Nagyon játszós család vagyunk, úgyhogy ha mindig az üzletekből tölteném fel a társasjáték-készletünket, a fehérneműnk is rámenne... :-) Így ezért is, meg persze az alkotás öröméért is szeretem elkészíteni népszerű játékok egyszerűbb, otthoni változatát. Legutóbb a Scrabble-t pécéztem ki magamnak, és arra gondoltam, söröskupakokból fogom kivitelezni ezt a méltán sikeres játékot. Persze nem akartam Őt alkoholmámoros végromlásba taszítani a 49 üveg sör gyors elfogyasztásával (ennyi söröskupakot igényeltem ugyanis a kivitelezéshez), inkább megkértem a baráti kört, gyűjtsék nekem össze ezeket a kupakokat a sörözésekből. Szerencsére elég kitartóan vegzáltam őket ezzel, úgyhogy összejött a szükséges mennyiség. :-)
Ezek kellettek tehát a házi Scrabble elkészítéséhez: 49 db fém söröskupak; színes, mintás papírok; egy kupaknyi területű kartonpapír; pillanatragasztó; fekete alkoholos filctoll; olló; két A/4-es papírlap (lehetőleg mintás kartonlapok), egy kis méretű textilzacskó.
Mérjünk le és vágjunk ki kartonpapírból egy akkora kört, amely belefér a kupak belsejébe, és szépen le is fedi azt. Ezt használjuk sablonnak a továbbiakban: vágjunk csíkokat a mintás papírokból, hajtsunk harmonikahajtásokkal négyzetesre, rajzoljunk rá kört a sablonunk segítségével, és vágjuk körbe. Így gyorsan lesz sok-sok mintás kis körlapunk. Válogassunk ki belőlük 49 darabot, és a fekete alkoholos filccel rajzoljuk rájuk a betűket, a következő elosztásban:
A kupakokat öntsük be egy kis zacskóba. Készítsünk a két kartonból betűtartót: egyenként hajtsuk őket félbe, majd a kapott két oldalt még egyszer hajtsuk félbe párhuzamosan.
Kezdődhet a játék! Mindkét játékos húzzon 7-7 kupakot, és tegye a betűtartójára úgy, hogy a másik játékos ne lássa. A kezdő játékos rakjon ki a betűiből egy szót, a lehető leghosszabbat, amit csak tud. A másik játékosnak is ki kell tennie egy szót, úgy, hogy annak valamelyik betűje a már lent lévő szó egyik betűje legyen (tehát mindenképpen ehhez kell kapcsolódnia, lásd a képet). És így tovább: mindig valamelyik lent lévő szóhoz kell kapcsolódnia az új szónak.
Fontos: amikor egy játékos kirakott egy szót, rögtön húzzon annyi kupakot, ahány betűje hiányzik ahhoz, hogy újra 7 db legyen előtte.
Minden kirakott szó után fel kell írni, hány betűből áll a szó – ennyi pontot kap az a játékos, aki éppen soron volt.
A játéknak akkor van vége, ha már nincs több kupak a zacskóban, és egyik játékos sem tud már szót kirakni.
A játék komplexebbé tehető, ha egymásra is rakhatjuk a kupakokat, illetve a betűk pontértéke sem egyforma, attól függően, hogy gyakoribb vagy ritkább a betű – ehhez érdemes számolási és szabálytámpontokat keresni a neten, a „Betűtorony” vagy „Scrabble” kifejezésekre keresve.
De igazából mindegy is, hogy mivel, csak játsszatok sokat-sokat-sokat!
(Az ötlet a Kifőztük októberi számában jelent meg, ott is megtalálhatjátok. :-) )
Nagyon szeretem a régimódi, finom bájjal rendelkező tárgyakat. A modern designirányvonalak teljesen távol állnak tőlem, például a hideg ráz a minimalista lakásoktól. Legyenek, persze, hiszen varietas delectat, ugye, de én képtelen lennék egy ilyenben lakni, szívem-lelkem fázna benne. Kiegészítőkben is mindig olyasmit keresek, ami otthonos, természetes és olyan kopottasan szívet melengetős. A karácsonyfánk is mindig olyanra sikeredik, ami nagyon távol áll az éppen aktuális trendektől, van rajta sokféle termés, toboz, dió, varrott filcfigurák, apró puha barna mackók, tollból készült kicsi angyalszárnyak, szalmadíszek, fahéjkötegek, sok-sok mézeskalács és persze a legbecsesebb díszek, az anyukám által horgolt csodaszép hófehér alkotások.
Amikor mostanában elkezdtem készíteni a lelkemet a karácsonyra, tudtam, hogy megint muszáj lesz sok-sok benti dekorációt készítenem, de ezek sem üthetnek el nagyon a karácsonyfánkon lévő díszektől, egyrészt mert így lesz harmonikus, másrészt mert ezekhez vonzódom. :-) Van egy nagy csomag régi kottánk a garázsban, aminek egy részét sajnos megrágcsálta egy betévedt kisegér. Az épen maradtakat gondosan elcsomagoltam, a sérülteket viszont betettem a papíros dobozomba - most ezekből használtam fel néhányat egy karácsonyi dekoráció elkészítéséhez.
Szükség volt tehát a kottapapírokra (persze egyszerűen nyomtathatunk is ilyeneket), egy adag csipkeszalagra, pillanatragasztóra, vékony selyemszalagra és néhány gombra.
A kottapapírokból kúpot tekerünk, pár ragasztópöttyel rögzítjük.
Ha a ragasztó megkötött, a felesleges részt levágjuk:
A papírtölcsérek tetejére ragasztjuk a csipkeszalagot.
Végső simításként pedig ragasztottam rájuk egy-egy masnit (vékony selyemszalagból), ezeknek a közepére pedig egy-egy kis natúr színű gombot, és persze készítettem rájuk a selyemszalagból akasztót is.
Ezek szobai dekorációnak lesznek jók, lelógatva innen meg onnan (nagyobb lánykáknak még adventi naptárként is el tudnék képzelni ezekből 24 darabot), de kisebb méretben még karácsonyfadísznek is szépek lennének. Persze, nem egy minimalista karácsonyfára, az biztos. :-)
Többnyire olyan ötleteket szoktam írni, amelyeket negyed-félóra időráfordítással el lehet készíteni - nos, a lenti nem ilyen. :-) Persze, ehhez sem kellenek napok, csak a festéssel kell egy kicsit hosszabban bíbelődni, de ha van a családban férfiember-kezdemény, az ő öröméért garantáltan meg fogja érni a plusz idő, ezt megígérhetem.
A dolog előzménye az volt, hogy ugye korábban a Nagyobbik már megkapta az ő kislányos tejesdoboz-királyságát (itt írtam róla) - amit azóta sem használunk írószertartónak, ellenben rengeteg királylány és hercegnő lakik benne -, és olyan nem lehet, hogy a testvére ne kapjon valami hasonlót... úgyhogy arra gondoltam, őt egy kisfiús lovagvárral fogom meglepni.
Ehhez sem kellett semmilyen extra alapanyag, mindössze négy tejesdobozra, négy papírtörlő-gurigára, egy alufólia-gurigára, hullámkarton-lapokra (egyszerű barna csomagolódobozból), kevés kartonpapírra, akrilfestékre, alkoholos filcre, ragasztópisztolyra, pillanatragasztóra, sniccerre, ollóra és pár opcionális apróságra volt szükség.
Először is fogtam a négy tejesdobozt, és sniccerrel ablakokat és ajtókat vágtam rájuk.
A barna hullámkarton-dobozról (fent az első képen ebben vannak a dobozok és gurigák) levágtam a négy felső lapot, a széleiket egyenesre ollóztam, és sniccerrel bástyafal-szerűen bevagdostam a tetejüket. Az egyikre vágtam egy széles kaput is.
Következett a vár sarkán majdan álló négy torony: a négy papírgurigát egyenként bevágtam, olyan hosszan, mint amilyen magasak a hullámkarton falak. Ezután a vágások mellett 45 fokkal vágtam még egy ugyanekkora nyílást. Ez azért kell, hogy a négyzet alapú várfalra egyszerűen csak rá tudjam húzni ezeket a tornyokat, pontosan a négy sarokra. A kartonpapírból készítettem négy kúpot - ezek lesznek a tornyok tetején. A kúpok csúcsán érdemes hagyni egy pici rést, hogy tudjunk zászlót tűzni rájuk.
Minden elemet lefestettem fehér akrilfestékkel, pacsmagolós mozdulatokkal, ettől szép textúrásak lesznek a falak. :-)
Az elemekre bézs festékkel foltokat festettem. (Ezen ponton életem társa megkérdezte: ebben tehenek fognak lakni? Mondtam, vicceeeeeeeeeees :-) )
Száradás után a fekete alkoholos filccel téglamintát rajzoltam a bézs foltokra.
