2011. június 30., csütörtök

Ma


Jó pocsék napom volt. Reggel orvoshoz kellett mennem a város túlsó végére. Keresztül a reggeli csúcsforgalmas Budapesten, esőben, és még el is tévedtem. Aztán jó nagy késéssel be a munkahelyemre, ahol a hatalmas parkolóban már egyetlen hely sem volt, és közel-távol semmilyen egyéb megállási lehetőség nincs. Mikor beértem, már éreztem, hogy belázasodtam (hiba volt egész éjjel a nyitott ablak alatt aludni...), gyenge és elesett voltam egész nap. A munkáimmal nehezen haladtam, alig vártam már, hogy elindulhassak haza. Addigra persze az esőből gigantikus zivatar lett, az M0 órák óta állt egy kamionbaleset miatt, ezért a városon keresztül kellett hazamennem, és a szokásos egyórás utamat most kerek 3 óra alatt tettem meg...

Szóval, nem mondanám, hogy nem voltam teljesen elgyötört, mire hazaértem.

De otthon a csoda várt. Az asztal megterítve, csak nekem, rajta egy csodálatos olasz tészta, pestóval, friss bazsalikomlevelekkel, pirított kolbászkarikákkal, sajttal... és mellette egy pohár hideg búzasör. És ott volt Ő, aki ezzel várt, mert tudta, hogy nehéz napom volt...

Amikor lefektettük a kicsiket, kiültem a teraszra. És megérkezett a szél, hozta magával a hűvösen frissítő levegőt, amit úgy szeretek... hagytam, hogy összekócolja a hajamat, végigsimogassa az arcomat, és minden fáradtságom ellenére is azt gondoltam: ez mégiscsak szép nap volt.



 


Life could be a dream



A Kisebbik és a Nagyobbik tegnap ezt a dalt énekelgették. Az egyik kedvenc mesefilmjükben hangzik el ez a réges-régi szám, és ők persze kívülről fújják. És hát van abban valami viccesen abszurd és álomszerűen édes, hogy egy négyéves és egy hatéves szájából hallok egy 1954-es dalt... Ilyenkor tényleg azt érzem, amiről a dal szól. 
És úgy szeretem az én saját kis álmomat, a Kisebbikkel, a Nagyobbikkal és Vele, szeretném, hogy sokáig-sokáig-sokáig tartson....



2011. június 29., szerda

Játék az ízekkel


Az ostyasütő gép még mindig az én nagy szerelmem. Nem is hagyom az ő képességeit sokáig parlagon heverni, és mivel megintcsak rámtört a "jajannyirarágcsálnékvalamifinomsósizét"-érzés, gyorsan összedobtam a múltkori tésztát. Aztán amikor készen lett a nagy tésztagombóc, motoszkálni kezdett egy gondolat a fejemben: mi lenne, ha nem csak ilyen sima sajtos tallért sütnék (persze az is nagyon finom), hanem kísérleteznék más ízesítésekkel is.
Rögtön beugrott gyerekkoromból a paprikás verzió, úgyhogy elindultam a kamra felé anyagot vételezni. Ha már arra jártam, bekukkantottam a hűtőbe, ahol találtam egy darab megfáradt kéksajtot, ezt is magammal vittem, csak jó lesz valamire... aztán ha már mozgásban voltam, a kertben téptem két csokor bazsalikomot is.
A tésztámat négyfelé osztottam: az egyik részbe tettem egy kanál pirospaprikát (legközelebb csípős paprika lesz), a másodikba belereszeltem a kéksajtot, a harmadikba belevagdostam a két csokor bazsalikomot, a negyedikbe pedig spontán gondolatként sok tört színes borsot tettem.

A tallérok megsültek, és olyan finomak lettek, hogy senki nem tudott megállni tizenhat darab alatt az evésben... azóta is próbáljuk eldönteni, melyik ízverzió lett a legfinomabb. A paprikás igazi retrós csemege lett, a kéksajtos a megpirult sajtdarabkákkal valódi gasztronómiai különlegesség, a borsos kellemes csípős-sör mellé villámgyorsan csúszós lett, a bazsalikomosra meg nehéz szavakat találni. Végül Vele egyetértésben úgy döntöttünk, az első helyezést ennek adjuk: a bazsalikom extrán ízes mediterrán finomsággá változtatta az egyszerű sajtos tallért - egészen biztos, hogy még sokszor fogom megsütni.




2011. június 28., kedd

Zene munka közben


Ma egész nap ezt hallgatom. Imádom :-)



Recycling


Réges-régről, amikor a kicsik még tényleg nagyon kicsik voltak, maradt egy zacskó bébiétel-fémtető. Annak idején is már azért tettem el, hogy egyszer majd készítek belőle valamit, de mindezidáig nem nyúltam hozzájuk, rendrakásokkor ide-oda pakolgattam őket. De legutóbb, amikor szekrényrámoláskor a kezembe kerültek, hosszasan forgattam őket a kezemben, hogy végre kitaláljam, mihez is kezdek velük. Mert hát elég nehezen dobok ki bármit is... és ezek olyan jobb sorsra érdemes fémtetők voltak.

Éreztem a zsigereimben, hogy lehet még velük kezdeni valamit :-)






Végül úgy döntöttem, memóriajátékot készítek belőlük. Megfestem a tetejüket, és belülre pedig a szokásos képes rajzok helyett kis tárgyakat fogok ragasztani, szerencsére a kupakok mélysége erre lehetőséget ad. Arra gondoltam, ez így mégiscsak érdekesebb lesz a gyerekeknek, mint a képes megoldások, amelyekből nekünk is vagy ötféle van.

Így először is lefestettem a kupakokat zöldre akrilfestékkel, majd száradás után virágokat és pöttyöket festettem rájuk.




Ezután összegyűjtögettem a házból mindenhonnan a páros hozzávalókat: legókockát, gemkapcsot, egy kevés fonalat, levendulavirágot, masnit, gombot, pénzérmét, fadarabot, kagylót, gyöngyöket, kis műanyag játékot, és pillanatragasztó segítségével beragasztottam a kupakok belsejébe.







Aztán élesben is teszteltük :-) Száz százalékosra értékelném a játszhatóságot, a kicsik el voltak tőle ragadtatva, hogy végre nem a szokványos memóriajátékok kerültek elő. A Kisebbik óriási izgalomban nézegette végig, milyen kis tárgyak rejtőznek a kupakokban, a Nagyobbik véleménye pedig az volt, ez a legeslegjobb memóriajáték a világon :-)



2011. június 27., hétfő

Levendulaaratás


Ez úgy hangzik, mintha Provence-ban birtokolnánk egy pár hektár földet, ahova kombájnokkal mennénk begyűjteni a virágokat. :-) Igazából persze arról van csak szó, hogy a levendulabokraink gyönyörűen virágoznak, és mivel tavaly sajnáltam levágni a gyönyörű lila virágokat, gondoltam, most igenis learatom a termést, mert nincs annál jobb érzés, mint saját levendulából kötött csokrokat fellógatni mindenhova, meg levendulás mindenféléket készíteni.

Úgyhogy fogtam az apósomtól kapott százéves (tényleg) metszőollót, egy helyes kis kosarat, és az első levendulabokor elé telepedtem.
Igazából azt gondoltam, húsz perc alatt levágom az összeset, de ezt volt az utolsó alkalom, hogy leszóltam a levenduláink mennyiségét… végül jutott a barátainknak is, lettek fellógatható csokrok is, és más célokra is felhasználtam a virágokat:


Varrtam anyunak textilből madárkákat, amelyeket levendulával töltöttem meg.







Készítettem illatgömböket: préselt papírgolyót ragasztóval bekentem, megforgattam levendulában, majd ugyanezt többször megismételtem, hogy mindenhol beborítsák a virágok.





