és azokból is csak a sárgája, úgyhogy érdemes másnap-harmadnap összedobni egy Pavlova-tortát a sok-sok maradék fehérjéből, másrészt pedig ami a legfontosabb: konyhai lángszóró pisztoly kell hozzá. Annak idején, az első próbálkozásaimkor próbáltam grillezéssel elérni a creme brulée tetejéhez tartozó égetettcukor-réteget, de sosem sikerült jól: néhol megégett, máshol viszont éppen hogy csak megolvadt a cukor. Aztán ezt megelégeltem, és vettem egy konyhai lángszóró pisztolyt, és azóta úgy érzem magam, mintha én lennék Alain Ducasse (a világhírű séf és cukrász), mert csupa csodálatos, tökéletes, lenyűgözően roppanós égetettcukor-réteggel fedett, kellően barnás-narancssárgásra pirult tetejű creme brulée-ket tudok előállítani. Szóval mindenkinek csak javasolni tudom a pisztoly beszerzését - nem elviselhetetlenül drága (kb. 2000 Ft-ért már korrekt minőségűt lehet kapni), viszont tényleg megéri, ha creme brulée-készítésbe kezdünk -, és nem mellesleg van a pisztoly használatában valami vadnyugatiasan vicces. :-)
A recept tekintetében a házi istennő, Nigella Lawson utasításait követem, mert ez vált be, egyszerű és gyors.
És egy figyelmeztetés: egy darab sosem elég... én minden bulira fejenként kettővel szoktam számolni - és ekkora mennyiségből sem marad sosem. :-)
Tegyünk a tejszínt és a vaníliarudat egy lábosba, és melegítsük fel, de ne forrjon. Egy tálban verjük fel a tojássárgáját a porcukorral, és folyamatos keverés mellett adjuk hozzá nagyon lassan öntve a vaníliás tejszínt. Öntsük az egészet egy tiszta edénybe, és alacsony lángon, folyamatosan kevergetve főzzük, míg a krém be nem sűrűsödik. Ha már elég sűrű, vegyük ki belőle a vaníliarudat, és öntsük tálkákba, majd tegyük hűtőszekrénybe egy pár órára.
Tálaláskor szórjuk meg a tetejét kristálycukorral, majd a lángszóró pisztollyal karamellizáljuk, míg a cukorréteg gyönyörűen barnás és kemény nem lesz.
Aki csak egy kicsit is érdeklődni kezd a recycling-dolgok iránt - azaz hogyan készítsünk régi, lehasznált, kopott, kukába szánt tárgyakból valami használhatót -, annak egy hetet sem adok, és az illető ott fog állni ebédkészítés közben, kezében egy kiürült konzervdobozzal, és eltöprengve fogja forgatni... mert ugye egy konzervdoboz annyira kézenfekvő recycling-alapanyag, hogy ehhez hasonló talán nincs is (talán csak a parafadugók - ezekre is visszatérek nemsokára). Hát szóval én is így jártam, megvolt az ebéd, a kézben tanácstalanul forgatás, majd pillantás ablakpárkányra történő vándorlása, ahol az új bazsalikompalántáim valami kis kommersz cserépben zöldelltek - és máris láttam a konzervdoboz-ráncfelvarrást, azaz hogyan készítsünk helyes kis tartót belőlük fűszernövényeknek.
És mivel várni még mindig képtelen vagyok, az ebédet félretettem, és nekiláttam a megvalósításnak. :-)
Három konzervdobozt tudtam felhasználni:
Lekentem őket a szokásos fehér akrilfestékkel:
Aztán egy hurkapálca végét kék festékbe mártva virágokat pöttyöztem a fehér felületre. Száradás után durva csiszolópapírral itt-ott megdörzsöltem a konzervdobozokat, hogy kicsit vintage-jellegük legyen, nekem így jobban tetszik, mint teljesen újszerűen.
És ezzel készen is lettek. Beletettem a palántákat, és tényleg nagyon helyesek lettek így. Az igazsághoz azért persze hozzátartozik, hogy a Nagyobbiknak úgy megtetszettek, hogy kipakolta belőle a bazsalikomokat, felvitte a szobájába, és most ezekben tartja a filctollait. De... nem bánom egyáltalán:-)
Mindenkinek megvan a maga szuperspeckós pizzareceptje, nekem is. Ettől akkor sem térnék el, ha beállítana a spanyol inkvizíció (l. Monty Python-klasszikus), mivel egyszerűen tökéletes: kívül ropogós, belül puha, és mint az igazi olasz pizzák, néhány perc alatt megsül. Nagyon szeretem, és nálunk nagyon gyakran fordul elő, leginkább azért, mert alig van vele munka, ellenben kivétel nélkül mindenki rajong érte, általában bármennyit is sütök, egy nekifutásra el is tűnik. Ezért aztán mindig rendes adagot készítek a tésztából, mert ugye egy részéből lesz a nagy "felnőtt" pizza, ami csípős és nagyon gazdag, aztán készül sok kis pizzácska lightosabb feltétekkel a kicsiknek, de mindig kell sütnöm pár üres lepénykét is (csak úgy magában is imádják), és ha még mindig marad egy kis tészta, abból készítek valami egyéb finomságot, ma például levendulával és rozmaringgal ízesített sárgabarackos focacciát. De térjük vissza a pizzához, mert ez bizony megérdemel egy neki dedikált bejegyzést. Ma nagyon zsúfolt napunk volt, így már rendesen estébe hajlott az idő, mire meg tudtam sütni. De azt gondoltuk, a laza napokért érdemes élni, így fél 9-kor ahelyett, hogy épp a kicsiket tettük volna ágyba, mindannyian kiültünk a teraszra a nagy asztal köré, és nekiláttunk a friss pizzának. A szomszédaink azelőtt locsoltak, víz illata szállt, a nap már lefelé tartott, a fröccs jéghideg volt a pohárban... az egész éppen olyan volt, mintha nyaralnánk. A pizzából pedig ezúttal is alig maradt...