Jöhetett az összeállítás: először a négy falat ragasztottam össze, ragasztópisztollyal. Ezután a sarkokra ráhúztam a négy papírtörlő-gurigát, és ezeket is odaragasztottam a falakhoz. A tornyok tetejére ráragasztottam a kartonkúpokat.
Beragasztottam az építménybe a tejesdobozokat is:
Az épületek teteje vécépapír-gurigákból készült: a tekercseket hosszában elvágtam, középen meghajtottam, ragasztóval rögzítettem és barnára lefestettem.
A tetőket felragasztottam. Ezen a ponton jutott eszembe, hogy kell egy magas torony is, úgyhogy az alufóliás gurigát is megfestettem, befedtem és beragasztottam a várba, az épületek közé. Utolsó előtti simításként néhány futónövényt rajzoltam a falakra:
Végül pedig hurkapálcára (pontosabban saslikpálcikákra) filcanyagból kivágott zászlókat ragasztottam, és ezzel készen is lett az újrahasznosított alapanyagokból készült lovagvár. :-)
Az egész készítési folyamat kb. 3 órát vett igénybe - de szerintem vannak olyan apukák, akik szívesen asszisztálnak egy ilyen fiús projekthez, és akkor még gyorsabban befejezhető a lovagvár... :-)
"Reszketve várta az utolsó pillanatot. Szép volt az együtt töltött néhány hét, talán két hónap is volt... de most vége. Könyörtelenül közeledik az elkerülhetetlen szakítás. Nem tudta, fájni fog-e - csak azt tudta, nem kerülheti el elődei sorsát. Azt hitte, ő különb, mint az előzőek, de már tudta, nem az. Volt egy pont, ahol elgyengült, és tudta, ez az ő Achilles-sarka. Hirtelen érezte, ahogy meghajlik - a föld közeledni kezdett, és akkor meghallotta a reccsenést... és már tudta, itt a vége."
Na, hát körülbelül ezt érezhetik a Kisebbik nadrágjai. Én még soha nem láttam gyereket, aki ilyen tempóban szaggatta volna el a farmerjait, mint az én kékszemű kisfiam... akármilyen minőségű, akármennyi pénzbe kerülő nadrágot veszek is neki, az holtbiztos, hogy legeslegkésőbb két hónap múlva a térdrész papírvékonyra fogy, és aztán a nadrág egyszercsak egy javíthatatlanul brutálisan nagy szakadással hordhatatlanná válik, esélyt sem adva holmi megvarrásoknak vagy felvasalható matricák általi eltakarásnak.
A szétszakadt kis farmerokat persze mindig elteszem, hogy majd csak kezdek velük egyszer valamit, ugye, de aztán sosem kezdek, mert - már említettem korábban - varrni nem tudok, pár fércöltés telik csak tőlem, de ez a maximum. Ám mikor a múltkor a kisfiam egy héten belül (!) már a második nadrágját szakította totálisan keresztbe, akárcsak a nadrágban, bennem is elpattant valami, és azt mondtam: na MOST csinálok valamit, mert a hócipőm tele van az egymás tetején heverő rongyos farmerekkel.
A legegyszerűbb megoldásként egy felsőrészre kitűzhető virág képét vizionáltam - gondoltam, ha ronda lesz, legfeljebb nem tűzöm ki sehova, legfeljebb a kuka aljára. :-) De végül egészen vállalható lett, úgyhogy gondoltam, megmutatom Nektek is... a varrni jól tudó kedves olvasóktól előre is elnézést, mert tényleg nagyon egyszerű virágkitűzőről lesz szó, tulajdonképpen nincs is mit magyarázni rajta, de nekem ez is sikerélmény volt :-)
Először is a különféle színű farmeranyagokból virágformákat vágtam ki, egyre kisebbedő méretben.
Ezeket egymásra helyeztem - alulra a legnagyobbat, fölé pedig a kisebbeket -, és pár öltéssel összevartam a középpontban a rétegeket.
Még egyszer átszúrtam a virágot, hogy a tű legalul legyen. Ezután visszabújtattam úgy a tűt, hogy középen jöjjön ki, a legnagyobb virág fölött, de a következő alatt. A virág közepéhez közel körben elvezettem a tűt felül-alul, és meghúztam a cérnát - azaz egy kicsit beráncoltam ezt a legalsó réteget. Ezután a következő réteg fölé bújtattam a tűt, ezt is beráncoltam egy kicsit, és így tovább, amíg ki nem értem a virág tetejére. A ráncolásoktól enyhén hullámosak lesznek a virág szirmai:
Végül pedig a virág közepére és egy kicsit távolabbra is varrtam néhány pici kék gyöngyöt, és itt-ott kihúztam pár szálat a szirmok széléből, hogy kicsit rongyosabbak legyenek.
