2015. augusztus 24., hétfő

Paddington


Valószínűleg rendkívül kevesen vannak, akik nem hallottak még Michael Bond könyvsorozatának főszereplőjéről, a Legsötétebb Peruból érkezett medvéről, azaz Paddingtonról.  Medvénk egészen rendkívüli egyéniség, aki vonzza a bajt, ugyanakkor kedves, udvarias és igyekvő természetű - ez hamarosan kiderül a Brown család számára is, akik jószívűen befogadják a Paddington pályaudvaron talált mackót, akinek piros kalapján, kék kabátján, "Úti szükséglet" feliratú bőröndjén (amelyben csak egy kiürült marmeládés üveg van) kívül csak egy táblája van, amin ez áll: "Kérem, törődjenek ezzel a medvével. Köszönöm."

Paddington történetéből nemrég egész estés filmet is készítettek, de bár ne tették volna - sajnos az egész olyan távol került a kis kabátos medve lényegétől, hogy éppen az veszett el  belőle, ami megismételhetetlenül egyedi stílusú, különleges egyéniséggé teszi őt. Ezért ha valamelyikőtök még nem ismerné Paddingtont, szívből esedezem, csakis a könyveket olvassa el, mert Tandori Dezső fordítása tökéletesen illik a Legsötétebb Peruból érkezett medve egész lényéhez, medvésebb nem is lehetne.

Röviden, odavagyok ezért a meséért, a további sokmillió Paddington-rajongóval együtt, és már régóta tervezgetek két dolgot ezzel kapcsolatban: az egyik, hogy elmegyek Londonban a Paddington pályaudvarra, és megnézem ott a híressé vált kismedve szobrát, a másik pedig, hogy valamilyen egyszerű formában elkészítem a kis angol legendát. 

A sokszor már olyan jól bevált papírgurigához fordultam végül, és ebből készítettem el Paddingtont.





Először is medvebarnára festettem a gurigát:





Majd a gurigára festettem egy krémszínű foltot, aminek a széleit kicsit el is maszatoltam.





A szemek alapját fehér papírból vágtam ki és ragasztottam fel, majd fekete vékony hegyű alkoholos filccel befejeztem az arcot.





A kabátot kék filcanyagból ragasztottam - elsőként a törzsre kerülő darabot, majd hozzáragasztottam az ujjakat is (ezeknek a végébe egy-egy zseníliapompont rögzítettem), majd végül kis sárga gyöngyöket ragasztottam a gombok helyére.
A lábakhoz a gurigából alul kivágtam egy kis háromszögletű darabot, és meghúztam filctollal az ujjak helyét.





Végül elkészítettem a jellegzetesen paddingtonos kiegészítőket: a piros kalapot filcanyagból (egy kevés varrással és sok ragasztással), a kis bőröndöt csomagolópapírral és selyemszalaggal dekorált gyufásdobozból, valamint a feliratokat és az angol zászlót is, amit papírra rajzoltam és hurkapálcára ragasztottam.





Utolsó lépésként felragasztottam medvénk fejére a kalapot, és ezzel el is készült Paddington.

A kész képek előtt pedig néhány gondolat a kismedvéről, magától az írótól, Michael Bondtól (forrás):

„Paddington nekem mindig teljesen valóságos létező volt, élőlény – és máig az is maradt. Két lábon áll mindig a tények talaján, ráadásul erős érzéke van jóhoz és rosszhoz. Olyannyira, hogy mikor kétségeim vannak, valami igazi gyakorlati kérdésben mi lenne helyes, mi helytelen, hozzá fordulok, megkérdezem. Az pedig, hogy igen sokan ugyanígy vannak vele – legfőbb, legszebb jutalmam. Egy fiú azt írta például, hogy a „Paddington” név mindenestül medvénkhez kapcsolódott a számára, így csak ámult és bámult, hogy egy pályaudvart és metróállomást is így hívnak. Egy apáca, csak úgy teljesen váratlanul, kórházból írt nekem – gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, azt hiszem –, megköszönve a sok boldog órát, melyet „Paddingtonnal tölthetett”. Medvénk nem kaphatott volna nagyobb dicséretet – meg is hatódhatott tőle. Mikor az első könyvet írtam, azt sem sejtettem, hogy életnagyságú bronz szobra lesz nevezett vasútállomáson. Talapzatára le-leülnek a népek, ott szendvicseznek, húzzák meg üvegeiket-flakonjaikat, beszélgetnek, nekitámaszkodnak medvémnek. Különös, de borzongatóan boldog érzés, hogy mikor én már rég nem leszek, az ő szobra ugyanott fog állni, ugyanily körülmények között. Remélem, gondolni fog majd rám.”




































7 megjegyzés: