Üvegbe zárt nyár

Két évvel ezelőtt álltam neki az Első Saját Lekvár elkészítésének. Citromlekvár volt, azt gondoltam, egyszeri kaland lesz – de miután megkóstoltuk, és megállapítottuk, hogy „Azta, mennyire finom!”, hirtelen rám zuhant a büszkeség, hogy de hát ez itt az Én Első Saját Lekvárom, és miért is kellene nekem megállni egy citromlekvárnál? Hát persze, hogy mostantól elteszek majd mindenfélét, mert ugye a saját, az mégiscsak más, akármilyen régimódi dolognak is számít manapság a befőzés…

És tényleg így történt. Lehet, hogy egy kicsit elvetettem a sulykot, mert amikor már a hatodik polcot raktam tele (három sorban) az üvegekkel, Ő kissé elgondolkodva rám nézett, és a szemében látszott az „ezt még unokáink is enni fogják” gondolat, de nem szólt, én meg lelkesen töltögettem tovább a készletet. Tettem el sima sárgabaracklekvárt, mákos sárgabaracklekvárt, vegyes őszi- és sárgabaracklekvárt, sima meggylekvárt, csokis meggylekvárt, egresdzsemet, szilvalekvárt, másik fajta citromlekvárt, ribizlilekvárt, sárgadinnyelekvárt, lecsót, ecetes-fűszeres fokhagymát, natúr paradicsomszószt, fűszeres paradicsomszószt és még sok mást (némelyikből még mindig van :-) ).

Nyár végén úgy éreztem, a sarki hósapkák elolvadásáig gondoskodtam a Föld lekvárkészletéről. Így tavaly annyira nem fűtött a lelkesedés a befőzés iránt, viszont pontosan ugyanazzal a szenvedéllyel kattantam rá az olívaolajban eltevés témakörére. Ami csak elbírta az olívaolajat, azt én eltettem. Aztán persze ez a mánia is múlni látszott… na és akkor kóstoltam először aszalt paradicsomot. Rögtön tudtam, hogy nekem ilyet muszáj lesz csinálnom. Az sem rettentett el, hogy a netes beszámolókból látszott, nagyjából két  kiló paradicsom kell egy kis üveg elkészítéséhez, és hát persze elborzasztóan sok áram (szerencsés esetben napsütés)... és nekiláttam.

Kész lett, egy hetet érleltük, és ma megkóstoltuk. Hát… a szavak kivételesen most cserbenhagynak, mert az az íz, az a látvány, az az olaj… szóval, leírhatatlan.

Ki kell próbálni, igazi élmény – ez tényleg az üvegbe zárt nyár.

Aszalt paradicsom házilag

Hozzávalók:

1,5-2 kg paradicsom

só, bors

olívaolaj

Elkészítés:

A paradicsomot 3-4 mm vastag szeletekre vágjuk, és egy sütőpapírral borított tepsire tesszük, egymás mellé-alá, megsózzuk-borsozzuk, és 4 órára 120 fokos sütőbe tesszük. Három óra után megfordítgatjuk a szeleteket.

Akkor lesz kész, amikor itt-ott már fekete foltocskák láthatók rajta (megégetni nem kell). Kivesszük, megvárjuk, amíg kihűlnek, és tiszta üvegbe tesszük, olívaolajjal feltöltjük.

Egy-két hétig érleljük. Felbontás után hűtőszekrényben tárolandó.

Piac

Szeretsz utazni? Gondolom, igen... ahogy szinte mindenki. Én is szeretek, jó feltöltődni látnivalókkal, élményekkel. Mindig torokszorító érzés megpillantani valamit a maga igazi valóságában, amit azelőtt csak könyvek lapjain vagy filmekben láttam. És szeretek egy országból, egy városból minél több pillanatot és helyet meglátni.
Éppen ezért az összes utazásomból egyet sem tudnék mondani, amikor napokig hevertem volna a tengerparton, mert sokkal-sokkal jobb menni és megismerni azt az ismeretlen világot, amit egy másik ország jelent. És nem is elsősorban a nevezetességeket, hanem az élményeket.... szeretem megkeresni azokat a helyeket, amelyek máshol is ismerősnek tűnnek, de mégis annyira különböznek a mieinktől.
A piac az egyik kedvenc helyem. Akárhova jutottam el a világban, mindenhol megnéztem egy piacot, mert valahogy úgy gondolom, ez árulkodik igazán a szokásokról, temperamentumról, fantáziáról.