Ezzel készen is lett a Kisebbik által olyan bőkezűen szponzorált farmervirágom. Szúrtam az aljára egy biztosítótűt, és már tesztelhettem is egy kabáton.
Emlékeztek A muzsika hangjá-ból a My favourite things című dalra, amit Julie Andrews énekelt? Napok óta ez jár a fejemben. Talán azért, mert az utóbbi pár nap csendesen telt, itthon lehettem (múló betegség), nem mentünk sehova, kivételesen vendég sem jött, viszont Ő is sokat volt itthon. Mondhatnám, hogy semmi különös nem történt így, de éppen a dal kapcsán gondoltam bele, hogy éppen az apró, mindennapos dolgok okozzák a legnagyobb örömöt, ezek a legszebbek. Nem mondom, jó szépen felöltözni (bár ez engem többnyire inkább frusztrál - ilyenkor jövök rá, hogy a múltkor is akartam venni magamnak egy csinos felsőrészt, ehelyett pedig a gyerekeknek vettem nadrágokat), meg jó elmenni koncertre, vendégségbe, ide-oda, de mégis... az én kedvenc dolgaim nem ezek. És ha csak a mai "semmi különös" napot gondolom végig, annyi, de annyi olyan dolgot találok benne, amit semmilyen extra program sem tudna felülmúlni. Például ott van a reggeli kávékészítés. Van egy csodálatos, új kávéfőzőnk, amely nemrég érkezett meg, egyenesen Olaszországból - és maga a csoda. Olyan kávét főz, amelyeket csak a kis girbegurba toscanai utcák kávézóiban ittunk, de már valahogy az megnyugtat, ahogy bekapcsolom a gépet melegedni. Aztán választok a háromféle olasz kávé közül (nem tudtam dönteni vásárláskor...), beleszagolok a fémdobozba (úgy képzelem, ha egyszer elkeverednék a mennyországba, ott biztosan mindig kávéillat lenne, mert ez a legcsodálatosabb), és megtöltöm vele a gép kávétárolóját. Aztán jöhet a friss víz, bekészítem a csészéket, és már be is melegedett a gép. Ha a kávé elkészült, friss tejhabot gőzölök, végül kevés őrölt fahéjat szórok rá - és kész. Addigra ő is megérkezik, leül a másik székre, koccintunk, és hagyjuk, hogy a reggeli álmosság elússzon a kávéillatban.... A zoknis lábak dobogása lefelé a lépcsőn, a jóreggelt-puszik, a kipihenten ragyogó arcocskák, az álmos barna és kék szempár. Aztán ott van a reggeli, kettesben Vele. Az első reggeli ablaknyitás, amikor beoson a friss októberi levegő, hideg, de édesen illatos, fázom, de mégsem megyek el az ablaktól... Sok-sok széncinke, akik a teraszunkon laknak, ide-oda röpdösnek, néha a párkányra gyűlnek, és csak kukucskálnak befelé... és amikor azt hiszik, nem látom őket, mohón csipegetik a kerti asztalon lévő dísztököket. A frissen sült egyszerű almás-diós-fahéjas sütemény, előbb az illata, aztán az íze... A csendes délután, a kedves e-mailek, réges-régi karácsonyi dalok, Fred Astaire-rel, Nat King Cole-lal, Rosemary Clooney-val... Megérkezés az oviba, a Nagyobbik felragyogó pillantása, kézenfogva indulunk az autóhoz, mesél-mesél-mesél... Itthon az alkotás közös öröme, a kezünk között születő figurák esetlen bája, aztán diótörés, vacsora, elpakolás, indulás fel. A kicsik a kádban, Ő meséli nekik a diavetítő képeit, amelyek a fürdőszoba falára vetülnek, és néha már a Kisebbik is mondja a mesék szövegeit. Aztán a jóéjt-puszik, ölelés, csukódik az ajtó, és kettesben maradunk. Megiszunk egy teát, dolgozunk egy-két órát, aztán még a sötétben beszélgetünk sokáig-sokáig... Igazából tényleg semmi különös, nincsenek benne nagy dolgok, ez csak egy egyszerű nap, de mégis így jó... Szeretem az életemet, minden apró elemével együtt.