A (szerintünk) tökéletes pizza
Hozzávalók:
90 dkg liszt 5 dl víz 5 evőkanál olívaolaj 3 csapott teáskanál só 3-4 dkg élesztő 1 teáskanál cukor
Elkészítés:
A hozzávalókból tésztát készítünk, megdagasztjuk (kenyérsütőgép nem hátrány, de persze kézzel is könnyen megy), duplájára kelesztjük. A tésztát ezután a felhasználási céloknak megfelelően kiporciózzuk, legegyszerűbb 4 adagra osztani, és egyenként kinyújtani. Menjen rá pizzaszósz (erről most nem írok, mivel egy egyszerű paradicsomos szósz is nagyszerű lehet sok oreganóval, kakukkfűvel, bazsalikommal, kis hagymával, sóval, borssal), és bármilyen feltét, amit csak kedvelünk (nálunk chorizo, gomba, olajbogyó, csípős paprika és bazsalikomlevelek kerültek rá). A tetejére persze kötelező a sajt.
Előmelegített, nagyon forró (250 fokos) sütőben maximum 10 perc alatt elkészül - ki-ki ízlésének megfelelő sajtbarnasági foknál vegye ki a sütőből a tepsit. Én tálaláskor megszórtam sok-sok ruccolával is - egyszerűen csak azért, mert imádom, és nagyon szép látvány a frissen sült pizza a sok zölddel.
Bár - mi tagadás - sokáig nem gyönyörködhettem benne. :-)
Újabb vécépapír-gurigás ötlet megvalósításába kezdtem: valamikor még régen a net egyik távoli, sötét sarkában láttam kisautókat, amelyeket ebből az alapanyagból készített egy különösen kreatív felhasználó. Már akkor szöget ütött a fejembe a dolog, de mivel a Kisebbik akkoriban még játszás helyett előszeretettel fogyasztotta a papírgurigákat, elhalasztottam a megvalósítást, egészen mostanáig.
Gurigák szokás szerint nagy számban álltak rendelkezésre, színes papírok, ragasztók és kartonok mindig vannak a háznál, az egyetlen problémaokozó (=hiányzó) hozzávaló a Milton-kapocs volt. (Tudjátok, ez az a kis izé, aminek fémfeje van, és utána két széthajtható "lába".) Már írtam, hogy az egyik rossz szokásom, hogy minden azonnal kell nekem, szóval amikor elhatároztam, hogy elkészítem a kisautókból a saját verzióimat, tudtam, hogy nem lesz időm elmenni aznap Milton-kapcsot vadászni valahol, és kezdtem elkeseredni. De mire is jó, ha az ember lánya nyomdákkal áll napi kapcsolatban? Hát arra, hogy küldhessen nekik egy kedvesen esedező levelet Milton-kapocsügyileg (egy nyomdának ugye csak van ilyenje), viszonzásként némi csokikat beígérve... így aztán a nap végére egy futár már meg is hozta nekem a vágyott kapcsokat, én pedig boldogan vittem őket haza, hogy nekiláthassak a spéci autók gyártásának. (A türelmesebb, illetve gyümölcsöző nyomdai kapcsolatokkal nem rendelkező kedves olvasóknak ajánlom az Office Depot-t mint kiváló Milton-kapocs beszerzési helyet.)
A nappaliban csakhamar létrejött a hevenyészett autógyár, és a kicsik némileg hátráltató, ám annál lelkesebb közreműködésével a következő lépések szerint készítettem el a helyes kis járműveket:
1. Előkészítettem a szükséges számú vécépapír-gurigát. (Ok, itt én egy kicsit fölélőttem a mennyiséget, de majd elhasználom a következő gurigaprojekthez a maradékot. :-) )
2. Mindenféle színekkel kifestettem őket.
3. Ezután kemény kartonból kivágtam a kerekeket (egy nagyobb méretű, minimum 4 cm átmérőjű kupakot érdemes használni a körvonalak megrajzolásánál segítségül).