Barna cukrot elkevertem annyi olívaolajjal, hogy nagyjából kenhető legyen, kevertem bele levendulavirágokat – és kész lett a világ legjobb bőrradírja. A cukor tényleg nagyon jól radíroz, az olívaolajtól pedig puha és táplált lesz a bőr, a virágoktól kölcsönzött levendulaillatról nem is beszélve.






Lett három üveg levendulás cukor is, süteményekhez csodás lesz.






Persze, mindeközben akkora, de AKKORA büszkeséget jelentett, hogy mindezek a saját levenduláinkból készültek, hogy azt el sem tudom mondani. Úgyhogy újra körbejártam a pici kertünket, hogy találjak egy talpalatnyi - vagy még annál is kisebb - szabad földecskerészt, ahova még ültethetnék néhány tő levendulát... :-)


2011. június 26., vasárnap

Semmi különös

Este volt... a kertben locsolás utáni vízillat szállt, dinnyét ettünk, fáradtak voltunk, de nevettünk. Olyan semmi különös-este volt, egyszerű, szép. Jó volt.



2011. június 25., szombat

Narancsos-mandulás keksz


Kekszügyben nagyon érzékeny vagyok, ahhoz, hogy azt mondjam, "finom", annak a keksznek egészen különlegesnek kell lennie. A sütési gyakorlat hozta azt, hogy mostanra már a hozzávalók listájából megérzem, érdemes-e egyáltalán hozzákezdeni, vagy a szokásos száraz és unalmas kekszről van szó, amin az sem segít, ha csokit, mazsolát vagy mogyorót teszünk bele.Dolce Vitánál találtam ezt a kekszreceptet, ami első ránézésre megtetszett. A kandírozott narancshéj és a mandula izgalmas párosításnak ígérkezett, és sütés után bebizonyosodott, hogy nem a "szokványos száraz keksz" típusú süti, hanem valóban különleges finomság. Sokkal inkább olyan ropogtatnivaló, amelynek minden morzsájában el lehet merülni, és egy pohár tejjel simán felveszi a versenyt bármilyen édességgel.


Narancsos-mandulás keksz
 

Hozzávalók:

10 dkg liszt
15 dkg őrölt mandula
4 evőkanál cukor
10 dkg vaj
1 tojás
fél tasak sütőpor
pár csepp mandulaesszencia (vagy aroma)
10 dkg kandírozott narancshéj


Elkészítés:

Gyúrjuk össze a tészta hozzávalóit, majd formázzunk két hengert belőle, fóliázzuk le, és tegyük a hűtőbe 1 órára.
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Szeleteljük fel a hengereket fél cm széles karikákra, majd helyezzük őket sütőpapírral borított tepsire, egymástól kellő távolságra.
10-12 percig süssük.




2011. június 24., péntek

Ricky Martin, a katica


A dolog azzal kezdődött, hogy találtam egy Ricky Martin-cd-t.

Igen, tudom, szörnyen ciki. :-) Nem is értem, hogy kerülhetett oda, biztos, hogy sosem hallgattam meg. (Tudom, senki sem nézi a Való Világot, de én becsszóra sosem hallgattam R. M.-t…)
Na szóval gondoltam, ezt a helyzetet szépítenem kell sürgősen, úgyhogy kerestem még két, hasonló kulturális értéket képviselő cd-t, és elhatároztam, hogy – mert olyan szép kerekek – katicákat fogok belőlük készíteni. :-)


A következők kellettek az ötlet kivitelezéséhez:

cd-lemezek

piros, fekete és fehér akrilfesték
fekete karton
sötét színű fonal

pillanatragasztó.


Lépések:

1. Piros akrilfestékkel két rétegben lefestettem a cd-ket.
2. Száradás után megfestettem feketével a fejrészt és a hátat elválasztó csíkot.
3. Fekete kartonból kivágtam a pöttyöket.
4. Fehér festékkel megfestettem a szemeket.
5. Felragasztottam a hátra a pöttyöket.
6. Feketével kifestettem a szemek közepét.
7. Végül kis darabokat vágtam a fonalból, és pillanatragasztóval felragasztgattam a cd-k hátoldalára (katicánként 6 db-ot, azaz 3-3-at).



2011. június 23., csütörtök

Házi fagyi, házi tölcsérben


Már írtam, hogy vettem egy csodálatos ostyakészítő gépet. Mostanra egészen rajongva imádom őt, lelkesen tervezem a közös jövőnket, magamban színezgetve mindenféle recepteket, amelyeket együtt fogunk kipróbálni…
A lelkesedésem legfőbb oka az, hogy kipróbáltam a fagyitölcsér-készítést, és mit mondhatnék… hát ha korábban úgy éreztem volna, pénzkidobás volt megvenni az ostyasütőt, akkor most a lelkiismeret-furdalás rémes kínjai között szórnám a hamut a fejemre. Ugyanis a kis géppel olyan, de olyan fagyitölcséreket sütöttem, hogy az első falat után mindenki csak a legnagyobb elismerés és tisztelet hangján szólt hozzám (és ez sosem esik ugye rosszul. :-) ).

Nem spéciztem túl, bíztam a géphez adott leírásban – és jól tettem, mindössze egy csomag vaníliás cukorral toldottam meg a tésztát, hogy finom illata legyen. A sütő szép kör alakú ostyákat süt, ezeket még forrón tiszta konyharuhára tettem, és a géphez adott céleszközzel gyorsan tölcsérformára tekertem.

A kicsik persze elbűvölten nézték az egész műveletet – kóstolás után pedig a Nagyobbik ellentmondást nem tűrően kijelentette: „Mostantól mindig ilyen tölcsért együnk!”, a Kisebbik pedig még elmajszolt vagy nyolcat. Csak úgy magában, mint Micimackó a mézet.

A Nagyobbik azért kért hozzá fagyit is, mert ő tudja, mi az illem. :-)


Fagylalttölcsér házilag

Hozzávalók:

1/2 csésze vaj vagy margarin
1 csésze porcukor
2/3 csésze tej
2 csésze liszt
egy zacskó vaníliás cukor


Elkészítés:

A hozzávalókat csomómentesre keverjük, sűrű palacsintatészta-szerű masszát kapunk. Az ostyasütőbe adagoljuk, nagyjából egy perc alatt sül meg egy tölcsér. Kb. 15 darab lesz belőle.



Persze, éreztem, hogy a különlegesen finom tölcsér extra minőségű fagylaltot kíván. Némi gondolkodás után bevillant a nemrég készített csokis-csilis keksz, aminek nagy sikere volt - úgyhogy készítettem egy chilis csokoládéfagylaltot.

Ez tényleg prémium fagyi, egyrészt a hozzávalók miatt is, másrészt pedig azért, mert nem lehet belőle rengeteget enni – csodálatosan tartalmas, igazi csokoládéesszencia, leírhatatlanul finom.
Jégkockatartóban fagyasztottam le a fagyimasszát, így a tölcsérbe a kockákból tettem hármat-négyet – hihetetlenül jól nézett ki, ha használnék ilyen szavakat, azt mondanám, kifejezetten cool volt. :-)


Mennyei csokoládéfagylalt chilivel


10 dkg kakaópor
20 dkg cukor
5 dl víz
30 dkg csokoládé (min. 60 %)
1tk vaníliakivonat
chilipor, ízlés szerint (én kb. késhegynyit tettem bele)
2 dl tejszín


A vizet a cukorral összefőzzük,kb. forrásig. Félrehúzzuk a lábost, belekeverjük a kakaóport, csomómentesre keverjük, és pár percig főzzük. Beletördeljük a csokoládét, és elkeverjük, míg teljesen felolvad. Elzárjuk a hőt, hozzákeverjük a tejszínt és a chiliport. Megvárjuk, míg kihűl, majd lefagyasztjuk.

