Konzervdoboz-mécsestartó levendulával

Eredetileg egy csodálatosan finom kekszről akartam írni, de miután két napja megvonok magamtól minden felesleges kalóriát - tiszta időpocsékolás volt megtanulnom úszni, a beépített úszógumijaim simán fent tartanának a vizen -, éreztem, hogy kevés az én lelki tartásom ehhez.... hiába lebegnek a szemem előtt kalóriagyilkos célok, ha ez a bizonyos keksz szóba kerül, nekem végem. 
De jobb tisztában lenni az embernek az ő gyenge pontjaival, úgyhogy nem késztetem őrült sivalkodásra a gyomromat a recept leírásával, a beillesztendő képről nem is beszélve - és inkább valami teljesen mással próbálom elterelni a gondolataimat.
(De ha tudnátok, milyen finom.... hmmmmm.)

Szóval, a kinyílt levendulák engem mindig tettekre sarkallnak, márpedig levendula most aztán van bőven. És éppen tegnapelőtt morfondíroztam azon a garázsban, hogy kéne kezdeni valamit az összegyűlt konzervdobozaimmal - úgyhogy egyet kiválasztottam a készletből, és nekiláttam, hogy  házasságra hozzam a levendulával. 

Egy valaha tonhalat tartalmazó konzervet pécéztem ki magamnak:

Fogtam egy darab csipkeszalagot, és a konzervdoboz felső részére ragasztottam:

A konzervdobozra ráhúztam egy szorosan illeszkedő befőttesgumit.

Fogtam a levágott levendulákat, és egymás mellé bedugdostam őket a gumi alá.

A konzervdoboz alján egyenesen levágtam a felesleges szárrészeket:

Két újabb csipkecsíkot felragasztottam a konzervdoboz alsó részére, átfedéssel, hogy szépen eltakarják a fémrészt:

Végül pedig vékony lila selyemszalagból kötöttem rá egy masnit, és beletettem egy gyertyát.
Ezzel el is készült a levendulás konzervdoboz mécsestartó:

Már így is nagyon tetszett, de igazán akkor szerettem bele, amikor este meggyújtottuk benne a gyertyát. Annyira szép volt, ahogy a fény átszűrődött a levendulákon és fénykört rajzolt az asztalra... szinte el is felejtettem a kekszet.
Szinte. :-)