4. A kartonköröket fekete akrilfestékkel lefestettem, és száradás után rájuk ragasztottam egy-egy kisebb méretű, fehér papírból kivágott kört.
5. Összeállítottam az autókat: a hengerek oldalára hegyes ollóval fúrtam két-két kört, és a Milton-kapcsokkal rögzítettem a kereket. Sniccerrel ejtettem egy U alakú vágást a henger tetején, és az így keletkező papírnyelvet félbehajtottam és összeragasztottam - ez lett az ülés háta. Kartonból elkészítettem a kormányt, és a helyére ragasztottam. Végül pedig az autó díszítőelemeit vágtam ki színes papírból, megrajzoltam a számokat is, és mindent a helyére ragasztottam.
Aztán még pilótákat is kerítettünk az autókba, és rendeztünk egy nagy versenyt. :-) Szerintem érdemes belevágni, a semmiből lehet készíteni egy tényleg nagyon jól használható játékot - nálunk imádják a kicsik.
A nyár most tényleg rendesen kitett magáért, rezzenetlen hőség van mindenhol, még az árnyékban is meleg van. Ma is alig vártuk az estét, amikor enged végre egy kicsit a kánikula szorítása, és lehet rendesen levegőt venni. Este tízkor végre jött egy kis langyos szél, kiültünk a teraszra, egy kis vörösbort (én) és sört (Ő) kortyolgattunk, hallgattuk a tücsköket a kertben, és figyeltük a teraszon átugráló bátor békát.
Ezekben a forró napokban nem viszem túlzásba a sütést-főzést (eltekintve a húsz üveg baracklekvártól :-)), nagyon gyorsan elkészülő dolgokat eszünk. Ezek közé sorolom az összes péksütit is, hiszen a kenyérsütő gép szépen meggyúrja a tésztát, a sütő pedig megsüti, nekem alig van vele bármi teendőm. Az mindig jó érzés... és enni pedig a még meleg, illatos, ropogós héjú zsemléket, kifliket és kenyereket még ennél is sokkal-sokkal jobb érzés.
Mivel maradt egy fél üveg szárított paradicsom múltkorról, és a kis bazsalikombokrok is ingerlően zöldelltek a párkányon, úgy döntöttem, ezúttal olaszos jellegű kenyérkéket sütök.
Ciabatta szárított paradicsommal és bazsalikommal
Hozzávalók:
fél kiló liszt 320 gramm víz (igen, gramm) 2 kávéskanál szárított élesztő 2 kávéskanál só 1 nagy csokor bazsalikom kb. 8 darab szárított paradicsom
Elkészítés:
Összegyúrjuk a tészta hozzávalóit, jó pár percig erőteljesen dagasztjuk, és langyos-meleg helyen kb. másfél óra alatt megkelesztjük. (Mindezt persze a kenyérsütő gépre is bízhatjuk, ha van.) Ezután a tésztát lisztezett munkafelületre tesszük és a kezünkkel széthúzgáljuk (csak semmi fakszni), kb. egycentis lapra. Erre konyhai ollóval rávagdossuk a paradicsomot és rátépkedjük a bazsalikomleveleket, hogy jusson mindenhova. A paradicsomot nem kell lecsöpögtetni, ha jutnak bőségesen olívaolaj-cseppek a tésztára, hát annál jobb.
Ha ez megvan, a tésztát feltekerjük (mint a rétest), egy kicsit átgyúrjuk, és 8 darabra vágjuk. A darabokat kicsit széthúzzuk és ellapogatjuk, majd sütőpapírral borított tepsire tesszük (ez a mennyiség két tepsiben fog elférni). 30-40 percet kelesztjük, majd 200 fokra előmelegített sütőbe helyezzük, és 20-25 percig sütjük.
Puffinnál olvastam a múltkor a sütipecsétről. Ennek a lényege az, hogy például belenyomhatjuk keksztésztába még kisütés előtt, és a kész kekszünkön ott fog díszelegni egy gyönyörű "Home made" felirat... Rögtön láttam magam előtt, hogy micsoda csodaszép feliratos kekszeket is fogok gyártani én, és megrendeltem a Gasztroshop oldaláról a sütipecsétet. Meg is érkezett, és azóta is imádom, annak ellenére, hogy mindezidáig kekszen még nem próbáltam ki. Ellenben vettem egy csomag agyagot, kinyújtottam sodrófával, üres konzervdobozzal kiszaggattam, és a körökbe belenyomogattam a sütipecsétet, végül egy szívószállal fúrtam mindegyikre egy lyukat. A tegnapi nem gyenge napsütésbe kitettem az agyagköröket, és pár óra alatt tökéletesen megszáradtak.
Így lett sok-sok Home made feliratú agyagpecsétem, amelyeket ajándékba adandó lekvárokra, házi szappanokra, sütisdobozokra és sok egyéb tárgyra fogok rákötni - szerintem csodásan fognak így mutatni. :-)
Vettem tehát egy csomag agyagot:
Kinyújtottam, kiszaggattam, kilyukasztottam, napon megszárítottam:
És például ilyen lesz egy ajádéknak szánt levendulás cukros üvegen. Nekem tetszik :-)
A lekvárfőzésből persze rengeteg meggymag maradt. Igaz, ki is dobhattam volna, de mivel Ő sok-sok órán át magozott, a végére már úgy sajnáltam, hogy azt éreztem: ezt a hősies cselekedetet nem kicsinyelhetem le azzal, hogy nem használok fel mindent a nagy munkából. A meggyből nyilván lekvár lett, de arra gondoltam, a magokból készítek egy párnácskát. A meggymagról ugyanis köztudott, hogy kiválóan megtartja a hőt, és esetleges gyerekhasfájás esetén nagyszerűen melengetheti a kis betegek pocakját. (Most így hirtelen persze egy alkalmat sem tudnék felidézni, amikor fájt volna a hasuk, de ezt ugye sosem lehet tudni, jobb félni, mint megijedni és hasonlók...) De ha nem is lenne hasfájása sem a Kisebbiknek, sem a Nagyobbiknak (és hát ne is legyen), melegítésre még akkor is használhatjuk. Rögtön eszembe jutott a tél, amikor olyan nagyon hideg tud lenni, és néha még a fűtőtestek sem birkóznak meg maradéktalanul a szobák méreteivel.... akkor majd milyen jó lesz a melegített meggymagpárnát betenni valamelyik kicsi ágyába.
És mikor ezt végiggondoltam, már indultam is a magokért.
Először is feltettem a magokat bőséges, sós vízben egy fazékba, és egy órán át hagytam forrni. Aztán leszűrtem, átmostam hideg vízzel, és még a szűrőben alaposan összedörzsölgettem a szemeket. Ezután újra átmostam őket, majd egy régi törülközőre öntöttem őket (a magokon lévő maradó kis meggyhús összefoghatja az anyagot, úgyhogy óvatosan!). Ebben is gondosan átdörzsölgettem a szemeket, aztán újra átmostam a szűrőben az egészet. Ezután gyönyörűen tiszták lettek már a magok. Egy tálcára tettem mindet, és kitettem a napra száradni. Amíg száradtak, mintás anyagból megvarrtam a párnát, persze a végét szabadon hagytam. Amikor a magok már zörgősen szárazak lettek, betöltöttem az összeset a párnácskába, és végül összevarrtam az anyagot.
És ezután, ha bármikor szükség lesz a sokáig meleg meggymagpárnára, csak beteszem a sütőbe, majd a kellő melegség elérése után odateszem a fájós pocakra vagy a hideg ágyba. :-)
Isten bizony, nem vagyok gasztrosznob, és bocsássatok meg nekem, de... szóval be kell vallanom, a tészta nekem a házi tészta, és nem az, amit a boltokban lehet kapni félkilós csomagban, mert akárhány tojást is írnak rá.....
Ezt én magam sem hittem el addig, amíg egyszer ki nem próbáltam kalandvágyból, hogy milyen is az a házi tészta, amelyről nagyanyáink és Jamie Oliver egyaránt váltig állítják, hogy utolérhetetlen és addiktív. Hát igazuk volt. A házi tészta semmiben nem emlékeztet a boltira, önmagában is olyan finom, hogy szinte lehetetlen abbahagyni. Az állaga mesés, és a legegyszerűbb szósz is mesterfogást kanyarít belőle. Persze senkit sem akarok arról meggyőzni, hogy mostantól otthon készített tésztát egyen... de csak egyszer próbáljátok ki. Aztán persze lehetetlen lekattanni róla, az első készítés után én például beszereztem egy tésztagépet, mert éreztem, ez az élmény megéri ezt a kis befektetést. Különben is, akárhányszor előveszem a tésztagépet, rögtön úgy érzem magam, mintha egy kis toszkán faluban élnék, és lennék a mamma, aki a legcsodálatosabb pastákat készíti az egész vidéken, népes családjának, férjének és a bambinóknak... Elkalandoztam. :-) Szóval, a tészta. A legegyszerűbb, leggyorsabb és legfinomabb receptet használom:
Házi tészta
Hozzávalók:
fél kiló liszt 5 nagy (és igazi) tojás és még egy kevés liszt a kész tészta alá.
Elkészítés:
A tojásokat összegyúrjuk a liszttel, addig, amíg sima és homogén tésztamasszát nem kapunk. Ha ez megvan, egy pár percig még gyúrjuk lelkesen, aztán fóliába csomagolva egy órára a hűtőbe tesszük.
Ezután kivesszük, a munkalapot liszttel vékonyan megszórjuk, négy darabra vágjuk a tésztát, és a darabokat egyenként vékonyra nyújtjuk egy sodrófa segítségével. Ha nincs a háznál tésztagép, a tésztát tényleg vékonyra kell nyújtani (1-2 mm). Egy időnként belisztezett késsel csíkokra vágjuk, és lobogóan forró, sós vízben al dentére (éppen haraphatóra) főzzük. Tésztagéppel mindez egyszerűbb: a tésztagombócokat nagyjából kinyújtjuk, majd előbb átküldjük a sima lapítórészen, aztán pedig a vékony tésztacsíkot áttekerjük a tetszés szerinti vastagságra vágó fejen.