Az a bizonyos süti pedig ez volt... a bögrés receptek közül is a lehető legegyszerűbb, lustálkodósan munkamentes, mert én még az almát sem hámozom meg - a legkevésbé sem zavarnak a kis vékony sült héjcsíkok.
Almás-diós-fahéjas sütemény egy simogatóan otthonos napon
Hozzávalók:
1 bögre cukor 1,5 bögre liszt 2 tojás 1 bögre tej 1 zacskó vaníliás cukor 1 zacskó sütőpor pici só
A tetejére: 1 kg alma (magház nélkül, vékony szeletekre vágva) 1 teáskanál őrölt fahéj 3 marék dió
Elkészítés: A sütőt 175 fokra előmelegítjük. A tészta hozzávalóit összekeverjük, és egy vékonyan kiolajozott sütőformába öntjük (én egy nagy, téglalap alakú kerámiatálat használok az ilyenekhez). Az almát összekeverjük a fahéjjal és a dióval, rászórjuk a tésztára. 50-60 percig sütjük (sütőfüggő, tűpróba ajánlott).
El kell árulnom valamit - szeretem nagyon a Forma1-et, ezen belül pedig Ferrari-rajongó vagyok. Bár nem, ez így nem igaz. Fernando Alonsónak szurkolok, csapattól függetlenül, és mivel ő egy ideje a Ferrari színeiben versenyez, hát az olasz csapatot is a szívembe fogadtam, hiszen nagyon jó kis társaság ők - egy legendás márkanév tulajdonosai, akik fantasztikus autókat építenek, ha éppen nem is igazán megy nekik a Forma1-ben idén a szekér (=versenyautó).
De még ha rendre le is maradnak a dobogóról, akkor is jó nézni ezeket a gyönyörű piros gépeket, ahogy repülnek a pályákon, és én lelkesen végig is nézem az összes futamot, annak ellenére, hogy minden barátom és ismerősöm - sőt, még Ő is - bevallja, hogy ritka pihentetőeket szunnyad a 60 plusz-mínusz néhány tök egyforma kör alatt.
Szóval, ami kicsit is Forma1, az nekem kell. Régebben olvastam valahol a neten arról, hogy milyen helyes kis versenyautókat lehet készíteni ruhacsipeszekből... sajnos a hivatkozást nem tettem el, úgyhogy csak így tudom megköszönni az ötletadónak, hogy én is elkészíthettem a Kisebbiknek a mi saját piros nyilainkat, azaz a Ferrarik minimalistára egyszerűsített ruhacsipesz-verzióját. :-)
A gépparkhoz a következőkre volt szükség: ruhacsipesz, rajzszög, piros és fekete akrilfesték, pillanatragasztó, fekete alkoholos filctoll, fehér lakkfilc, színes papír.
A ruhacsipeszeket szétszedtem, a fém rögzítőre most nem volt szükség.
A ruhacsipeszek egyik felébe belenyomtam mind a két oldalra két-két rajzszöget. Nekem kellett hozzá kalapács is, mert nagyon kemény fából voltak a csipeszek - viszont így a Kisebbik remélhetőleg nem tudja majd kipiszkálni a rajzszögeket. (Talán.)
A csipeszfelekre pedig visszaragasztottam pillanatragasztóval a másik feleket.
A csipeszeket pirosra festettem, a kerekeket feketére. Piros papírból kivágtam a hátsó légterelőt, majd felragasztottam az autók hátuljára. Végül pedig kidekoráltam a csipeszeket a fekete alkoholos filccel és a fehér lakkfilccel.
Aztán már csak egy versenypályát ütöttünk össze fekete kartonból, és jöhettek a körök egymás után... Forza Ferrari! :-)
Most, hogy bejött a hideg idő, nekiültem, és átnéztem a téli holmijainkat. És mint minden évben ilyenkor, most is megállapítottam, hogy a kicsik mindent kinőttek, sapkát, kesztyűt, kabátot, tényleg mindent... A kabátokat és a jobb állapotban lévő sapkákat persze tovább tudjuk adni, de a kesztyűk mindig annyira elhasználódnak, hogy azokkal nincs mit tenni. Vagy legalábbis eddig nem volt, mert amióta Amanda oldalán láttam a kesztyűk felhasználására egy továbbgondolásra nagyon is érdemes ötletet, nem sajnáltam különösebben a kesztyűk elhasználódását és kinövés általi elalkalmatlanodását...