Ha valahol csak egyetlen napot tudsz eltölteni, menj ki egy piacra. Figyelj a hangsúlyokra, az arcokra, a mozdulatokra, az asztalokon heverő portékákra... és többet megtudsz, mintha elolvastál volna egy útikönyvet.

Csodaország

Jártál mostanában Csodaországban? Remélem, igen. Én az elmúlt hónapokban nagyon sokszor léptem be a kapuján. Érdekes hely, mert sosem ugyanott van. Van, amikor átölel a nagyobbik, és hirtelen ott vagyok. Van, amikor este kint ülünk a teraszon, és akkor nyílik meg a kapuja. És van, amikor egy ebéd közben lezajlott beszélgetés alatt. Sosem tudhatod… Ha keresed, nem találod meg. Ő talál meg téged egy helyzetben, amikor nem várnád, egy hétköznapon, amikor nem is készülsz rá. És akkor egyszer csak ott vagy megint az aranyló levelű fák alatt, a ragyogó napfényben, és gyönyörűnek látod az egész világot…

Palacsinta, persze

Feltettem a szokásos kérdést a kicsiknek: „Na, mi legyen a vacsora?” És ilyenkor úgy tízből nyolcszor „palacsinta” a válasz (néha „palacsinta, persze!!”). Most sem gyengítették a statisztikát, úgyhogy mondtam, jó, legyen palacsinta, de mivel legutóbb az inkább magyarosnak számító, átlátszó verzió került tányérra, ezúttal az amerikai változat mellett döntöttem, és ebből is Nigella receptjét használtam, mert már ezerszer használtam, és tökéletes. Egy darabig nem az örökkévalóságnak dolgoztam, mert ami kisült, azt a kis porcukros kezek nyomban elkapkodták, végül 9:8 arányban nyert a nagyobbik, és végre nekünk is készülhetett egy adag. :-)

Juharszirup helyett én most levendulasziruppal locsolgattam meg a kisült palacsintákat, és igényeltem még a tetejükre pár szárított levendulavirágot is, sőt még egy kis porcukor is került rájuk a nagyobbik jóvoltából, akinél palacsinta elképzelhetetlen porcukor nélkül… úgyhogy adtam a kalóriáknak rendesen, de mint máskor, ez most sem volt szempont :-)

Amerikai palacsinta

Hozzávalók:

6 dkg vaj felolvasztva

45 dkg liszt

4 púpozott teáskanál sütőpor

2 teáskanál cukor

2 csipet só

6 dl tej

4 tojás

1-2 teáskanál vaj a sütéshez

Elkészítés:

Mindent keverőgépbe teszünk és alaposan elkevertetjük (persze kézzel is lehet). Egy kevés vajat felolvasztunk, és megsütjük a palacsintákat (3-4 fér egy normál méretű serpenyőbe).

Juharszirupot/vajat/mézet/levendulaszirupot/lekvárt/bármit teszünk rá, és aztán döbbenten megállapítjuk, hogy iszonyú sokat ettünk belőle. :-)

BL-döntő svédasztallal

Focikedvelő család vagyunk – na jó, én sokkal inkább Forma1 (Alonso ma végre legalább második lett!!), de az Ő kedvéért persze szeretem a focit is... Így aztán egy Bajnokok Ligája-döntő nálunk fontos esemény, barátok jönnek, sörök nyitódnak, és természetesen ilyenkor kell sok-sok finomság, amivel megmarad a kellő energiaszint a drukkoláshoz. És mivel a felújítás még mindig tart, a döntőre megint csak gyors és egyszerű ételeket készítettem, de – mit mondjak – óriási sikereket arattam. J