2011. június 22., szerda

Méhecskék a gyerekszobába


Ha már így négyszemközt vagyunk, be kell vallanom, valamiért nehezemre esik kidobni a vécépapír-gurigákat. Emlékszem egy esetre, amikor már elindultam a kuka felé egy ilyen üres gurigával, és volt egy másik alkalom is, amikor már tényleg MAJDNEM ki is dobtam, de aztán végül nem sikerült legyőznöm a bennem rejtőző titkos énemet, a "Mentsük meg a vécépapír-gurigákat!" mozgalom szószólóját, és egy újabb darabot helyeztem az amúgy is terjedelmes kupacra.

Neki persze időről időre tele lesz a hócipője a millió gurigával, és a szelektív hulladékgyűjtőbe transzportálja az kedves kis barátaimat, de én nem szoktam elcsüggedni, hanem kitartóan újrakezdem a gyűjtögetést.

Igazából az motivál engem, hogy ezekből a gurigákból annyi jópofa dolgot lehetne készíteni. De sajnos, be kell ismernem, hogy a hangsúly erősen a feltételes módon van, mert eddig még (és most földre sütött szemmel és piros arccal tologatok a cipőmmel egy kavicsot) nagyjából semmit sem csináltam belőlük.

Na de nemrég, amikor megintcsak egy újabb darabbal növeltem a vécépapír-gurigák Eiffel-tornyát, bevillant egy ötlet.
A dolog eredete az, hogy - nem tudom, észrevettétek-e már - normális, kedves kinézetű, elfogadható árú, rendes fényt produkáló mennyezeti lámpát gyerekszobába nagyjából lehetetlen kapni. Nemrég a Kisebbik szobáját szereltük fel új lámpákkal, és kénytelenek voltunk "felnőttes" spotlámpákat venni, mert semmi egyebet nem találtunk. Viszont azért egy négyévesnek mégsem az igaziak az ilyen lámpák, úgyhogy gondoltam, lógatok rájuk valamit, amitől kicsit mégiscsak kisgyerek-közelibbek lesznek.

És akkor gondoltam arra, hogy a vécépapír-gurigák egy részéből méhecskéket fogok készíteni - ehhez más nem is kellett, csak egy kis sárga festék, fekete papír, fekete toll, pár nagyobb gyöngy, egy kis drót, pár zseníliaszál meg egy kevés maradék fonal.

Így születtek meg a képen szereplő méhecskék - a vakuzás elkerülése miatt itt a teraszra futó akácon lógnak, de nemsokára átkerülnek majd a lámpákra.

És remélem, mostantól ontom majd az ötleteket a gurigák felhasználása terén. :-)




2011. június 21., kedd

A zene, még egyszer


Van egy újság, amelyik egy rovatában ismert embereknek tesz fel kérdéseket, de nem azokat a szokványosakat, hanem tényleg olyanokat, ahol érdekel a válasz.
Az egyik ilyen kérdés így hangzik: ha egy zuhanó repülőgépen ülnél, melyik szám lenne az, amit az utolsó pillanataidban hallgatnál?
Azt gondolom, az erre adott válasz rengeteget elárul. Van, aki vidám zenét hallgatna, van, aki magasztosat, mások szomorút, megint mások zúzós rockot. Ha én lennék Sherlock, a válaszokból egészen komoly jellemképet tudnék rajzolni, kedves Watson... De ha félreteszed azt, hogy mire következtethetnek a válaszodból, gondold végig őszintén, Te melyik dalt választanád zuhanás közben, ha megtehetnéd.
Én biztosan ezt.




2011. június 20., hétfő

Császármorzsa


Imádja a főztömet. De tényleg. És büszke arra, hogy szerinte én főzök a világon a legeslegjobban. Már annak idején, a legelső randinkon megjegyezte magának, hogy azt mondtam, én készítem a legfinomabb paprikás krumplit az egész világon (szerénytelenség nélkül), és máris több jó ponttal indultam előtte. Szóval komolyan Ő az én legnagyobb konyhai hívem, és nekem hízik a májam (is), amikor egy tányérkitörlés után a szemembe néz, és azt mondja, mély hangon és mélyértelmű pillantással: „Ez isteni volt.” És ez nyolc éve így van.

De… hosszú évekig üröm vegyült az örömbe, nem volt 100 % a boldogság, és hiányzott az i-ről a pont. Ugyanis császármorzsafronton csúfos kudarcokat vallottam.

Az Ő nagymamája, aki már nem él, világbajnok császármorzsa-készítő volt, és számtalanszor készítette az ő drága unokája kedvencét. Volt olyan randink, ahova Ő két műanyag dobozzal érkezett, dugig a nagymama imádott császármorzsájával.

Amikor összeköltöztünk, és mindennap többször elhangzott az „Ez isteni volt!” (és most csakis étkezésre gondolok… :-) ), gondoltam, itt az idő a nagymama örökét átvenni, hiszen seperc alatt összedobok egy császármorzsát, ami biztosan szintén isteni lesz, és minden rózsaszín marad a mi kis világunkban.

Na, hasonlóképpen Arany János éji bogarához, én is nagyot koppantam. Az első császármorzsa-készítés alkalmával megdicsőült arccal tettem elé a gyönyörűen barnásra pirult, illatos, édes finomságot, és vártam a szokásos mondatot. Ő azonban ehelyett kóstolt, rágott, csócsált, nyammogott… és végül csak ennyit mondott: „A nagymamáé nem ilyen volt.”

Kész voltam. Nem tudtam elhinni, hogy nem tudok olyan IGAZÁN nagymamás császármorzsát csinálni. Miután magamhoz tértem az első sokkból, gigantikus császármorzsa-történeti kutatásba kezdtem, és diadalmasan bizonygattam neki, hogy igenis, hiteles, IGAZI császármorzsát készítettem, ami után Ferenc József is nyilván megnyalta volna mind a tíz ujját.
De ő csak annyit mondott újfent: „A nagymamáé nem ilyen volt.”

Megint kész voltam. Tovább kutattam. Láttam, hogy a neten több tábor is van császármorzsaügyben: 1. a csak liszttel készítők; 2. a liszttel és búzadarával készítők; 3. a csak búzadarával készítők.
Mivel fogalmam sem volt, hogy a nagymama melyik táborban vitte a zászlót, nekiláttam a dolog felgöngyölítésének. Újra sütöttem császármorzsát, tudományosan, az 1. sz. elmélet szerint, csak liszttel. Eredmény: „A nagymamáé nem ilyen volt.”

Jó. Lássuk a következőt, a liszt és búzadara törvénye szerinti verziót. Az eredmény ezúttal: „Hm… a nagymamáé nem ilyen.”

Megőriztem a nyugalmamat, és nekiláttam a csak búzadarás verzióra vonatkozó receptek felkutatásának. Hát ne higgyétek, hogy ez egyszerű dolog, ebből is van ezerféle… de addigra már orvosilag aggasztó módon kezdtem rákattanni a császármorzsatémára, hát egymás után készítettem a búzadarás változatokat.

És egy napon – amelyet soha nem fogok elfelejteni, és még unokáimnak is mesélni fogok -, az 1674892. császármorzsa után azt mondta: „Ez olyan, mint a nagymamáé.”

Úgy éreztem, mintha rögtön két Michelin-csillagot szereztem volna. A receptet azonnal lemásoltam, egyből két példányban is, amelyből az egyiket a Nemzeti Bank egyik szigorúan őrzött széfjébe helyeztem – na jó, nem, csak a születési anyakönyvi kivonataink közé.

És azóta is, akárhányszor császármorzsát kíván, én csak előveszem ezt a becses receptet, és ő nemsokára csak annyit mond: „Ez isteni volt.”