Tulajdonképpen ennyi is az egész. Mehet rá egy rögtönzött szósz vagy bármilyen feltét - mindenki imádni fogja.
A lekvárfőzés valamiféle kollektív kulturális gén lehet, ami anyáról lányára száll sok-sok generáció óta. Legalábbis mással nem tudom magyarázni, hogy noha minden nyár elején úgy gondolom, nem fogok befőzni semmit, mert még van a tavalyiakból is, mégis, amikor anyukám szól, hogy a meggyfájuk csak úgy roskadozik a temérdek gyümölcs alatt, fénysebességgel teszem meg a legközelebbi boltig az utat, aztán sok csomag cukorral és egyéb segédtermékekkel megrakodva térek haza, szememben a semmivel össze nem téveszthető lekvárfőzési fénnyel.
Nahát a sok fogadkozás ellenére sem volt ez idén máshogy. Anyu szólt, a meggyfa roskadozott, boltba el, és hamarosan ott álltam a tűzhely mellett, azzal az végtelenül ismerős érzéssel, amit az okoz, hogy éppen ugyanígy álltam tavaly és tavalyelőtt is ugyanott, és még éjfélkor is lekvárt töltögettem (igaz, erősen fogyatkozó lelkesedéssel) a pulton sorakozó üvegekbe.
Persze megint nem hittem el, hogy az a sok-sok üveg tele lesz, de mégiscsak így lett, és ezen pont úgy meglepődtem, mint tavaly. És azért mondom, hogy a lekvárfőzési gén tehet mindenről, mert amúgy józan ésszel nem tennék el ennyi meggylekvárt. A kicsik ugyanis ilyet még a rajzfilmnézési transz alatt sem lennének hajlandók megkóstolni, és én magam sem vagyok az a nagybetűs lekvárfanatikus. Viszont Ő annál inkább szereti, ennél ütősebb érv pedig nincs...és itt megint csak a nagymamájáról kell mesélnem valamit, akiről a császármorzsás sztori óta tudom, magasra tette a mércét mindenben.
A nagymama Budapest kellős közepén lakott, az Almássy téren, de volt neki egy vidéki házikója szép nagy telekkel az ország északkeleti részén. Amint elérkezett az elfogadhatóan meleg idő április-május környékén, apósom felpakolta a nagymamát, és elvitte a hegyek közé, a kis házba, és onnan csak ősszel hozta haza. Persze nem mintha apósom ilyen szívtelen pasas lenne, hogy fél évre elpaterolja a közelből az anyósát, nem, a nagymama saját akaratából akart menni, hiszen nyilván ezerszer jobb volt ott, abban a csendes kis távoli faluban, mint a forró és zajos Almássy téren.
A kis ház körül csodaszép gyümölcsfák nőttek, és a nagymama sosem hagyta veszni a termést. Megszámlálhatatlanul sok üveget töltött meg különféle lekvárokkal, befőttekkel, szörpökkel, amelyeket az egész család imádott. És ezért minden egyes ősszel, amikor a nagymama úgy döntött, hogy visszaköltözik a városba, apósom elment a messzi kis faluba, és felpakolta.
Na nem a nagymamát, az üvegeket. Mert a nagymama joggal pályázhatott volna egy Guiness-rekorderi címre az „egy nyáron legtöbbet eltevő háziasszony” kategóriában, és apósom néha háromszor is fordult a lekvárokkal-befőttekel telepakolt autóval, mire a nagymamát is hazahozhatta végre az Almássy térre.
És ez így ment minden évben, amíg csak a nagymamát el nem érte az időskori gyengeség.
Ebből is látszik, Ő úgy szocializálódott, hogy házi lekvár mindig ipari mennyiségben volt a kamrapolcon, és ezért sosem akad fenn az én lekváros üvegeim számán. Ehelyett most is kóstolt, nyalakodott, kiflit kent, és aztán megint láttam a szemében azt az elégedettséget, amiért minden évben nekiállok a lekvárfőzésnek. Mert azt hiszem, gén ide vagy oda, a lényeg mégis az, hogy Neki eszébe jussanak a nagymama lekvárjai, és azt érezhesse, a fontos dolgok lényegében nem változnak – és ehhez az is hozzá tartozik, hogy a mi kamrapolcunkon is ott sorakoznak a lekvárok.
A hagyományos, „sima” meggylekvár mellett most is szerettem volna készíteni valami különlegesebbet is. De mivel a csokis meggylekvárt már tavaly kipróbáltam, most arra gondoltam, fűszeres meggylekvárt készítek. Utólag csak dicsérni tudom magam az ötletért, mert fantasztikusan finom lett – kissé forralt boros ízvilágával azonnal a kedvencünkké vált.