Amikor Provence-ban jártunk, rendszerint későn reggeliztünk, viszonylag korán vacsoráztunk, és a kettő között csak egy kis gyümölcsöt ettünk, egyrészt mert barangoltunk a vidéken, és sajnáltuk az időt hosszas evésekre, másrészt pedig a nyári forróságban nem is volt igényünk másra. A barátnőm viszont, akinél megszálltunk, nagy gondot fordított az ellátásunkra, és ebédidőben is csodás falatokat tett az asztalra. Persze nem rántott húst meg sült krumplit, hanem könnyű, helyi finomságokat, amelyek még a mediterrán kánikulában is simán lecsúsztak: kövér, csillogó olajbogyókat, krémes tapenade-ot, légiesen könnyű, gyümölcsös süteményeket, és persze quiche-t, amit egyszerűen imádtunk.

Amikor hazajöttünk, áttúrtam a netet autentikus receptek után, és hetekig csak quiche-t sütöttem, mindenféle verzióban. Idővel aztán ebből is kénytelen voltam egy kicsit időtakarékosabb verziót alkotni, az omlós tésztát leveles tésztára cseréltem, és a szószon is egyszerűsítettem egy kicsit – az eredmény ugyanolyan finom, viszont pár perc alatt összerakható fogás lett – bulikra ideális, mert tényleg ezerféleképpen variálható, és mindenki szereti.

Úgyhogy amikor a BL-döntő alatti falatokat kigondoltam, természetes volt, hogy a húsgombócok, a mogyorószósz, a friss zöldsaláta és a kávétorta mellett lesz egy kis quiche is. Igaz, kicsit multinacionálisra sikeredett a választék, mert a mogyorószósz indonéz, a kávétorta arab, a húsgombóc szerb, a quiche meg francia étel, de ha Nigellának, Gordonnak és Jamie-nek is megfelel a fúziós konyha, hát nekem sincs ellene kifogásom J

Quiche

Mivel egy fagyasztott leveles tésztából három adag is kijön, háromfélét készítettem: sajtos/baconos/póréhagymásat, sült csirkemájas/mustáros/petrezselymeset és cukkinis/fetás/lilahagymásat, de a lehetőségeknek semmi sem szab határt, a quiche-t gyakorlatilag bármivel meg lehet tölteni.

Hozzávalók:

1 csomag fagyasztott leveles tészta (felolvadva, persze)

1 deci tejszín

2 tojás

só, bors, fűszerek

és a töltelék – zöldség, hús, tonhal, sajt stb.

Elkészítés:

A levelestésztát két darabra vágjuk (vagy már eleve fel van vágva), kinyújtjuk (vagy már eleve ki van nyújtva), és a formába helyezzük (gyümölcstortaforma vagy quiche-forma). Kicsit belenyomkodjuk, aztán a sodrófával átszaladunk a forma szélein, így leesnek a felesleges darabok.

180 fokos sütőben 10 percet sütjük.

(Én nem szoktam szárazbabbal stb. lenyomtatva sütni, ahogy a legtöbb leírás javasolja, mert ha felpúposodott, a sütőből kivéve ráteszek egy vastagabb konyharuhát, és a keletkező gőzben szépen puhán vissza lehet nyomni a púpot.)

Ezután rátesszük a tölteléket, és leöntjük a 2 felvert tojással, 1 deci tejszínnel, sóval, borssal elkevert szósszal, és 15 percre visszatesszük a sütőbe.

