Kottatündér

Karácsony környékén a kottapapír első (na jó, a vécépapír-guriga után második) számú kreatív alapanyagként szerepelt az ötleteim között, sokféle díszt készítettem belőle, és így szépen össze is fonódott a fejemben a karácsonnyal. Azóta nem is nagyon vettem elő, hiszen karácsonyi alapanyag, gondoltam én, pedig nem is. Erre pedig akkor ébredtem rá, amikor pár nappal ezelőtt a kezembe került néhány kottalap, és az eltemetett érzelmek újra a felszínre törtek. Megint csak rajongó pillantásokkal méregettem a papírokat, és éreztem, hogy újra egymásra kell találnunk. Viszont mivel csak nagyon kevés időm volt a barkácsolásra, valami igazán egyszerű, gyors, de kedves dolgot szerettem volna készíteni.

Kicsit eltöprengtem, és az jutott eszembe, mi lenne, ha egy szeretnivaló, kócos, barátságos kis tündér születne a kottából... és ha lett volna több időm, írtam volna egy mesét is róla.
Valahogy így kezdődött volna:

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hangversenyterem. A város közepén állt, és ablakaiból mindig zenefoszlányok szűrődtek ki: vidáman szétfutó, lágyan elúszó, katonásan pattogó vagy éppen lassan áradó dallamok töltötték be az előtte álló buszmegállót. Délelőttönként egy ifjúsági együttes próbált benne, délután egy igazi nagyzenekar gyakorolt a falai között, este pedig koncerteknek adott helyet. Óriási termében állandó vendég volt a zene - csend csak akkor honolt az aranyozott cirádákkal díszített mennyezet alatt, amikor az utolsó zenész is kilépett az ajtón. Ilyenkor már teljesen sötét volt odakint,  csak a hold fénye világított be az ablakokon, ezüstös-kékes fénybe vonva a karmesteri emelvényen hagyott kottát.
Amint a hold fénye végigért a borítólapon, furcsa dolog történt. A kottafüzet megrezzent, lapjai kissé felemelkedtek - és egyszer csak egy kócos hajú, apró tündér bújt elő belőle. Kottapapír ruhája és szárnyai voltak, hajában fehér masni ült, ragyogó szemecskéje kíváncsian nézett körbe a höldsütötte teremben. Ásított egyet, olyan puhán, mint a kiscicák - majd leporolta kottapapír szárnyát, és néhány könnyű rebbenéssel a levegőbe emelkedett."

Valahogy így kezdődött volna a mese a tündérről, aki éjszaka bújik elő a kotta lapjai közül - és én annyira élénken láttam magam előtt, hogy tudtam, ő lesz az, akit életre keltek a papírokból.


Kikészítettem egy natúr fafigurát és a kottapapírt:

A figura testét bevontam a papírral, egy másik lapból pedig kivágtam a szárnyat. (A szárny hátoldalára érdemes vastagabb papírból merevítőt ragasztani, hogy jobb legyen a tartása.)

A figura hátára felragasztottam a szárnyat pillanatragasztóval.

Spárgából elkészítettem a haját (sok ugyanolyan hosszú szál, középen összekötve és pillanatragasztóval a fejre ragasztva):

Így is lehet hagyni a haját, de azért én kötöttem rá két masnit, úgy, ahogy elképzeltem :-)

Alkoholos filccel megrajzoltam az arcot, majd két darabka csipkecsíkot ragasztottam a kottapapír ruhára. A kezeket zseníliadrótból készítettem el - és ezzel tulajdonképpen el is készült a tündér.

Utolsó (akár el is hagyható) simításként még aranyszínű lakkfilccel kihúztam a szárny széleit.

Éppen olyan lett, mint ahogy elképzeltem. :-) Jó lenne egyszer befejezni a mesét...