Császármorzsa, ahogy Ő szereti

Hozzávalók:

30 dkg búzadara
3 tojás
4,5 dl tej
5-10 dkg mazsola
10 dkg vaj
10 dkg cukor
1 teáskanál citromhéj



Elkészítés:

Meglangyosítjuk a tejet, szórunk bele egy kevés sót, majd beleöntjük a búzadarát. Hogy ne legyen csomós, átkeverjük.
A tojások sárgáit kikeverjük a cukorral, a fehérjékből kemény habot verünk. Ha a tejes dara megduzzadt, hozzákeverjük a cukros tojást és a habot is.
Egy nagy serpenyőben felolvasztjuk a vajat, majd beleöntjük a darás masszát, és állandóan kevergetve megsütjük. Amikor kezd összeállni a tészta, falapáttal darabkákra tépegetjük, és addig sütjük, amíg szép drappos-barnás nem lesz a morzsánk.
Szerintem érdemes itt-ott picit lepirítani, mert úgy lesz igazán finom és nagymamás :-)
Házi baracklekvárral tálaljuk.


2011. június 19., vasárnap

Andi doboza


Azt gondolom, az nagyon nagy dolog, ha az ember felnőttként, családos emberként szerez új barátot. Mert már lényegesen kevesebb időnk és energiánk van arra, hogy felépítsünk egy új barátságot, nem tudunk sülve-főve együtt lógni, mint fiatalabb korunkban.
És ha lehet ezt fokozni, az még nagyobb dolog, ha úgy szerzünk új barátot, hogy az illető nem is a mi barátunk volt, hanem csak úgy örököltük, mert egy új kapcsolattal érkezett az életünkbe.

Annak idején, amikor Vele egymásra találtunk, kiderült, hogy az egyik legjobb barátja egy lány, ezer éve. Izgatottan készültem az első találkozásra, mert hát ugye az ember szeretne jó benyomást tenni a Ő legjobb barátaira, az meg nyilván külön érdekes, hogy egy lányról van szó...
Nem ragozom tovább, megismertem Andit, és a legnagyobb természetességgel vált az én barátommá is, mert ő egyszerűen egy tündér. A családunkhoz tartozik, ennél többet nem is tudnék róla mondani, és ha egy hétvégén nem jön, már aggódunk érte.
Így amikor egyszer megjegyezte, hogy milyen szép a mi teásdobozunk, és mennyire szeretne ő is egy hasonlót, azon nyomban elhatároztam, hogy hamarosan lesz neki egy saját, névre szóló teásdoboza. Úgyhogy elmentem és vettem egy natúr fa teásdobozt, és nekiláttam, hogy személyes ajándékká tegyem.

Kész lett, és odaadtuk – szívet melegítő érzés volt látni, mennyire örül neki.


Ilyen volt a doboz eredetileg:



Lefestettem fehérre.



Csiszolópapírral kicsit kopottassá tettem:



Végül a kedvenc levendulamintás szalvétámból kivágtam a mintákat, dekupázsragasztóval feltettem a dobozra, majd száradás után még egy réteg ragasztóval fixáltam a szalvétadarabokat.













És aztán átadtuk :-)



Reggel, hétvége

Hétvége... végre.

Szeretem a hétvégi reggelek kezdetét, amikor álmosan lemegyek a nappaliba, és Ő már készíti a kávét. Leülünk egymással szemben, kócosan, még álomittasan, és mire megisszuk a kávét, beindul a nagyüzem, a kicsik ott nyüzsögnek körülöttünk, kakaót kérnek, elmesélik, mit álmodtak, felébred Papsajt, az öreg papagájunk is, mindenki egyszerre beszél, és nekem előbb-utóbb el kell azon gondolkoznom, mit is ütök össze reggelire.

A mediterrán étkezési szokások nagyon közel állnak hozzánk, többek közt abban is, hogy szeretjük elhagyni a magyar reggeli-ebéd-vacsora szentháromságot, és ehelyett későn reggelizünk és korán vacsorázunk, a kettő között pedig csak ezt-azt majszolunk. Ez persze leginkább hétvégén valósítható meg, amikor a reggeli gyors kávéivás-elrohanás helyett ráérünk egy igazi, tartalmas késői reggelire. Ez mindig más, palacsinta, gofri, lángos vagy egy duci, sokrétegű szendvics, amire már ránézni is jó.

A mai reggelünk olyan gyorsan elrohant, hogy 11 óra körül kaptunk észbe először, hogy enni kellene valamit... benéztem a hűtőbe, és az ott lévő dolgokból, valamit a nagy agyagcserepeinkben cseperedő ruccolából pár perc alatt csodálatosan finom szendvicset készítettem, amit tálalás előtt grill-lapon gyorsan átpirítottam.

Tudom, nem tűnik semmi különösnek - de csak addig gondoljátok így, míg meg nem kóstoltátok :-) A kívül ropogós, belül puha kenyérszeletek, a lágyan olvadó sajt, a meleg paprikás szalámi, az elképzelhetetlenül zöld ízű ruccola... az egyik legjobb reggeli.


A tökéletes reggeli szendvics

Hozzávalók:

friss kenyérszeletek
paprikás szalámi (jó minőségű)
Philadelphia krémsajt (natúr)
ruccola
sajtszeletek
paradicsomszeletek
majonéz
bors


Elkészítés:

Bekapcsoljuk a grillt.
A kenyérszeleteket megkenjük a krémsajttal, borsot tekerünk rá. Rátesszünk a paprikás szalámit, megszórjuk az összetépkedett ruccolával. Egy kis majonéz kerül rá, aztán jöhet a paradicsom, végül pedig a sajtszeletek.
Beborítjuk egy másik szelet kenyérrel, majd a kész szendvicseket a forró grill-lapra helyezzük, és szinte rögtön fordítjuk is (amint szépen csíkos az alja). A másik oldalt is megpirítjuk, tányérra tesszük, egy pohár friss, hideg tejjel tálaljuk.





2011. június 18., szombat

A zene

Ha egy lakatlan szigetre mennél, és csak könyveket vagy csak zenét vihetnél magaddal, melyiket választanád?
Ha száz évig gondolkodhatnék ezen, akkor sem tudnék választani. Könyvek nélkül nem tudnék élni... de a zene ugyanilyen fontos.
Ha úgy lenne feltéve a kérdés, hogy a lakatlan szigetre csak egyetlen számot vihetnék magammal, és melyik lenne az, akkor tudnám a választ: Leonard Cohen Hallelujah-ját vinném. Ez az a dal, amit soha, de soha nem tudnék megunni. Az én szívemnek ez a tökéletes zene. Cohennel vagy Rufus Wainwright hangján, a Bon Jovi-változatban, Alexandra Burke, Kate Voegele, Kurt Nilsen előadásában, mindenhogyan egy csoda.
Köszönet az Öreg Mesternek, hogy a világnak adta ezt a dalt.

Melyik lenne az az egyetlen dal, amit Te vinnél a lakatlan szigetre?





2011. június 17., péntek

Délutáni sajtos


Vettem egy ostyasütő gépet. Régi álmom volt, mert amióta egyszer ettem a Váci utcában fagyit úgy, hogy frissen sütött tölcsérbe tették a gombócokat, azóta tudom, hogy a fagyit ÍGY kell enni… az „ipari” tölcsérek meg sem közelítik az igazit, a meleget, az illatosat, a frisset.

Eddig azonban nem jött velem szembe ostyasütő gép, és a net sem ontja magából a lehetőségeket, ámde tegnap a Corában elkanyarodtam a konyhai kisgépek felé, hogy hátha… és igen! Ott volt ő, az ostyasütő, és csak rám várt, úgyhogy azonnal magammal is vittem, azzal a biztos boldogsággal, hogy ezzel sokszor fogok gasztronómiai jellegű örömöket szerezni a családnak és a barátoknak...