És kész. Munka alig van vele. Amíg sül, már előkészíthetjük a másodikat is, aztán a két adagból lesett tésztadarabokból ki tudunk nyújtani még egy formára valót. Tényleg jó sok lesz belőle, és finom melegen, hidegen, frissen és többnaposan is – de úgysem marad. J

Együtt

Mostanában nem sok pihenés jut nekünk. Persze egy négyéves örökmozgóval és egy hatéves gondolkodóval a pihenés eleve kizárt, de ehhez még sokat is dolgozunk, ráadásul itt ez a felújítás is - most hirtelen nem tudnék felidézni az elmúlt napokban olyan öt percet, amikor csak úgy tétlenül lettünk volna. Szóval most tényleg sokat vállaltunk, igaz, az nagyon jó érzés, amikor épül-szépül valami az otthonunkban. Jó látni, ahogy egy fal egyszercsak vakítóan tiszta lesz, és azt is, ahogy a meglévő bútoraink új szerepet, új hangsúlyokat kapnak. És persze jó vásárolni néhány új dolgot is - és nagyon jó hallani a dicséreteket is.
De a legjobb mégiscsak fáradtan, megállva egy pillanatra egymásra mosolyogni. Ezt is együtt csináljuk, egymásért... És jó nevetni a félresikerült dolgokon, aztán pedig jó csak úgy csendben nézni a megújult hálószobát.
Jó egy irányba menni, együtt.

Micsoda idő!

Az egyik kedvenc mesém Berg Judit Micsoda idő! című könyve. Két tündér a főszereplője: Panka és Csiribí, a két jó barát, akik egy erdőben élnek, és csupa kedves, hétköznapi kalandba keverednek az erdő további lakói, valamint a szél közreműködésével. Panka gyönyörűen tud muzsikálni, csodálatos süteményeket süt, viszont nem tud repülni, ami ugye tündéréknél kifejezetten kellemetlen dolog…. Csiribí viszont még egy forró csokit sem képes összeütni, viszont nagyon bátor és barkácsolásban utolérhetetlen. Ők ketten így nagyon jól kiegészítik egymást, és valamelyikük mindig talál megoldást a felmerülő gondokra – legyen az bár egy makacs köd, aki csakazértsem hajlandó felszállni a völgyből, egy zokogó felhő, aki könnyeivel elárasztja az egész erdőt, vagy éppen a vérig sértődött nap, aki nem hajlandó megszárítani egy kimosott inget.

Kedves fordulatokkal és szerethető szereplőkkel teli mesekönyv a Micsoda idő!, nálunk a kisebbik és a nagyobbik is nagyon szereti. Azóta már több folytatása is készült, és megjelent hangoskönyvben is, ezt pedig én szeretem, de nagyon, mert Ónodi Eszter egyszerűen tüneményesen olvassa fel a mesét, és Bizek Emi tündéri zenéjével kiegészítve otthon és autóban is tökéletes hallgatnivaló minden kisgyereknek.

„Ezt a rózsaszín ruhás tündérlánykát Pankának hívják. Az erdő közepén él, egy öreg tölgyfa első emeletén. Puha mohából van az ágya, virágszirom a ruhája. A tündérfiú neve Csiribí. Ő is az erdőben lakik, egy odvas fenyőfában. Panka és Csiribí barátok.
Panka nyáron szamócalekvárt, cseresznyekompótot szokott eltenni. A lekvárhoz aztán süt egy kis palacsintát, vagy készít egy nagy tepsi süteményt, Csiribí legnagyobb örömére. Csiribí úgy szereti az édességet, hogy evés után mindig csupa porcukor az orra. Nem csoda, hiszen Panka süti a legjobb áfonyás pitét az egész erdőben.
Csiribí bezzeg kerüli a konyhát. Mindenféle szerkentyűt képes megjavítani, télire motoros hókotrót fabrikált fakéregből, csavarokból, huzalokból. Mókus mamának megígérte, hogy liftet is épít a fenyőfára, hogy ne kelljen annyit cipekednie. De a főzés nem megy neki. Még kedvencét, a forró csokit sem tudja elkészíteni. Egyszer aztán megelégelte, hogy semmi sem sikerül, és amikor a pirítós is odaégett, a tej meg kifutott, Csiribí elhatározta: nem főz soha többet. Tűzhelyét Borzéknak adta, és azóta Pankához jár, ha egy kis finomságra vágyik. Átröppen hozzá, bekopog az ablakon, és azt mondja:
- Panka, tudod mire gondoltam?
És Panka tudja.
- Csak nem egy kis forró csokira?”

