2012. január 13., péntek

Az eltűnt idő nyomában


Ez a kérdés mostanában gyakran foglalkoztat. Élünk, dolgozunk, családozunk, barátozunk, világot látunk - a pillanatok, percek, órák és napok pedig elmúlnak észrevétlenül. Csak azt látom, megint eltelt egy hét, egy hónap - nem is eltelt, elszáguldott. Szinte még arra sem jut idő, hogy megéljünk egy-egy szép pillanatot, mert máris jön a következő, amikor valami mást kell már csinálni.

Az egész ma ütött meg különösen, amikor rájöttem, hogy már két éve annak, hogy a babázásból visszamentem dolgozni. De hogyan? Hogyan telt el így ez a két év? Még csak most volt, amikor telve voltam aggodalommal, hogy az otthon töltött évek után hogyan fogom tudni majd felvenni a fonalat, hány új kolléga lesz és hány régi, hogyan fogom bírni, megoldani az időproblémákat, az ezerféle benti és otthoni feladatot, hogy mennyire fog hiányozni az otthoni, békés élet és leginkább persze a gyerekek és Ő... És aztán egyszer csak ma lett a kérdésekből, és a villámgyorsan eltelt két év mögött csak a döbbenet, hogy hogyan gyorsulhatott fel így az életünk.

Azt hiszem, nagyon kevés olyan pillanat van, amibe bele tudunk feledkezni úgy igazán. De ilyen volt azért a nyáron Olaszországban töltött két hét, ott nem volt súlya az időnek, csak hagytuk leperegni az órákat, és minden eltelt pillanatot követtünk a tekintetünkkel. Ha úgy tetszett nekünk, hosszasan üldögéltünk egy kávé mellett, hallgattunk este a fő téren a zenekart, céltalanul lófráltunk a kis toscanai utcákon, és figyeltük az olaszokat, a pillanatok kiélvezésének nagymestereit.
Aztán ilyen néha a gyerekekkel eltöltött idő, amikor nem az órához kell igazodnunk, hanem csak úgy játszunk, mi, felnőttek is.
Ilyenek a reggeli ébredések, bár ott mindig könyörtelenül felettünk áll az idő, de mindig lopok arra pár édes percet, hogy a Kisebbikkel egymáshoz bújjunk egy kicsit, összeölelkezve, sok-sok reggeli puszit adva.
De az elmúlt két év azért mégis leginkább úgy telt, hogy az óra volt az úr felettünk, és nagyon nehéz feladat volt nem tudomást venni róla. Egy dolog azonban mindig jut: az, hogy egy-egy szóról, mozdulatról, illatról, dallamról, tekintetről egyszer csak felidéződik valami régenvolt dolog, ami kellemesen meleg emlékeket, érzéseket hoz magával, és egy pillanatra megadatik az, hogy ki tudunk szakadni a zsúfolt, fárasztó és sokszor idegőrlő órák sorából. Átadjuk magunkat az emlékezésnek és annak az ezerszer kimondott néma ígéretnek, hogy ezentúl még több pillanatot teszünk emlékezetessé, hogy legyen mit felidézni a nehezebb percekben...


A pillanatnyi hatásokból születő emlékezés egyik legtöbbet - ha nem a legtöbbet - idézett példája Marcel Proust műve, az Eltűnt idő nyomában. A hatalmas regényfolyam legelején egy sütemény egyetlen falatkája elegendő ahhoz, hogy megindítson egy nagy ívű emlékezést, amiből kialakul a világirodalom egyik legnehezebben olvashatónak tartott, de végtelenül gazdag darabja.
Úgyhogy amikor én magam is végiggondoltam az elmúlt két év hihetetlenül gyors múlását, azonnal Proust könyve jutott eszembe, és ezzel egy időben érkezett a vágyakozás az említett sütemény, a madeleine iránt. Félretettem mindent, és Bereznay Tamás receptjét alapul véve kis módosítással megsütöttem - és újra megértettem, Proust miért állított irodalmi emléket ennek a háromfalatnyi édességnek. Este legalábbis úgy gondoltam, ha én írtam volna meg azt a regényfolyamot, én azt a címet adtam volna neki: Az eltűnt madeleine nyomában....


Mézes-tejcsokoládés madeleine (kb. 25-27 db)


Hozzávalók:

4 db tojás szétválasztva
10 dkg porcukor (átszitálva, 2x5 dkg)
4 teáskanál barna cukor
4 teáskanál méz
20 dkg liszt
4 teáskanál sütőpor
1 citrom lereszelt héja
pici só
6 dkg vaj + egy kevés a formák kikenéséhez
30 dkg jó minőségű tejcsokoládé

Elkészítés:

A formákat kenjük ki nagyon alaposan egy darab vajjal. Tegyük a hűtőbe, majd negyedóra múlva még egyszer kenjük át őket. Ezt a lépést ne hagyjuk el, mert így fognak sütés után könnyedén kipottyanni a formából.
A sütőt melegítsük elő 160 fokra (légkeverés).

A lisztet és a sütőport keverjük össze.

Tegyük egy tálba a tojássárgákat, majd 5 dk porcukorral, a barna cukorral és a mézzel keverjük fehéresre és habosra, az eredeti térfogat kb. harmadára.