Itthon úgy adódott, hogy Vele együtt 5 felnőtt srác nyüzsgött a teraszon, és éreztem, hogy a helyzet némi rágcsát igényel. Úgyhogy azonnal használatba vehettem a csodálatos vadonatúj gépemet, és sajtos ostyát sütöttem a fiúknak – és hát nem túlzok, ha azt mondom, kábé tizennyolc éves koromban kaptam ennyi bókot. :-)


De a legkedvesebb elismerés ez volt: „Hát ez egyszerűen… hát egyszerűen… de komolyan, ez… hát…” :-) Szóval szerintem érdemes beruházni egy ilyen ostyasütő gépbe, már csak a konyhai önbizalom tuningolása érdekében is. :-)


Sajtos tallér vagy ostya



Hozzávalók:


40 dkg liszt
20 dkg margarin
1 dl tejföl
2 lapos teáskanál sütőpor
2 egész tojás
2 lapos teáskanál só
15 dkg reszelt sajt


Elkészítés:


A tésztát összegyúrjuk, pár percig állni hagyjuk, majd kis golyókat formázunk belőle, és az ostyasütőben megsütjük. (Én négy pici golyót tettem bele, így négy db kb. 6-7 centis tallér sült ki egyszerre, de lehet nagyobb golyókat készíteni, úgy nagyobb ostyák lesznek, amelyeket egyenként süthetünk.)



2011. június 16., csütörtök

Zsemlefelhő


Itthonikenyér-mániás vagyok, mert szeretem tudni, mi van abban a kenyérben/zsemlében/kifliben, amit az asztalra teszek. És az sem utolsó szempont, hogy a meleg péksüteményt persze imádja a család, még a Kisebbik is több darabot elmajszol belőle, pedig ő a bolti zsemlét/kiflit megvetéssel félretolja. A Nagyobbik meg csak ennyit szokott mondani: „Mama, te sütöd a világon a legfinomabbakat!” – és már csak ezért is bőven megéri a fáradtság. Ami persze nincs is, hiszen van egy imádott kenyérsütő gépem, amit ugyan kenyérsütésre sohasem használok, viszont a tészta összekeverésében, dagasztásában és kelesztésében egyszerűen utolérhetetlen. Mindössze pár perc kell, amíg beleteszem a hozzávalókat, majd egy-másfél óra múlva kiveszem a pillekönnyűre megkelt, illatos tésztát, amit csak formázok és a sütőbe teszek. Ennyi, és készen van a friss, forró kenyér, kifli, kalács, zsemle, baguette… úgyhogy kedves házias olvasó, hidd el: ha valamit tényleg érdemes beszerezni, az a kenyérsütő gép.

Na jó, ha még nem győztem meg volna mindenkit, még egy érv. Amikor sülni kezd a kenyér, az az illat… nálunk olyankor beszivárognak a kicsik a kertből, orrocskájukat kiskutya módon a levegőbe tartva és mozgatva-szimatolva, Ő pedig a hátam mögé somfordál valahonnan, bekukucskál a sütőbe, és azt kérdezi: mikor lesz kész…?

Ma francia zsemléket sütöttem, és a kétharmada azon nyomban elfogyott, hogy kivettem a sütőből. Pihepuha, leheletkönnyű, olyan... zsemlefelhő.  



Francia zsemlék

Hozzávalók:

50 dkg liszt
egy zacskó szárított élesztő
kb. 2 dl tej
kb. 1 dl víz
0,5 dl olaj
2 teáskanál só
1 teáskanál cukor

Ha van, jót tesz még neki 3 evőkanál burgonyapehely, de ha nincs, hát kisnyúl.

Elkészítés:

A tésztát bedagasztjuk, és meleg helyen duplájára kelesztjük. Ezután kézzel egy csíkot lapogatunk belőle, és 12 darabra vágjuk. Kis bucikat formálunk belőlük, sütőpapírral bélelt tepsire tesszük, konyharuhával letakarjuk, és fél-egy órát kelesztjük. Előmelegített 200 fokos sütőben kb. 20 percet sütjük, úgy, hogy a sütés kezdetén egy kis vizet zuttyantunk a sütő aljába, a kellő gőzképződés érdekében. (Persze csak villanysütő esetében.)

Aztán pedig sopánkodunk, hogy miért is nem dupla adagot készítettünk. :-)




2011. június 15., szerda

Szél ellen

Nem, nem fogok haspuffadás elleni szert ajánlani. :-)
Inkább arról írok, mostanában gyakran eszünk kint, és rendszeresen előfordul, hogy a szél felkapja a szalvétákat, és világgá viszi őket. Amikor van villa, kés stb. a szalvétán, akkor nincs gond, de reggeliknél bizony orvosolni kell ezt a problémát... és arra gondoltam, hogy én aztán haladéktalanul orvoslom is.
Körülnéztem, milyen alapanyagok állnak rendelkezésre egy helyes szalvétalefogó céleszköz gyártásához, és hamarosan megvolt az ötlet, amit azon nyomban kiviteleztem is.

A szél pedig mostantól hoppon marad a reggeli terítésnél. :-)


1. lépés:
Kimentem a kapu elé, és gyűjtögettem pár csinos követ.





2. lépés:
Fehér akrilfestékkel vékonyan lekentem őket (hogy azért látszódjon a kő felülete is).



3. lépés:
Szalvétából kivágtam mindenféle helyes kis motívumot, a megszáradt kövekre dekupázsragasztóval felragasztottam.









 ... és már készen is voltak a szép kis szalvétalenyomó kövecskék. Kosárba tettem őket, és kiraktam az ablakpárkányra - így ha terítünk, csak leveszünk annyit, amennyi kell.



Itt pedig már éles bevetésen :-)





2011. június 14., kedd

Az én kis sarkom a világban

Mindenki otthon van valahol. Ez a rövid mondat nekem nagyon sokat mond, mert az otthon az, ami biztonságot adhat nekünk ebben a nagy-nagy világban. Ide tudunk elhúzódni, itt tudunk megpihenni, örülni, szomorúnak lenni, szeretni és alkotni, hétvégi reggeleken lustálkodni, barátokkal nevetni, finomakat falatozni, betegen búslakodni, alliterációkat alkotni... :-)
Mindenkinek mást jelent az otthon. Malackának a Tilosaz Á-t, Matulának a gunyhót, Mr. Darcynak Pemberley-t, nekem pedig ezt a Budapest melletti kis faluban álló ikerházfelet. Ez a mi otthonunk, illetve még inkább az Otthonunk, vagy ahogy a Nagyobbik mondaná, a mi vackánk. Minden pici sarkát szeretem. Igaz, ezek többnyire porosak. A falakon itt-ott kéznyomok, és sosincs igazán kitakarítva, de a hálószoba ablakából látni a csillagokat, a teraszon egy kis kinyitható kanapén jól el lehet vackolni a nyári estéken, és sötétben is tudjuk, hány kanyarodó lépcső vezet a nappaliba. Ide érkezett a kórházból a Kisebbik, itt érzik jól magukat a szüleink, és itt lehet összebújva nézni álmos vasárnap délutánokon a Forma1-et. 
A Nagyobbik azt kérdezte ma: "Az előző lakásból azért költöztünk el, mert nem szerettük?"
És akkor azt mondtam neki, dehogynem szerettük, csak kinőttük. De nagyon szerettük. Mert oda érkezett a kórházból a Nagyobbik, ott is jól érezték magukat a szüleink, és ott is összebújva néztük vasárnap délutánonként a Forma1-et. 
Mert a lényeg nem a nagyság, a szépség, az vadonatújság. A lényeg mindig ugyanaz: legyen egy kis saját sarkod a világban... és ott mindig otthon leszel.


