A nyuszi és én

Amikor majdnem kilenc évvel ezelőtt egy gellérthegyi téli estén eldőlt, hogy Ő meg én együtt folytatjuk az életünket, az is eldőlt, hogy velem együtt összesen hárman érkezünk a kispesti legénylakásba: egy papagáj, egy törpenyúl és én. Mi hárman ugyanis szoros és összetartó társaságot alkottunk, és minden érdeklődő számára egyértelművé tettem, csak 3in1 konstrukcióban gondolkodom, tehát akit idegesít a korai csivitelős ébresztő vagy a szétszóródó alomforgács, annak bizony fel is út, le is út.
Szerencsére Ő magától értetődő természetességgel fogadta ezt a helyzetet, és amikor beköltöztem a lakásba, egyik kezemben a nyusziketreccel, másik kezemben a papagájkalitkával, a hármas észrevétlenül alakult át négyessé, a Nagyobbik születésével pedig ötössé, és éveken át így is éltünk, mígnem a nyuszink - a házba történő átköltözés előtt néhány nappal - át nem surrant abba a másik, ismeretlen világba.

Nem választottunk helyette másikat. Nem tudom, pontosan mi a nyuszik titka, talán az örökké mozgó orrocskájukban rejlik, vagy azokban a hosszú fülekben, a puha bundában? Nem jöttem rá soha, de amikor csak megláttam egy nyuszit, a torkomat mindig összeszorította valami.

Aztán a Nagyobbik hetedik születésnapja előtt nem sokkal telefonált az egyik barátnőjének anyukája, azt mondta, nemrég születtek náluk törpenyuszik, és az egyiket ajándékba adnák a kislányunknak, ha úgy gondoljuk.... 
Úgy gondoltuk. Illetve az igazság az, hogy én gondoltam úgy, Neki pedig elég volt csak egy pillantást vetnie rám, amikor elmentünk titokban kiválasztani a nyuszit. Persze szigorúan csak arról beszéltünk, a Nagyobbiknak vajon melyik fog a legjobban tetszeni, hiszen az ő ajándéka, az ő nyuszija lesz, mi majd csak segítünk az ellátásában, ha szükséges. De közben mindketten tudtuk, ez a nyuszi elsősorban mégsem a kislányunk ajándéka lesz...
És azon az estén, amikor megérkezett, elég volt csak egyetlen pillantást vetni rá, és tudtam, mostantól megint lesz egy nyuszi a szívemben - más, mint az előző volt, de közben mégis valahol ugyanaz, mozgó orrocskájával, hosszú fülével, puha bundájával.
Amikor esténként kiveszem a ketrecből, köszönetképpen mindig megnyalogatja a kezemet. Máskor addig döfköd az orrával, amíg meg nem simogatom - de van, hogy csak ülünk együtt csendben a kanapén, és töprengünk nyuszi- meg emberdolgokon... Ilyenkor az egész nap rohanása valahogy elsimul, kitisztul, és egy pillanatra csak ketten vagyunk a nyugalom apró szigetén - a nyuszi és én.