Olimpiai tálca

Az első olimpia, amire már zsenge korom ellenére is úgy igazán aktívan figyeltem, a '88-as volt, Szöulban - Egerszegi Krisztinával, Darnyi Tamással és a többiekkel (még mindig el tudnám mondani az összes aranyérem-tulajdonost...). Teljesen beszippantott az öt karika, elbűvölten meredtem a képernyőre a megnyitótól egészen a záróünnepségig, majd a tévé kikapcsolása után kockás füzetbe írtam őrülten lelkes tempóval egy regényt egy fiatal, 17 éves amerikai úszólányról, aki 6 aranyérmet nyer egy olimpián - igazság szerint totálisan monoton volt a regényem, a főszereplőm folyton csak bemászott a medencébe, úszott, majd boldogan kimászott a dobogóra az aranyéremért - a negyedik érem táján már én is unni kezdtem a dolgot, és a maradék kettőt összesen egy mondattal el is intéztem, a regény hátralévő részében pedig egymásba szerettettem az úszólányomat egy úszófiúval, aki ugyanezen az olimpián 7 aranyérmet nyert, szintén nem túl részletes kifejtésben... hát igen, az irodalmi Nobel-díj alighanem nem rám vár, na :-)

De a lényeg, hogy az olimpiák azóta is nagy erőkkel dobogtatják meg a szívemet - vasárnap este például a Bryan Adams-koncert első számainál is telefononon keresztül követtem Szilágyi Áron aranyért vívott küzdelmét, és a Cloud Number Nine alatti ugrálásom még inkább szólt a fiatal kardozó győzelmének, mint a kanadai zenészlegendának, és a munkahelyem is több piros pontot kapott tőlem csak azért, mert a kávézóban engedik az olimpiai események követését egy kihelyezett tévén keresztül - szóóóval, nagyon lelkes rajongója vagyok az ötkarikás játékoknak, csak hogy végre rövidre zárjam. :-)
És mivel ugye ne azt kérdezd, mit tehet érted az olimpia, hanem azt, mit tehetsz te az olimpiáért, valamivel én is jelét akartam adni itthon annak, hogy nem akármilyen napokat élünk - az ihletet pedig a mostani Otthon magazinban és a Praktikában közreadott angolzászló-mintás használati tárgyak adták, úgyhogy gyorsan a tettek mezejére léptem.


Előkotorásztam egy régi, fonott szélű tálcát:

Fehér akrilsprayvel lefújtam az egészet, két rétegben.

Száradás után meghúztam a vonalakat - háromszori próbálkozásra sem sikerült szimmetrikusra, de akkor dacosan azt gondoltam, ez az én tálcám, és akkor is szeretni fogom, ha nem szabályos a mintája :-)

Kiradíroztam a felesleges vonalrészeket, és akrilfestékkel kifestettem az elemeket.

A teljes száradás után lefújtam a tálcát akrillakkal, és ezzel készen is lett. Nagyon látványos és vidám darabja a konyhánknak, és mellé extrán jó érzés, hogy én is hozzátettem a magam szerény részét a londoni olimpiához... :-)