(Berg Judit: Micsoda idő! Pagony Kiadó, 2008. Illusztráció: Pásztohy Panka)

Pozitív szemlélet újratöltve

Felújítás zajlik nálunk, ennek megfelelően száll a por, festékszag van, óriási a felfordulás, bútorok, ruhák, játékok kupacai mindenfelé, ahová csak lépünk. Ma már egy kicsit reménytelennek láttuk a helyzetet, úgyhogy kénytelen voltam elővenni a mindenben-csakazértis-látok-valami-jót világnézetemet, és megállapítottam, hogy a poros felületekre ujjal nagyon jól lehet rajzolni, a festékszagot kifejezetten szeretem, és a kicsik pedig kimondhatatlanul élvezik a bútorrengetegben játszható spontán akadályversenyt, szóval nem is olyan rossz ez az egész. Ráadásul (ha egyszer kész lesz) nagyon szép lesz minden, addig pedig csak túléljük valahogy, hogy a szétbontott franciaágyunk jelenleg ugrálóvárként funkcionál. J

Persze, van, amit sajnálok is. Nemsokára eltűnik a rajz, amit a nagyobbik rögtönzött egy ihletettebb és felügyelet nélküli pillanatában a falra, és amit az első sokk után körbe akartam rajzolni egy kerettel, és ráírni, hogy mikor rajzolta – mert akkor is elővettem végül a mindenben-csakazértis-látok-valami-jót világnézetemet. Ez egyébként hasznos dolog. Néha TÉNYLEG komoly nehézségekbe ütközik ezt a szemléletet előrántani, pláne a kisebbik őrült dolgait illetően, de sokat segít, ha nem akarok minden napot teljesen kiakadva befejezni, márpedig nem akarok. És ilyenkor arra gondolok, hogy egy hatévessel meg egy négyévessel együtt élni embert próbáló, kiakasztó és energiabezúzó dolog csodálatos és megismételhetetlen pillanatokkal teli kaland.

Házunk jelenlegi állapota nem tesz lehetővé komolyabb főzést, úgyhogy ebédre csak egy egyszerű, de gyors és nagyon finom ételt raktam össze – nagyjából tíz percbe telt, de felért bármilyen, órákig készülő fogással. Az a jó az ilyen háborús állapotokban, hogy az ember lánya nagyon kreatívvá és hatékonnyá válik a konyhában. Úgyhogy már előre azon járnak a gondolataim, a holnapi BL-döntő-nézésre milyen vacsorát prezentáljak – bár a srácoknak most úgyis mindegy lesz, hogy két gól között mit lapátolnak magukba. J

Fűszerekkel pirított csirkemáj

Hozzávalók:

1 kg csirkemáj

8-10 evőkanál libazsír

1 nagy fej hagyma (vagy két kicsi)

1 rozmaringágacska

3-4 ágacska kakukkfű

2 zsályalevél

5-6 evőkanál tejszín

2 csokor friss petrezselyem

bors

só  

Elkészítés:

A hagymát megtisztítjuk, felkockázzuk, a libazsíron megpirítjuk, és hozzátesszük a csirkemájakat. Addig pirítjuk, míg a máj kettévágva már nem vöröses, de még krémes. Ekkor tesszük hozzá az apróra vágott zöldfűszereket, sózzuk, borsozzuk, még egy percet pirítjuk, a tejszínnel elkeverjük, és kész. Tálra tesszük, és rengeteg friss petrezselyemzöldet tépkedünk rá. Friss kenyérrel, uborkával mennyei.

1000 lámpás éjszakája

Tegnap este kimentünk a Városligetbe. Május 25-e az Eltűnt Gyermekek Világnapja, és ez alkalomból tartottak egy rendezvényt koncertekkel, illetve fél tíz után 1000 világító lufit engedtek a magasba. Amikor odaértünk, még tartottak a koncertek, úgyhogy inkább sétáltunk egyet a Hősök terén, amitől a kicsik el voltak ragadtatva: kellően gyerekbarát módon tálaltuk a látnivalókat (lovacskák, királyok, égig érő oszlop), gondoltuk, a történelmi hűség még egy kicsit ráér. :-)

Aztán visszamentünk, és megnéztük, amikor a sok-sok ember elengedi az ezer világító lufit – nagyon szép látvány volt, egy pillanatra csendben is maradt mindenki, ahogy egyszerre felemelkedett a sok fehér világító gömb. A kicsik arcán izgatottság és elvarázsoltság tükröződött, pedig már nagyon fáradtak voltak – máskor ilyenkor már ágyban vannak.

Nekem pedig könnyes lett a szemem, mert a gyönyörű látvány arról szólt elsősorban, hogy vannak gyerekek – méghozzá nagyon sokan – akiket napok, hetek, hónapok, évek óta várnak haza a szüleik. Sokukat hiába. És csak szorítottam az enyémek kezét.

Barátom, Paddington

Paddington az angol irodalom nagy alakjai közé tartozik, bár ő maga egy aránylag kis méretű medve. Michael Bond jó pár könyvet írt róla, és ezt nagyon jól tette, mert Paddington kalandjai egyszerűen letehetetlenek. Ahol ő megjelenik, ott pillanatokon belül káosz alakul ki, mert medvénknek rendkívüli képessége van a bajkeverésre. Még szerencse, hogy Mr. és Mrs. Bond befogadják Paddingtont, akire a pályaudvaron találnak, amint bőröndjén ülve kíváncsian nézelődik, a nyakában egy táblával: "Kérem, törődjenek ezzel a medvével. Köszönöm."

A Legsötétebb Peruból érkezett, marmeládérajongó medve innentől igazi otthonra talál, és a család segítségével sikeresen evickél ki a bajokból, hogy aztán újabb katasztrófákba sodorja magát. Paddington tehát imádnivaló, és a csodálatos magyar fordításban Tandori Dezső gondoskodik arról, hogy minden mondatot élvezet legyen olvasni, és persze a finom angol humornak is kellő tere van a könyvekben.
Azóta, hogy az első könyvet elolvastam, minden pályaudvaron alaposan körbenézek, hátha rám is vár valahol egy Paddington, mert én boldogan befogadnám, mégha a nadrágunk rá is menne az ő marmeládéfogyasztására. :-)

Baguette Párizsból

A frissen sült kenyér illata = az otthon illata.
Legalábbis az én fejemben ez így áll össze. Már a kenyértészta készítése is olyan otthonos dolog, szeretem, ahogy a kezem ismerkedik azzal a fehér puhasággal, amiből aztán a sütő melegében megszületik a csoda, amire minden alkalommal úgy csodálkozom rá, mint legelőször...
És persze ilyenkor rögtön megjelennek. A kisebbik hol itt, hol ott csíp le egy darabka tésztát, és gyömöszöli elragadtatottan a szájába, a nagyobbik pedig lelkesen asszisztál minden folyamathoz ("majd én, Mama, majd ééén!").
Aztán végül - ahogy ma is - csillogó szemekkel állnak a frissen kisült veknik mellett, és tiszteletteljes távolból szaglásznak az orrocskájukkal, hogy aztán a legelső "na jó, most már törhettek belőle" mondatomra rávessék magukat a kenyérre, és elégedetten teletömött pocakkal távozzanak a játékaik felé.

Az én kedvencem ez a recept. Annak idején, amikor Párizsban jártunk, sajnáltuk az időt az alvásra, és késő éjszakáig jártuk a várost, hogy aztán már hajnalban újra az utcákon legyünk. És ilyenkor szinte minden sarkon megcsapott minket az illat, ami éppen olyan ellenállhatatlan volt, mint a kilátás az Eiffel-torony tetejéről. Ez a kenyér pontosan olyan, mint azok a hajnali baguette-ek Párizsban. De tényleg pontosan olyan.