Fűszeres-vörösboros meggylekvár
Hozzávalók (a mennyiségek persze oszthatók):
3 kg meggy 3 zacskó dr. Oetker Dzsemfix Szuper 3:1 1 kg 20 dkg kristálycukor 1-1,5 dl vörösbor 1 púpozott teáskanál őrölt fahéj 1 púpozott teáskanál őrölt szegfűszeg
Elkészítés:
A meggyet, a cukort és a dzsemfixet lábasba tesszük, és egy fakanállal elkeverjük. A tűzhelyre tesszük, és addig melegítjük, míg jól keverhetővé válik, de még nem lesz tűzforró. Ekkor félrehúzzuk, és merülő mixerrel rövid időre kezelésbe vesszük. Fontos: véletlenül sem kell péppé mixelni a meggyet, inkább csak kicsit törjük össze: az a lényeg, hogy maradjon sok szem egészben-félben. Ezután visszatesszük főni, kevergetjük, forrás után 3 percig főzzük, kb. a második perc végén beletesszük a bort és a fűszereket.
Leszedjük a tetején keletkező habot, és tökéletesen tiszta üvegekbe töltjük. Az üvegeket azonnal a tetejükre fordítjuk, és így fejjel lefelé hagyjuk kb. 5 percig – ezalatt a forró lekvár teljesen csírátlanítja a fémtetőt.
Ezután egy kosárba pokrócot teszünk, erre tesszük az üvegeket egymás mellé, és két másik pokróccal gondosan betakarjuk az üvegeket. Teljes kihűlésig így hagyjuk, aztán felcímkézzük és a polcra sorakoztatjuk az üvegeket.
Franciaországban járva mindig elbűvöltek azok a nagy fekete táblák, amelyeket csak úgy kitesznek a vendéglők elé, és felfirkantják rá az aznapi menüt. Éppen azért tetszenek, mert olyan spontánul egyszerűek és lazák - semmi flanc.
Itthon nem annyira egyszerű egy ilyenhez hozzájutni. Már több helyen néztem, de vagy picik vagy drágák - vagy mindkettő. És mivel az egyik fejlesztendő tulajdonságom az, hogy ha valamit akarok, azt azonnal akarom - csináltam egyet magamnak. :-) Már régóta porosodott a garázsban egy képkeret, amiből kitört az üveg - letisztogattam, és elővettem féltve őrzött kincsemet, a fekete táblafólia-tekercset. A keretről levettem a hátlapot, és ezt befóliáztam. Ezt a hátlapot visszatettem a keretbe, és ráfirkantottam pár ételnevet, természetesen franciául - az egész nem telt öt percbe, de én mégis nagyon elégedett vagyok vele. :-)
A táblát kitettem az ajtó elé, ott nagyon jól mutat. Már csak nyitnom kellene egy vendéglőt :-)
1980-ban egy szovjet film kapott Oscar-díjat a „legjobb külföldi film” kategóriában. Ez volt „A Moszkva nem hisz a könnyeknek”*, az én egyik kedvenc filmem és minden idők egyik legsikeresebb orosz filmje.
Ez is egy olyan film, amit akárhányszor képes lennék megnézni egymás után... az ötvenes évek végén játszódik, és három vidéki lányról szól, akik egy moszkvai munkásszálláson laknak egy közös szobában. A három lány három különböző típust képvisel, és az életük is három különböző irányba megy – az egyik a férjével és gyerekeivel találja meg a boldogságot, a másik inkább jó partit keres a férfiakban, a harmadik, Katyerina - aki a film közepétől a főszereplő lesz - rögös úton halad a végkifejlet felé: egyedüli neveli fel kislányát, miközben rengeteget dolgozik, és szép karriert is csinál: egy nagyvállalat igazgatója lesz. Ám a sok-sok magányosan töltött év után egyszer csak megismer egy erős akaratú, rokonszenves férfit, akivel egymásba szeretnek, méghozzá nagyon – a problémát csak az okozza, hogy a férfi műszerész szakmunkás, a nő pedig vállalatigazgató. A kérdés már csak az, meg tudják-e menteni valahogyan mégis ezt a szerelmet, és ilyenkor mindig jól jön egy segítő szándékú barát és egy kis vodka… :-) A film különleges hangulata, az ötvenes évek atmoszférájának tökéletes ábrázolása és a műszerészt alakító csodálatos Alekszej Batalov miatt kötelező darab.
És mivel a filmzene szerintem mindig lényeges kiegészítője a képeknek, fontos megjegyeznem, hogy itt a zene tökéletes kísérője a történetnek, a Szergej Nyikityin által írt, többször visszatérő, tündérien kedves Alekszandra-keringő pedig örökké benne marad annak a fülében, aki megnézi a filmet...