(No jó. Ha őszinte akarok lenni, igazából alig vártam már, hogy a kesztyűk felszabaduljanak...)
És mivel a lenti ötlethez pár kinőtt kis méretű zokni sem árt, egyből itt volt az alkalom, hogy a zoknik között is rendet tegyek... ez a kézműveskedés tulajdonképpen nagyon hasznos dolog, lássuk be :-)
Szóval, elérkezett az a boldog pillanat, amikor végre hozzákezdhettem ezeknek a kesztyűből készült figuráknak, úgyhogy kikészítettem a legfontosabb hozzávalókat: az egyujjas kesztyűket, fél zoknikat, lencsét/sárgaborsót/rizst, préselt papírgolyókat, fapálcikákat, befőttes gumikat, fekete alkoholos filctollat, pillanatragasztót, gombokat és pár apró tárgyat.
A kesztyűket a csuklórészig megtöltöttem rizzsel (de persze sárgaborsó vagy lencse is használható, vagy bármi hasonló, ami otthon van), és befőttes gumival elkötöttem. (Ügyeljünk, hogy az ujjakba is jusson töltés.) A papírgolyókba fapálcikát szúrtam.
A pálcikákat bedugtam a kesztyűk belsejébe (a gumi enged ennyit). A zoknik szárait levágtam, és ezeknek a végét is elkötöttem gumival. Az így keletkező "sapkákat" a figurák fejére húztam. Aki nem kapott fejfedőt, abból eszkimó lett, kapucnival :-)
Ezután pedig kialakítgattam a figurák végleges külsejét: a filctollal megrajzoltam az arcukat, gombokat ragasztottam a ruhájukra, és a kezükbe mindenféle tárgyat ragasztottam.
Hát ők lettek pár kinőtt egyujjas kesztyűből és zokniból... a kicsik reakcióiról még nem tudok beszámolni, mert ezek közül néhány figura az adventi naptárjukba megy majd, úgyhogy nem mutathattam meg nekik, de nagyon-nagyon bízom benne, hogy szeretni fogják őket. :-)
U. i. Nekem ez az utolsó, barna ruhás eszkimólányka a kedvencem... nagyon nagy a kísértés, hogy őt megtartsam magamnak... :-)
A PET-palack annyira kézenfekvő anyag kézműveskedéshez, minden háztartásban termelődik belőle több üres darab, és szinte mindig a hulladékgyűjtőben végzik (remélhetőleg mindenhol a szelektívben...). Eddig még mi nem nagyon használtuk fel a barkácsolások során, azt hiszem, azért, mert valahol a szívem mélyén nem igazán tudok megbarátkozni a műanyagokkal, a természetes anyagok sokkal-sokkal közelebb állnak hozzám.
Viszont mivel tényleg egy nagyon gyakori hulladékanyagról van szó, múltkor addig forgattam egy ilyen palackot, amíg meg nem láttam benne valamit. Akkor aztán fogtam a festékesdobozomat, és... nekikezdtem :-)
Ez volt a kiinduló állapot - a szokásos tucatpalack.
Fehér akril alapozófestékkel befestettem a palackot, a kupakot pedig feketére kentem:
A fülek helyének sniccerrel két bemetszést ejtettem a palackon. Kartonból kivágtam a füleket (két nagy csepp alakot képzeljetek el), és a mintás papírból a fülek belsejének való részeket is - ezeket aztán fel is ragasztottam a helyükre. Az így elkészült fülek alját becsúsztattam a két résbe. (A papír vastagságától függ, de ha szükséges, mert elhajlanak a fülek, hátul egy keményebb meghajlított kartoncsíkkal és pillanatragasztóval rögzíthetjük a palackhoz.)
Végül befejeztem az egérkét: szürke kartonból hegyes bajuszszálakat vágtam ki, és a kupak aljához ragasztottam pillanatragasztóval. A szemeket fekete alkoholos filccel rajzoltam meg. Kartonból kivágtam két lábat is, ezeket a palack aljára ragasztottam - ezek abban is segítenek, hogy a palack ne guruljon oldalra. Farkincának egy spárgát ragasztottam a palack aljára, a végére meg persze kötöttem egy masnit. :-)
És ismét rájöttem a nagy igazságra, egy játék sikere abszolút nem azon múlik, mennyi pénzbe kerül... ez az egérke hulladékból lett, de a Kisebbik egyenesen szerelmes lett belé, egész nap ezzel játszott, és ezzel is aludt, sőt, még sajttal is megkínálta :-)