Baguette Párizsból

Hozzávalók:

50 dkg liszt
34 dkg víz (igen, nem tévedés, dkg)
1,5 kiskanál élesztő
2 kiskanál só

Elkészítés:

Összekeverjük a lisztet és a vizet, félretesszük egy órára. Ezután hozzáadjuk a sót és az élesztőt, alaposan megdagasztjuk, és letakarva másfél órát kelesztjük. Ha kész, formázzunk belőlük hosszúkás, vékony kenyérformákat, helyezzük őket egy nagy tepsibe (ha nincs baguette-sütőforma a háznál, többször hajtott alufóliacsíkokkal is elválaszthatók egymástól a tésztaadagok).
Újabb kelesztés, míg csak nem ítéljük elég ducinak a leendő kenyereket - aztán irány a 220 fokra előmelegített sütő, 25 percre. A sütés kezdetén egy maréknyi vizet zuttyantsunk be a sütő aljába (csakis villanysütőnél, persze), és várjunk, amíg a keletkező gőzben még nagyobbra emelkednek a kenyerek.

 Aztán pedig már csak némi önuralom szükségeltetik, amíg kihűlnek a baguette-ek - na jó, mondjuk langyosra. :-)

A pillanatok mulandóságáról

Hova tűnnek a boldog pillanatok, amiket a múltban éltünk meg? Elporladnak a napok-hetek-hónapok változásaiban, mint a régi újságpapírok? Vagy beépülnek a sejtjeinkbe, és öntudatlanul hordozzuk őket, mint valamit, ami a lényünk része, és elválaszthatatlanul a miénk?

Vagy a pillanatok lényege éppen az, hogy jönnek-mennek, és egy elmúlt boldog pillanat helyébe hamarosan egy újabb lép?

Mostanában gyakran foglalkoztatnak ezek a kérdések, mert szeretem az én saját, névre szóló pillanataimat. Szeretném egy képzeletbeli albumba gyűjteni, néha rendezgetni őket, és esős napokon újra átböngészni mindet. Ha megélek egy különösen boldog percet, arra gondolok, erre egészen biztosan emlékezni fogok örökké, nem lehet, hogy elfelejtsem… és aztán a napok rohanásában egyszer csak már nem tudom felidézni többé.

Szeretnék egy ilyen pillanatalbumot. Ha valaki feltalálná, kérem, feltétlenül értesítsen.

Mozzarella caprese

Bármikor, bármennyit. Szerintem az egyik legtökéletesebb étel, ráadásul öt perc alatt összedobható. (Bár az "összedobható" szót rendesen szentségtörésnek érzem egy ilyen tökéletes saláta esetében. Inkább legyen "megkomponálható". Vagy ilyesmi. :-) )

Nálunk kb. kétnaponta előfordul, és még nem untuk meg - sőt, sem a közeli, sem a távoli jövőben nem fogjuk megunni. Perfetto. Még Szerinte is.

Mozzarella caprese 

Hozzávalók:

4 nagy paradicsom
2 gombóc mozzarella
bazsalikomos pesto (nálam sok-sok-sok-sok friss bazsalikomból, egy marék fenyőmagból, egy darabka pecorinóból és a krémállag eléréséhez szükséges mennyiségű extra szűz olívaolajból készül)
szeletelt mandula
olívaolaj
friss bazsalikom
só
bors

Elkészítés:

Felszeleteljük a paradicsomokat és a mozzarellákat, váltogatva egy szép tálra helyezgetjük őket, de ne fedjék teljesen egymást. Enyhén megsózzuk és tekerünk rájuk egy kis borsot. Ezután pestót kanalazgatunk rájuk, jusson mindenhova belőle bőségesen, úgy lesz finom, higgyétek el, a kalóriákat nem most kell számolni... Tépkedjünk rá sok friss bazsalikomot, szórjuk meg szeletelt mandulával, és csepegtessük meg még egy kis olívaolajjal.

Hmmm... azt hiszem, megyek, és megint készítek egy adagot belőle. :-)

Mi kell a boldogsághoz?

Igen, tuuudom, közhelyes kérdés. :-) De azon gondolkodtam el éppen, hogy igazából nagyon kevés kell.
Egy ideje felírom esténként, milyen jó dolgok történtek velem aznap. Egészen pici dolgok is szerepelnek a lapokon, sőt, leginkább ilyenek vannak.

Ma ezeknek örültem:

- reggel nem volt dugó az M0-áson, és így beértem egy óra alatt
- több régóta futó munkát be tudtam fejezni
- bárkivel beszéltem ma a kollégáim közül, mindenki kedves volt hozzám
- ma is csodálatos érzés volt meglátni a kicsiket az óvodában
- már áll a gardróbunk váza a hálószobában
- éppen meséltem valamit Neki este, amikor azt mondta: "De szép vagy..."
- rengeteg rózsa nyílt ki a kertünkben
- van egy gyönyörű, új, kék szemceruzám
- valószínűnek látszik, hogy nyáron elutazhatunk Olaszországba
- szerencsésnek érzem magam a szüleim miatt is
- és valahogy lett megint egy új levendulacserjém. :-)


És az ilyen pillanatoknak is nagyon lehet örülni.

Our town

Az egyik kedvenc dalom mostanában.

És mint minden jó dal, a sorok között is szól valamiről, sokkal többről, mint egy városról.
Éreztél már olyasmit, hogy valami, ami nagyon szép volt, kerek és igazi, egyszercsak már nem olyan tökéletes, már nem ad annyit, de mégis ragaszkodsz hozzá, mert már az életed része, kicsit megfakulva, megfogyva, megkopva is...? Ez a dal erről is szól.

Levendulaszörp

Számomra a nyár íze. És kész.

Van néhány dolog, ami meghatározza az életemet - az egyik a levendula iránti olthatatlan, örök szerelem. Minden évben ültetek néhány tövet a kertembe, pedig ez a kert nem túlságosan nagy... de én szeretem, hogy nyáron, az esti locsolás után olyan illat van, mint Provence-ban. És ha találok még egy pici helyet, máris megyek egy újabb cserép levenduláért.

Így aztán azonnal hatalmába kerített a szokásos, csak a levendulás dolgok által kiváltható izgalom, amikor megpillantottam a receptet az utolérhetetlen Limaránál, aki számomra a gasztroblogolás nagyasszonya, akinek a receptjeit egyszerűen lehetetlen elrontani, és minden, ami tőle jön, tökéletes. (http://limarapeksege.blogspot.com/) Elkészítettem - és szerintem nincsenek rá szavak. Az üvegbe zárt levendula, ami mindent még egy kicsit finomabbá varázsol - vaníliafagylaltot, csokis kekszet, piskótát, de még a kávét is.
Nem mellékesen pedig gasztroajándéknak is kiváló - karácsonyra, szülinapra vagy csak úgy.
Muszáj megosztanom veletek.

Levendulaszörp (vagy levendulaszirup, ahogy tetszik)

Hozzávalók:

1 l víz
1 kg cukor
30 g szárított levendulavirág (én a Herbária barna papírzacskós levenduláját vettem, tökéletes volt)

Elkészítés:

A vizet felforraljuk a cukorral együtt, majd beleszórjuk a levendulát. Pár percig forraljuk, majd lefedve állni hagyjuk nagyjából negyedórán keresztül. Ezután leszűrjük, újra felforraljuk, és üvegekbe töltjük.
Hat hónapig eláll hűtőben.

Az igazsághoz tartozik, hogy Ő azért hümmögött egy kicsit, amikor megkóstolta - de hát férfi, méghozzá talpig. Nem várhatom el tőle, hogy osztozzon még a levendulaimádatomban is :-) Így is éppen elég tökéletes, ha ennél tökéletesebb lenne, az már tényleg túlzás lenne :-)

Kezdetnek

A kezdés, az valahogy nem az én műfajom. Elkezdeni mindent nehezen tudok. Folytatni, azt már igen... a kitaposott úton lépkedni, ismerősként üdvözölni a dolgokat - ez már jobban megy. Ezért aztán nem írok most sokat. A következő biztosan könnyebben fog megszületni.

"A kezdet általában mindig ijesztő, a befejezés általában szomorú; de ami a kettő között van, az számít igazán. Jó, ha ez eszünkbe jut, ha valaminek a kezdetén tartunk."