Bár mostanában több nehézséggel is szembe kellett néznünk, a hétvégénk mégis úgy alakult, hogy minden telis-tele volt nevetéssel, vidámsággal, nyugalommal, boldogsággal. Vasárnap este úgy éreztem, a lelkem kis kockás zsákja tele van édes pillanatokkal, és ez jó. Jó, mert amikor megint jön bent a munka, a stressz, a mindenféle aggódnivaló, akkor csak belenyúlok ebbe a kis bugyorba, és előveszek belőle egy felvidító hétvégi pillanatot. Mondjuk azt, amikor kettesben maradtunk a házban, mert a kicsik a szüleimnél voltak... vagy azt, amikor megkóstoltuk az anyukám által készített csodálatos májpástétomot. Vagy azt, amikor a Kisebbikkel azt játszottuk, én vagyok a hercegnő, aki a magas toronyban lakik (azaz a csúszda tetején üldögéltem), és ő mint egy igazi lovag, virágcsokrot hozott nekem, megmászva a sok-sok lépcsőt (azaz felmászott a csúszda fokain, és a kezembe nyomott néhány szál pitypangot), és ezt vagy húszszor eljátszottuk. Vagy azt, amikor Vele kettesben széttologattuk a bútorokat, hogy végre minden pici zugban felmoshassunk, aztán felkuporodtunk a kanapéra, és a csillogó vizes követ szemlélve megkávéztunk... vagy azt, amikor tizenegynéhány fokban mindkét kicsi egyszercsak csuromvizesen futott be a kertből, mert magukra nyitották a kerti csapot... vagy azt, amikor vasárnap este váratlanul beállítottak a barátaink, körbeültük az étkezőasztalt, és minden hideget kiettünk a hűtőből... vagy azt, amikor Ő megérkezett a szüleimtől, kezében egy hatalmas, régi kosárral, amiben sok-sok kiló meggy vöröslött gyönyörűen.
És még sok ilyen volt. Ezek azok a pillanatok, amelyek boldoggá tesznek. Nem kell semmi több, nem kell sok pénz, nem kellenek drága tárgyak, csak legyenek meg a saját kis ragyogó pillanataim... és ennél többet már nem is szeretnék.
És mivel az édes pillanatokhoz mindig hozzátartozik az otthoni süti is, most egy igazi klasszikust választottam, ami tökéletesen illik a hétvégi csendes, nyugodt kávézásokhoz. Az alapreceptet addig variáltam, amíg már nem is emlékeztetett a kiindulásra - abban például nem volt sem csoki, sem amaretto likőr -, de én úgy éreztem, az édes hétvégémhez ez így lesz tökéletes. És az is lett. :-)
Sablé viennois csokoládéval
Hozzávalók:
30 dkg liszt 4 dkg cukrozatlan kakaópor fél dl amaretto likőr 25 dkg szobahőmérsékletű vaj 10 dkg porcukor 10 dkg étcsokoládé 2 tojásfehérje 2 csipet só
Elkészítés:
A vajat szobahőmérsékleten hagytam megpuhulni. A csokoládé kivételével az összes hozzávalót összekevertem a vajjal. Amikor már homogén a tészta, belekevertem a kis darabkákra vágott csokoládét. A tésztából fólián rudat formáztam, majd szorosan összetekertem a fóliát, hogy ez is szabályosra formálja a tésztarudat. Egy órára a hűtőbe tettem, majd onnan kivéve egycentis szeletekre vágtam. 180 fokra előmelegített sütőben nagyjából negyedóra alatt készültek el a kekszek.
Nem, szerencsére nem arról van szó, hogy találtam volna egy kupac ázott kiscicát a buszmegállóban... csak arra gondoltam, folytatom a vécépapír-guriga projektet, és újabb felhasználási lehetőség után nézek. Már korábban rájöttem, hogy a gurigák tetejét két oldalról behajtva cicafülszerű képződményeket kapok, úgyhogy egy tíz perc csendet kihasználva elérkezett az ideje annak, hogy elkészítsek egy adag gurigacicát.
Négy gurigának a tetejét két oldalról behajtottam és kicsit lenyomkodtam. Az egyiknek az aljából sniccerrel levágtam egy kb. egycentis csíkot, ezt felragasztottam egy nagyobb guriga aljára. Ezután színesre festettem őket, majd száradás után megrajzoltam az arcokat. Színes papírból mindenféle kiegészítőket vágtam ki, ezeket rájuk ragasztottam.
Aztán mivel még hiányzott valami egy játszható jelenethez, arra gondoltam, a cicákat egy buszmegállóba helyezem, mert ebből bármilyen mesét kanyaríthatunk. :-) Úgyhogy egy sárga műanyag korongra (talán egy mágnes lehetett annak idején, ki tudja már) hurkapálcát ragasztottam, arra pedig egy gyorsan megrajzolt buszmegállótáblát.
A cicák a kicsik kedvenceivé váltak azonnal, a Nagyobbik rögtön ki is talált egy hosszú mesét a buszmegállóban várakozó macskacsaládról... de ez már egy másik történet. :-)
Olyan, amit évente egyszer előveszünk, sokadszorra is végigolvasunk, és bár már fordulatokat, néha egész mondatokat, de akár még bekezdéseket is tudunk belőle kívülről, mégsem ununk rá. Mert visszaadja a gyerekkorunkat, vagy mert a hétköznapok mókuskerekéből egy különleges világba visz, vagy mert mindig találunk benne valami új értéket… vagy mert egyszerűen hozzánk nőtt, sok-sok éve.