A tojások fehérjét a pici sóval verjük kemény habbá, majd a végén adjuk hozzá a maradék 5 dk cukrot és még egy kicsit verjük tovább.

A lisztet és a sütőport keverjük össze, tegyük bele a lereszelt citromhéjat is.

A felvert habot, a sütőporos lisztet és a habosra kevert cukros tojássárgáját falapáttal keverjük össze úgy, hogy a habot és a lisztet kisebb adagokban adjuk a tojássárgákhoz.

Végül a felolvasztott (de nem forró!)  vajat óvatosan a masszához keverjük.

A formákat vegyük ki a hűtőből, picit lisztezzük ki, majd töltsük meg a tésztával (fél-kétharmad részig tegyük max. tele a mélyedéseket).

10 percig süssük, majd hagyjuk őket kihűlni. Ezalatt vízfürdőbe tett edényben olvasszuk meg a tejcsokit, és a madeleine-eket mártsuk bele félig. Sütőpapíron hagyjuk egy ideig a sütiket, amíg a bevonat megszilárdul, majd a tészta elejére (ahol nincs csoki), szitáljunk porcukrot.







"A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az."



9 megjegyzés:

  1. Ettől szebb, jobb és édesebb reggelt nem is kívánhattam volna magamnak:)!

    Csupa

    VálaszTörlés
  2. jaj, de jó volt ezt most olvasni... egy eltűnt korszakot idézett fel bennem, az egyetemi éveket, amikor hosszasan elemezgettük Proustot és az eltűnt időt :) nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen ízű is lehetett az a Madeleine... de nem volt alkalmam megsütni, aztán meg elfeledtem. hát most itt az idő :)

    VálaszTörlés
  3. Nagyon-nagyon köszönöm! Kinyomtatom és minden nap elolvasom!! Hálás vagyok minden sorodért! Tünde

    VálaszTörlés
  4. Igazán megható...főleg most.
    Férjem nagymamája 91 éves és nagyon beteg. A Jó Isten úgy látszik lassan elküldi neki a meghívót. :( Közben a majdnem rokoni körben kisbaba született! Ezért most amolyan kettős érzés van Bennem...a születés és az elmúlás egyszerre költözött most be az életünkbe. Ismét előtérbe került az idő és annak múlása, az idő rohanása. Félelmetes! Nehéz elfogadni: ez az élet rendje-új emberkék születnek, és a megfáradtak elmennek. Öröm és bánat van a szívemben...
    Köszönöm a bejegyzést, amivel felhívtad a figyelmem rá, hogy ne csak túléljem, hanem megéljem/átéljem az élet minden pillanatát!

    VálaszTörlés
  5. Tudod, Levendulalány, akkor is szoktam ilyen pillanatokat átélni, amikor Téged olvaslak, és ezért nagyon hálás vagyok Neked. Ilyenkor pár percre megáll az idő, kikapcsolok, megszűnik körülöttem minden, és élvezem, hogy újra gyerek vagyok, vagy hogy szeretem a férjemet, vagy hogy van három csodás gyerekem és még sorolhatnám. Nem tudom olyan szépen megfogalmazni az érzéseimet, mint Te, éppen ezért nagyon KÖSZÖNÖM! :)

    VálaszTörlés
  6. Az előttem kommentelők már minden gondolatomat-érzésemet megírták,így én is csak ennyit tennék hozzá:nagyon köszönöm.
    :)

    VálaszTörlés
  7. az elröppenő évekkel, a meg-megállással teljességgel egyetértek. de az a sütemény, amely úgy kezdődik, hogy én 25 formát kenjek ki vajjal , kétszer!, na, az indíthat egy regényt, és felséges lehet, de én megvárom, míg proust mester anyukája megkínál belőle! :)

    VálaszTörlés
  8. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  9. Csupa, őszintén örülök, hogy így érezted! :-)

    Fxtina, igen, nekem is akkoriban volt módom elolvasni, se azelőtt, se azóta... szerencsére a madeleine megsütése közel sem igényel ennyi időt :-)

    Tünde, köszönöm... nagyon-nagyon sok szeretettel ölellek!

    Fróni, őszintén nagyon sajnálom. Elgondolkodtam azon, amit írsz, már én is többször láttam és hallottam, hogy egy új életnek ad helyet egy régi... éppen annyi fájdalmat tud adni ez a körforgás, amennyi örömöt. És nagyon tud bosszantani, amikor azt mondják valakiről, hogy "de hát szép kort ért meg", mert attól a veszteség nem lesz kisebb, másrészt pedig nem is a kor a lényeg, hanem az, mennyit adott és kapott valaki, amíg élt... és igen, ezért is fontosak az értékes pillanatok. Köszönöm, hogy megírtad ezt.

    Drága Hankka, nagyon hálás vagyok ezért a hozzászólásodért, annyi kedvesség és szeretet van benne. Köszönöm! És örülök nagyon, hogy sok-sok ilyen hálát adó pillanat van az életedben, mert igazán megérdemled...

    Hajnoc, ez is nagyon sokat jelent, én is köszönöm!

    Florci, azért remélem, hogy az még nagyon sokára lesz, mire Madame Proust személyesen is a közeledbe kerül az ő madeleine-jével :-) persze, nem foglak rábeszélni, de esetleg még itt a földön érdemes megfontolni azt a 2x1 perc plusz munkát :-)

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...