2014. február 19., szerda

"megjártam érted én a lélek hosszát"


Mielőtt továbbsodornának a mindennapok, szeretnék megemlékezni valamiről, ami most szombaton történt. 102 éves korában elhunyt Radnóti Miklós felesége, Gyarmati Fanni - és szomorúság töltött el, amikor olvastam a hírt. Igaz, hogy kivételesen hosszú életet kapott fentről, szellemi épségét mindvégig megőrizte, de mégis, azt érzem, elment az utolsó azok közül, akik részesei voltak a magyar irodalom talán legmeghatározóbb korszakának, és ez valódi veszteség. Elment vele az is, amit a hűség szó legszebb jelentésének érzek - Radnóti halála után hetven évet élt egyedül, azt gondolom, nem elsősorban a férjének tett eskü miatt, hanem azért, hogy ezzel mindennél szilárdabb és tisztább emléket állítson Radnóti költészetének, jelentőségének.
De hadd idézzem őt: „Számomra Miklós halálával lezárult egy fejezet, ezt ma már nem lehet és nem is akarom kinyitni. Maradt körülöttem néhány barát, akik értenek, de úgy általában az emberiségről megvan a véleményem. Nem volt az sem jobb világ, amelyben mi voltunk fiatalok, a férjem a Töredékben meg is írta, hogy „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nem csak parancsra\", de visszafelé tekintve mindig szebbnek tűnik a múlt, főleg azok miatt, akik akkor még itt voltak velünk. Sokszor úgy érzem, Miklós még ma is itt van, és vár rám az otthonunkban. Gondolatban sem térhetek úgy vissza hozzá, hogy a közös emlékeinket kiszolgáltattam a nyilvánosságnak."

És valóban ehhez tartotta magát mindig, önmagát soha nem helyezte előtérbe, interjút szinte sosem adott - helyette mindig csak annyit üzent: inkább olvassanak Radnóti-verseket...

Radnóti Miklós mindig is a legkedvesebb volt a szívemnek a költők között - a versei kamaszkoromban elemi erővel hatottak rám, és ez azóta is így van. Amikor Párizsban jártam, a megérkezés utáni napon elmentem a Rue Cujas-ra, hogy megnézzem, most is úgy van-e, mint a versben:  
"A Boulevard St Michel s a Rue
Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.
Nem hagytalak el gyönyörű
vad ifjúságom, hangod mintha tárna
visszhangzana, szívemben szól ma még. 
A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék.")
Igen, úgy volt, lejt még mindig...
Persze mindent elolvastam tőle, róla - amit lehetett, a házasságukról is. Szerettem, hogy az övék igazi emberi kapcsolat volt, mérhetetlenül sok szeretettel, egymás iránti tisztelettel, tévedésekkel és megbocsátásokkal. Ha Fanni naplóját hamarosan kiadják (rendelkezése szerint ez csak a halála után történhet meg), abból valószínűleg még többet meg lehet tudni majd arról, hogyan élték meg ők ketten a viszonylagos nyugalmat adó korai éveket és a legsötétebb időket. Igaz, azt érzem, Radnóti ezt megírta már, a XX. század egyik legszebb versében - és én most ezzel szeretnék elbúcsúzni Gyarmati Fannitól.


Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, -
s szivemben nappal újra megtalálom, -
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak újra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél újra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem újra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád,
megjártam érted én a lélek hosszát, -
s országok útjait; bibor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szivós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2x2 józansága hull rám.






17 megjegyzés:

  1. Kicsit szomorúvá, de mégis emelkedetté tett ez a bejegyzés ... méltó memento.

    VálaszTörlés
  2. Én is-nekem is, pontosan így, ahogy írod :-)

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm ezt a posztot, nagyon... jártam egy színjátszó táborban még megboldogult lánykoromban, és azt a feladatot kaptuk, hogy játsszuk el kettejük utolsó búcsúját, azt a pillanatot, amikor Radnótit elvitték... már kamasz fejjel is éreztük a súlyát a feladatnak. A mi jelenetünkben nem voltak szavak, csak nézték egymást sokáig, hogy megjegyezzék a másik minden egyes vonását... majd egy soha engedni nem akaró ölelés, mint akik tudták, hogy ez az utolsó...
    Mindig összeszorul a szívem, ha a sorsukra gondolok. Még egyszer, szívből köszönöm az írásod.

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm azt a szép írást!

    VálaszTörlés
  5. Radnóti nekem is a minden. Életem akármilyen helyzetében a kezembe vettem a verseskötetét mindig azt nyújtotta nekem amire szükségem volt. Hihetetlenül érzékletes és gyönyörű "képekkel" írt. Nincs verse amit ne szeretnék, de a Tétova óda és a Rejtettelek nagy kedvenceim.

    VálaszTörlés
  6. Gyermekként az ember lánya sokat gondolkodik azon, hogy minek azt a sok régi verset olvasni és megtanulni...aztán amikor eléri a kamaszkort, a gimnáziumban már másképp olvassa a verseket...majd felnőttként, már több tapasztalattal a hátunk mögött talán el is kezdjük érteni őket.

    Radnóti soha nem volt számomra olyan "nehéz", mint pl. Ady, és sztem az egyik varázsa abban is rejlik, hogy annyira egyértelműen fogalmaz és mondja el az érzelmeket és mégis olyan, de olyan csodaszépen, költőien...nagyon szép bejegyzés, köszönet érte!

    Ha megengeditek Én is megosztanám az egyik kedvenc Radnóti versem:

    Radnóti Miklós: Zápor

    Jókor menekülsz! A patak csupa bánat.
    Felborzad a szél. Kiszakadnak a felhők.
    Csattanva lezúdul a zápor a vízre.
    Elporlik a csöpp. Nézek utánad.

    Elporlik a csöpp. De a test csak utánad
    nyújtózik, az izmok erős szövedéke
    még őrzi a vad szorítást, a szerelmet!
    Emlékszik és gyötri a bánat.

    Úgy gyötri a testet utánad a bánat,
    úgy röppen a lélek utánad, elébed,
    ó, semmi, de semmise már! Ez a zápor
    sem mossa le rólam a vágyat utánad.

    VálaszTörlés
  7. csodálatos írás és költő!! a kedvencem nekem is. amit mindig felidézek, ha nehéz: Tétova óda. egy-egy szörnyű munkanapon csak leírtam magamnak, és máris egy másik világban voltam.

    VálaszTörlés
  8. Azt hiszem, sokunk aláírásával hiteles lenne ennek a bejegyzésnek a tartalma. A stílusa viszont csak a tiéd: lágy esésű, pókhálóvékony.
    Köszönöm.

    VálaszTörlés
  9. Nagyon szép ez a megemlékezés. Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy milyen érdekes lehetne beszélgetni ilyen emberekkel, akik ennyit megéltek, és mégis milyen ritkán tesszük. Pedig ők aztán sok mindent tudhatnak.
    Nekem a kedvenc versem a Nem tudhatom. Én is sokszor mondogatom magamban, ha olyan hangulatom van.

    VálaszTörlés
  10. ...szép,most én is megálltam egy pillanatra,köszönöm....

    VálaszTörlés
  11. A nekem legkedvesebb csoda.

    Sem emlék, sem varázslat


    Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
    mint alma magházában a négerbarna mag,
    és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
    mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
    De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
    hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
    kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
    annak szép, könnyüléptű szivében megterem
    az érett és tünődő kevésszavú alázat,
    az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
    az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

    Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
    merengj el hát egy percre e gazdag életen;
    szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
    a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
    az új falak tövében felhangzik majd szavam;
    magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
    nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
    sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
    ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
    Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
    talán most senki sincs.

    VálaszTörlés
  12. Számomra megrendítő belegondolni, hogy milyen erős kapcsolat volt közöttük, milyen tragikusan fonódott össze a sorsuk és milyen emberi tartással viselte mindezt Gyarmati Fanni. Azt gondolom, emléke örökre fent marad Radnóti szerelmes költészetében... múzsaként Ő is belépett a halhatatlanok közé.
    Nerzsi

    VálaszTörlés
  13. Én sem állom meg hogy hozzá ne szóljak. Először is köszönöm. Nagyon szépen írtál róluk és jó, hogy erről is írsz. Radnóti nekem is kedvenc, bár az igazi Ady. Jövő hónapba megyek Párizsba, megnézem azt a járdát! Én a Hetedik eclogából idéznék Nektek: "Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
    horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
    ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
    féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
    íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
    nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár."

    VálaszTörlés
  14. Nagyon köszönöm ezt a bejegyzést, szívemből szóltál!
    Andrea

    VálaszTörlés