2011. június 13., hétfő

Születésnap

Ez a nap az Ő születésnapja, és már a nyolcadikat töltjük együtt azóta, hogy egy szokatlanul meleg februári estén először randiztunk. Mindegyik más volt… az első azért volt emlékezetes, mert rengeteg barát zsúfolódott össze a pici panellakás nappalijában egy rózsaszín, malac formájú torta körül. A második azért, mert egy kisbaba is ott szuszogott már a karomban, amikor felköszöntöttem Őt… a mostani pedig azért, mert én úgy éreztem, most tényleg az egész nap róla szól, mind a 24 óra. Sok-sok szeretetmorzsa, meglepetések, torta, ajándék, kedves vendégek... jó volt látni a szemében azt a sok érzést.



2011. június 12., vasárnap

Egy nap az erdőben

A Nagyobbik óvodai csoportjába túlnyomórészt olyan gyerekek járnak, akiknek kifejezetten normális és rokonszenves szülei vannak, ezért aztán születnek közös programok. Az apukák együtt fociznak, a szülinapi bulikon a szülők is jól érzik magukat, és alakulgatnak barátságok is. Így aztán amikor az egyik kisfiú szülei felvetették, hogy menjünk együtt kirándulni, már csomagoltuk is a kekszeket, a törlőkendőt és az innivalókat a hátizsákba.

A Pilis mellett döntöttünk, így Dobogókőre mentünk. Nem tudom, ki hogy van vele, engem az erdő mindig megnyugtat, feltölt, tisztára mos, még úgy is, hogy ezúttal négy nyüzsgő kisgyerekre is kellett figyelnünk. És ha azt mondom, „nyüzsgő”, azt pontosan úgy is értem… De még az elestemfáááj-kérekkekszet-pisilnemkell-jajúgyelfáradtam-naaaaaénisszeretnémaztabotot-deénnemakaromfogniakezét monológokkal együtt is gyönyörű nap volt. Az erdőben mindig van valami ősi varázslat, amitől frissnek, tetterősnek és szabadnak érzem magam. És jó beszélgetések születtek az öreg fák alatt, édes volt a jóleső fáradtság a lábunkban, sőt, még a gyerekek is élvezték a túrát, mert mindig volt valami néznivaló – egy színes madár a magasban, egy fatörzs belsejében csillogó víztükör, szépséges virágok az ösvény szélén, gyíkok, csigák és hernyók.
Késő délután, a kirándulás végén még beültünk egy vendéglőbe, aztán hazaindultunk, fáradtan, de tele a sok élménnyel, erdei levegővel, és egy éppen megszülető barátság vidám pillanataival.

Itthon aztán persze ránktört a nagy erdei séták utáni fáradtság, hiszen ez a fajta levegő úgy ki tudja szívni az embert, hogy menni is alig van kedve… úgyhogy vacsorára házi tésztát készítettem, mert ez az egyik leggyorsabb és legfinomabb vacsora. A kenyérsütő gép pár perc alatt összekeveri a tésztát, egy picit kinyújtom, nagyobb darabokra vágom, aztán átküldöm a tésztagépen az egészet – és már teszem is a lobogó vízbe. Munka szinte nincs is vele, de a házi tészta íze, álllaga és színe utolérhetetlen.

A kifőtt tésztára azt teszünk aztán, ami a kezünk ügyébe kerül…. én most zöld pestót, mandulát és sajtot – tökéletes zárása egy tökéletes napnak.










2011. június 11., szombat

Megfázás ellen


„Meghűltem, gyötrődöm, fáj minden tagom,
Szörnyű rossz az élet, olyan szomorú,
Beteg vagyok, mint senki a világon,
Csak énrám száll mindig ily keserves bú.
Ágyamban fekszem, s azon tépelődöm,
Miért ily kegyetlen hozzám a végzet,
Ó, miért üldöz minden itt a földön!
Pedig mégis szép, szép ám így az élet.”


(Piet Hein, Lontay László ford.)


Szóval beteg vagyok, megfáztam, és ez bizony nem jó. Persze mielőtt belesüppedtem volna az önsajnálatba, azon gondolkodtam, jó, folyik az orrom, köhögök és erőnlét tekintetében is hiányosságokkal küzdöm – de nézzük csak, mitől érezném vajon jobban magam?
Mivel az azonnali gyógyulást, a lottó ötös megnyerését és a Bahamákon történő időzést mint megoldást kénytelen voltam bizonytalan időre elvetni, az jutott eszembe, nekem bizony nem más, mint egy kis friss croissant kellene a közérzeti tuninghoz.
És mivel mindenféle péksütemény tekintetében csak és kizárólag Limara receptjeit vagyok hajlandó követni, ez a croissant is az ő találmánya. Egy újabb alkotás, amelyekről csak szuperlatívuszokban lehet áhítatosan, halkan beszélni… kívül ropogós, leheletvékony kéreg, alatta egymástól elváló rétegekben a pihepuha, vajas, csodálatosan finom tészta….
Az a fajta péksüti, amelyet minden falat után megnézel, és csak csodálkozol, hogy voltál képes ilyen tökéletességet alkotni. Ráadásul sokkal jobban lettem azután, hogy megsütöttem, és kettőt elmajszoltam. :-)

Szerintem – kihagyhatatlan.





A receptet itt találjátok:

http://limarapeksege.blogspot.com/2009/03/express-croissant-reggelire.html


2011. június 10., péntek

Az első levendulacsokor


Sokféle levendula van a kertünkben. Persze, nem vagyok szakértő, ezért most nem tudnám megmondani, melyik milyen – az én szóhasználatomban van a „nagy fejű”, van a „vékonyka”, van az „olyan, mint Provence-ban” meg vannak a „pici helyesek”. Nahát ebből is látszik, mennyire fogalmam sincs a botanikáról levendulák terén, viszont annál nagyobb szeretettel viszonyulok feléjük.
Persze nem érdekmentesen. :-) Amikor kinyíltak, és teleszívták magukat napfénnyel a nyári hetek alatt, és már pont kezdenének elvirágozni, na akkor fogom a kis régi metszőollómat, és sokat-sokat vágok belőlük, hogy aztán a következő levendulaszezonig gyönyörködhessek a fellógatott és kancsókba rakott csokrokban.
A levendulaszüret persze még nem érkezett el, hiszen még csak június van. Viszont ez a nagy esőzés úgy megviselte a nagy fejű levendulabokromat, hogy a virágai egy részét szomorúan lefektette a földre. És ezeket most kénytelen voltam levágni, mivel ezek már nem fognak kiegyenesedni, meg hát nagyon megáztatta őket az eső, és a földön előbb-utóbb sárosak is lettek volna….
Jójójó, igen, beismerem, semmi bajuk sem lett volna. De annyira szerettem volna már egy levendulacsokrot! És nem is vágtam le az összeset, csak egy részét… de azt muszáj volt… mert annyira, de annyira szépek! És a friss levendula annyira illatos, annyira kedves, és annyira…. LILA. Egyszerűen... kellett.
Most nézzétek meg, hát nem gyönyörű?




2011. június 9., csütörtök

Mindennapi süti

Általában amikor szóba kerül, hogy nálunk mindig – de tényleg mindig – van valamilyen süti, úgy szoktak ránk nézni, mintha a Marsról ugrottunk volna át egy kis vírusterjesztésre. Pedig én esküszöm arra a nyugalomforrásra, amit azt jelent, hogy ha benézek a kamrába/hűtőbe/szekrénybe, mindig találok egy kis édességet. Az ember hazaér a munkahelyéről a sokórányi favágás után, készít magának egy kávét, és milyen jó érzés csak úgy elővenni mellé egy darabka sütit… máris van energia a második műszakra a gyerekekkel, kisüt a nap és szép az élet. A süti jó, a süti kedves, a süti kell.