Az én igazán kedvenc könyvem L.M.M Montgomerytől az Anne otthonra talál. A könyv 1909-ben íródott, de mai napig nem veszített különleges bájából, hangulatából, finom humorából, szelíd fordulatosságából. Egy érzéketlen külső szemlélő ifjúsági regényként határozná meg a könyvet, de ennek még véletlenül sem szabad bedőlni. Igaz, hogy én is 16 éves koromban olvastam először, de azóta is rengetegszer olvastam újra, mert azt érzem, felnőttként tudom megbecsülni igazán a benne rejlő tisztaságot és értéket.
A könyv egy félreértéssel kezdődik: Marilla és Matthew Cuthbert, a kanadai Prince Edward-szigeten élő középkorú testvérpár elhatározza, hogy magukhoz vesznek egy kisfiút a hopeton-i árvaházból, hogy segítsen nekik a ház körüli munkákban. A véletlen (vagy a gondviselés) azonban úgy hozza, hogy a kisfiú helyett Matthew a vonatállomáson egy vörös hajú, tizenegy éves kislányt talál, aki sok-sok szeplővel és átlagon felüli beszélőkészséggel rendelkezik. A nőktől amúgy végtelenül rettegő Matthew meglátja a kislányban a különleges egyéniséget, és hazaviszi nővéréhez, aki pár nap után – a kislány körül kialakuló sok-sok galiba ellenére – úgy dönt, megtartják a véletlenül hozzájuk keveredett kis idegent.
Anne Shirley, a vörös hajú kislány innentől – életében először – igazi otthonra talál, és bár veleszületett hajlama van a spontán bajkeverésre, kiderül, hogy emellett rendkívüli fantáziával rendelkező, okos, kedves és mélyen érző kislány, aki csakhamar teljes jogú tagja lesz a Cuthbert-családnak és a kisvárosnak, Avonlea-nek. Igazi kebelbarátra talál, sok-sok érdekes ismeretségre tesz szert, egy nagyszerű tanítónő segítségével a tanulásban is jeleskedik, és nem mellékesen mélységes gyűlöletre lobban az iskola leghelyesebb fiúja iránt, aki a megbocsáthatatlan „répa” szóval illette őt és a haját.
Anne tehát otthont és családot talál a Cuthbert-házban, és garantálom, hogy a könyv végére mindenki megszereti őt és a vele történő viszontagságokat. Szerencsére az írónő tovább szőtte a vörös hajú kislány kalandjait, és több könyvön át követhetjük gyermekkorát, fiatal lányságát, majd azt is, hogyan lesz neki magának saját családja – és ebben bizony nagy része lesz annak a bizonyos fiúnak, aki annak idején répának hívta őt...
Ez az a könyv, ami visszahozza az olvasó hitét a világ jóságában és szépségében, és észrevétlenül ébreszt rá a legfontosabb dologra: mindig hinni kell abban, hogy az élet kanyarai után valami igazán jó következik…
Kaptam egy fadobozt, nem ajándékként, hanem olyan "hátha tudod még használni valamire" jelleggel, irodafelszámolásból. Rögtön megtetszett, mert éppen két cserép bazsalikomot bele tudtam tenni, csak az volt vele a baj, hogy már kicsit kopott volt, vízfoltokkal itt meg ott, pár helyen szálkák is álltak ki belőle - de mégis nagyon szép volt, és én rögtön tudtam, hogy kezdek vele valamit.
Kinyitottam a kézművesdobozomat, és alapanyagok után néztem. Szerencsére találtam benne néhány fabetűt, úgyhogy elővettem egy darab csiszolópapírt, festéket, ecsetet, ragasztót, és munkához láttam.
Ilyen volt a fadoboz, amikor megérkezett:
Picit átcsiszoltam, áttöröltem, és halványsárga akrilfestékkel lefestettem. A festéket kicsit vizeztem, hogy ne fedje el a fa szép erezetét. Száradás után alaposan megcsiszoltam itt-ott a dobozt, hogy ne tűnjön teljesen újnak:
Elővettem a betűket. Ilyenek voltak natúr állapotukban, aztán szürke festékkel lefestettem őket.
A megszáradt betűket pillanatragasztóval felragasztottam a doboz oldalára, és beletettem a két bazsalikombokrocskát :-)
Ilyen lett. Kitettem a nappali ablakpárkányára, most éppen ez a kedvenc tárgyam a házban... mindig, ha ránézek, azt érzem, a doboz is örül, hogy újjászülethetett :-)
Ha neked is van olyan tárgyad, amit kidobnál, mert már kicsit kopott, régies, piszkos, karcos, kérlek, először nézegesd egy pár percig, hátha meglátsz benne egy új lehetőséget... hiszek abban, hogy a tárgyaknak is jár még egy esély.