Van egy barátom, aki minden egyes reggelt sütivel kezd. Ez a megoldás is világbajnok, mert ugye, hogy mennyivel jobb úgy nekikezdeni a favágásnak, hogy az ember gyomrában egy kis süti üldögél vidáman… Szóval, nálunk a sütinek mindig van hely, ezért minden második-harmadik nap sütök valamit. Gond csak akkor van, amikor sütirecept-kutatás közben két, egyaránt vonzó jelöltet is találok. Olyankor egy ideig próbálok választani a kettő közül, mérlegelek-töprengek-tanácstalankodom, aztán végül mindig ugyanaz az eredmény: megcsinálom mindkettőt. :-) Tegnap délután is ez történt, holtversenyben végzett két rendkívül barátságosnak látszó recept, és nagyon jól tettem, hogy nem választottam közülük, mert mindkettő nagyon-nagyon finom lett.

Mivel szezonja van, most a bodzásat írom le, aztán majd később a másikat is… Ez a süti olyan igazán kényeztetős dolog. Ropogós kekszréteg, édes-puha-olvadós ricottás-mascarponés habkrém és az a bodzazselé a tetején…. hmmmm.


Mézes túrótorta bodzazselével

Hozzávalók:

Kekszalap:
20 dkg keksz (teljes kiőrlésű vagy bármilyen)
5 dkg vaj

Krém:
50 dkg ricotta
25 dkg mascarpone
5 evőkanál méz
2 tasak habfix
2 tasak vaníliás cukor
3 dl tejszín

Máz:
1 dl bodzaszörp
1,5 dl víz
1 tasak színtelen tortazselé

A kekszet morzsásra törjük, összekeverjük az olvasztott vajjal, és egy tortaforma aljába nyomkodjuk.
A ricottát,a mascarponét és a mézet simára keverjük. A tejszínből a vaníliás cukorral és a habfixszel habot verünk, a ricottához forgatjuk, a tortaformába öntjük, elsimítjuk a tetejét és a hűtőbe tesszük dermedésig. (Kb. fél-egy nap.) 
A bodzaszörpöt a vízzel és a tortazselével összeforraljuk, langyosra hűtjük és a torta tetejére öntjük.
Így is szép, de én még pirítottam a tetejére szeletelt mandulát is, és így tényleg tökéletes lett.





2011. június 8., szerda

Tábla a falon

Minden tiszteletem azoké, akik két (esetleg több, bár ezt már tényleg nehéz elképzelni) gyerek mellett nonstop tudnak rendet és tisztaságot tartani. Kénytelen vagyok bevallani, hogy nekem ez nem megy. Persze, miután este elaludt mindkettő, mindig rakok egy villámgyors és minimalista rendet – ilyenkor mindig rájövök, milyen csinos is a nappalink -, de reggel, ébredés után öt perccel már béke a rend poraira.

Szóval, nálunk mindig barátságos rendetlenség és egészséges szintű maszatosság uralkodik. Jó, nem kell terepbakancsban utat gázolni a mocsokban, de két gyerek, akik ki-be járkálnak kert és ház között, itt-ott ülnek le játszani, erre-arra rajzolnak, nagyjából lehetetlenné teszik, hogy valaha is elnyerjük a „Tiszta udvar, rendes ház” táblát. Ez nem is lenne nagy gond, mert hát nem múzeum a házunk, hanem egy négytagú család kuckója, csak ugye, a vendégek… Néha rémálmaimban szoktam azt álmodni, hogy óriási kupi van a házban, és váratlan vendégek érkeznek. És sokszor rájövök, hogy bakker, nem is alszom, tényleg óriási kupi van, és a váratlan vendégek már igazából ott állnak a kapuban… és akkor rögtön rákezdek a „jajnenézzetekkörülbocsánatarendetlenségért” mantrára, amit már én is unok.

De mivel ti már tudjátok, hogy mindenből igyekszem kihozni a legjobbat, erre a dilemmára is találtam megoldást. :-) Na jó, nem az én érdemem, hanem barátomé, az interneté… nemrég láttam valamelyik oldalon egy csodálatos ötletet, amivel úgy érzem, egyszer s mindenkorra leszámoltam a vendégek előtti vércikis felfordulás problémájával.
Úgyhogy azon nyomban elmentem az Ikeába, és vettem egy natúr fa ládatetőt, barna és fekete festéket meg csiszolópapírt. A falapokat barnára festettem, feketével rámázoltam a betűket, aztán megcsiszoltam az egészet, hogy olyan helyesen használtnak tűnjön, feltettem a falra, és mostantól - utánunk a vízözön. :-)




(Ha hadilábon állsz az angollal: "A ház tegnap tiszta volt. Bocs, lemaradtál róla.")



2011. június 7., kedd

Esőben

Az eső az egyik legjobb barátom. Most is úgy vártam már, hogy jöjjön, régen láttam, és hiányzott… a nappal közel sem vagyok annyira közeli viszonyban. Persze, szeretek vele is találkozni, olyankor nagyon jól eltöltjük az időt, de az eső, az szerelem…
Mindig, amikor elborul az ég, már elkezdem várni, mint a róka a kisherceget. Néha csak messziről integet, siet tovább, máshova, máskor a nap túrja ki az égről. Olyankor kicsit szomorú leszek, és remélem, hogy legközelebb meg is áll egy kis időre.
Ma itt volt, és egészen sokáig maradt. Jó volt együtt tölteni a délutánt. Aztán elment, de az illata itt maradt a kertben. Mindenki sajnálta, hogy nem tudott hosszabban időzni, a virágok szomorúan hajoltak a földre, és a fűszálak teteje csupa könny volt, úgy hiányzott nekik is...
Remélem, holnap is eljön. Ha itt lesz, felveszem a kockás gumicsizmámat, a kisebbikre és a nagyobbikra vízhatlan kabátot adok, és együtt táncolunk majd a pocsolyákban, az eső kezét fogva…




2011. június 6., hétfő

Bodza

Szeretem a szavak hangulatát. Márpedig minden szónak van. Csak kimondom, és máris megjelenik egy belső kép, színekkel, hangokkal, néha illatok és ízek jönnek elő a mélyből, emlékek, érzések….
A „bodza” is ilyen. Ha kimondom ezt a szót, azonnal nyári meleget érzek, hallom, ahogy döngicsélnek-dünnyögnek a bogarak, és olyan békebeli, vidéki, régimódi hangulat oson a gondolataim közé… és persze azonnal látom magam előtt a nagy kancsót, benne a jéghideg, édes, illatos bodzaszörppel.

Bodzaszezon van, ez nem is kérdés, úton-útfélén (de szó szerint) láthatók a hatalmas fehér virágok. Nagyon szeretem a jégbe hűtött bodzaszörpöt, de meglehetősen ritkán lehet olyan bokrot találni, ami egészséges távolságban található az utaktól.
Szerencsére azonban anyukám nemrég egy teljesen füst-, por- és szmogmentes kertből kapott egy nagy adag bodzavirágot, amiből szörpöt készített. És olyan, de olyan, de olyan finomat… Ezért ezt most meg is osztanám veletek, mert az a különlegessége, hogy tökéletesen cukormentes, tehát aki nincs jó viszonyban a szörpökkel a kalóriatartalom miatt, az is bátran ihatja. A mi családunkban némi cukorprobléma miatt van szükség az ilyen megoldásokra, és nem a kilófóbia miatt – de aki viszont az édesítőszereket nem bírja, az használjon bátran azonos mennyiségű cukrot.
Mi a pohárba tettünk még mentaleveleket is – elmondhatatlanul jól tud esni nagy melegben.
Kb. 4 liter lesz belőle.


Diétás bodzaszörp


Hozzávalók:

15 db tenyérnyi, teljesen kinyílt bodzavirág 1cm-es szárral
3 nagy lédús citrom vagy lime
15 púpozott evőkanál bármilyen por alakú édesítőszer
2 evőkanál ecet
3 dkg citromsav
1 mokkáskanál nátrium-benzoát
1 mokkáskanál só


Elkészítés:

A virágokat nagyon alaposan megmossuk (zuhanyozva a legjobb,akkor biztosan bogármentes lesz). A nagy befőttesüvegbe lerakjuk a négybe vágott citromot. Rászórjuk az édesítőt, felöntjük vízzel, végül hozzátesszük a többi hozzávalót, jól felkeverjük. Rárakjuk a bodzavirágokat is.

Lefedni nem kell, csak lazán letakarni papírszalvétával vagy sütőpapírral. Öt napig tartjuk világos helyen szobahőmérsékleten, és mindegy nap egyszer-kétszer keverünk rajta. Aztán finom szűrőn átszűrjük kétszer. Üvegekbe vagy műanyag palackba töltjük, hűtőben bármeddig eláll.

Ha télen is szeretnétek bodzaszörpöt látni a kamrapolcon, egy késhegynyi tartósítószert szórjatok a szörp tetejére, és zárjátok le az üveget légmentesen.






2011. június 5., vasárnap

Hold

Szeretnék egyszer eljutni a Holdra. Nem tudnám megmagyarázni, miért. Csak szeretném.



2011. június 4., szombat

A szomszéd kertje


Nekünk csak egy zsebkendőnyi kertünk van, igaz, nem is akartunk nagyobbat, mert tisztában vagyunk az erre fordítható idő- és energiamennyiségünkkel. Aztán persze ez a kis kert is egész komoly oázissá fejlődött az itt töltött öt év alatt, és az is kiderült, hogy nem is olyan kicsi… elfér benne egy focizós-füves rész, sok-sok rózsa, még több levendula, cserjék, egy almafa és még sok más kis növény is. Amire viszont biztosan nincs hely, az a konyhakert. Persze, jó lenne egy kis saját ez-az, de eddig csak pár eper- és paradicsompalántának tudtunk helyet szorítani, egészen addig, amíg…

A folytatáshoz kell néhány szót mondanom Róla. Amikor hét évvel ezelőtt összeházasodtunk, tudtam, hogy ha valakivel, Vele le lehet élni egy egész életet, mert olyan, amilyen – nekem való, 100 %-ig. Minden tulajdonságát szeretem, még azt a makacsságot is, amivel néha – nagyon néha – egy picit nehéz azonosulni. J És a „néha” éppen nemrég érkezett el, amikor egy este közölte velem, hogy a mellettünk álló üres telek tulajdonosát megkérdezi, nem használhatnánk-e konyhakertnek ezt a területet. Ami ötletnek nagyszerű, de mivel mondom, általában tisztában vagyunk az erre fordítható idő- és energiamennyiségünkkel, rendesen megdöbbentem, és megkérdeztem, mégis mikor/hogyan fogjuk gondozni ezt a földecskét? És mivel sok-sok szerethető tulajdonsága közé tartozik a lelkesedni tudás is, rögtön vázolta az erre vonatkozó ötleteit is, amelyekkel ugyan meg nem győzött, de azért muszáj volt mosolyognom rajta, és azt mondani: persze, csináljuk.

Úgyhogy elkezdtük csinálni a szomszéd kertjét, ami egyelőre nem zöldebb, mint a miénk, sőőőőőt… de talán majd  egyszer. J
Azért persze alakulgat, van már benne sok-sok paradicsompalánta, oregano, kakukkfű, bazsalikom, uborka, kapor, paszternák, répa, saláta, bimbós kel, padlizsán és még ki tudja, mi…. Már a barátainkat is befogtuk egy kis ültetésre, úgyhogy egészen retrós építőtáboros hangulat van nálunk délutánonként, a szomszédaink meg átjárnak drukkolni – egész komoly látványosság lett  a kis amatőr konyhakertünk ebben a lakóparkban, ahol a gyönyörű házak lakói közül senki sem olyan őrült, hogy haszonkertet telepítsen… J


2011. június 3., péntek

Még egyszer a pozitív gondolkodásról

Tegnap egy hosszú és érdekes levelezést folytattam valakivel arról, hogy tulajdonképpen tényleg mennyire nehéz pozitívan gondolkodni. Merthogy a hiányosságok, a rossz dolgok valahogy feltűnőbbek, mint a jók. A jókat egyszerűen természetesnek vesszük, és átlépünk rajtuk, aztán koncentrálunk a rosszakra, pedig nem így kellene. Vajon mennyi energiát vesz el az, hogy az ember egyfolytában aggódik az anyagi biztonság, a munka, a család miatt? Hányszor hasonlítjuk magunkat önkéntelenül is másokhoz? Hányszor hasonlítjuk a saját gyerekünket a mások gyerekeihez?

Ahogy nincs szépség önbizalom nélkül, szép élet sincsen a magunkba vetett hit nélkül. Hinni kell abban, hogy – és a lényeg itt van – a lehetőségeinkhez és a korlátainkhoz képest jól csináljuk a dolgokat. Nincs sok pénzünk? Lehet, de van sok barátunk. Nem vagyunk mindig oda a munkánkért? Nem baj, hiszen a munka csak napi 8 órát tesz ki (jó esetben), a maradék 16-ban nem kell vele foglalkoznunk. Megfáztunk, köhögünk és lázasak vagyunk? Mennyire semmi kis betegség ez mások bajaihoz képest. A mi gyerekünk még nem jár és nem beszél, amikor más gyereke már lefutja a maratont, és kívülről fújja a Walesi bárdokat? Na és, a miénk meg egyméteres tornyot tud építeni üres vécépapír-gurigákból, bárhova fel tud mászni és gyönyörűen rajzol. Ja, és a legszebb gyerek a világon.

Szóval ne hagyjuk, hogy a rossz gondolatok eluralkodjanak rajtunk. A vonzás-bevonzás manapság annyira trendi elméleteiben nem hiszek, de a hozzáállásban igen. Állj pozitívan a dolgokhoz, és hamarosan tapasztalni fogod, hogy minden egy kicsit jobb lesz. Lehet, hogy csak többen mosolyognak majd rád, mert te is többször mosolyogsz, de már az is nagy dolog. Ha valaki beszól neked, ne vedd fel a kesztyűt, csak sajnáld, hogy szegény, de pocsék napja van, képes a munkán görcsölni, ahelyett, hogy a nyaralását tervezgetné…ha pedig a frissen sült kenyered lapos, mint Keira Knightley, tegyél rá tejfölt, szalonnát, lilahagymát, és edd meg kenyérlángosnak. Végül pedig örülj, hogy nem a Vörösmarty téren vetted, szeletenként 700 Ft-ért… és már jobban fogod érezni magad.

Az én tegnapi napom nem alakult a legjobban, de erősen igyekeztem az élet napos oldalát nézni, mint a Monty Python-csoport. :-)

 Reggel elaludtam, aztán pedig idegesen szaladgáltam ide-oda a házban, amikor eszembe jutott, hogy de legalább valószínűleg a nulláson már nagyon kevesen lesznek, nem úgy, mint hétkor. És tényleg! Gyorsan beértem, dugó és idegeskedés nélkül. Fontolgatom, hogy legközelebb is elalszom. :-)
Bent lett két megoldhatatlannak tűnő munkám – viszont a korábbiak most lettek készen, és nagyon szépek, jó érzés volt kézbe fogni őket.
Az egyik megoldhatatlannak tűnő munka kapcsán alakult ki a fent említett levelezés a pozitív gondolkodásról, és egy nagyon inspiráló párbeszédhez vezetett.
Tegnapelőtt volt egy nagyon rosszul sikerült beszélgetésem egy számomra fontos emberrel, de ma átbeszéltük a dolgot, és ez nagyon jó volt.
Alig tudtam elindulni haza, akkora zivatar volt…. viszont amíg elértem az autóig, teljesen feltöltődött a lelkem az eső csodálatos illatával.
 Véletlenül nekimentem egy faláda sarkának – most aztán alig tudok ráállni a lábamra, viszont emiatt nem tudtam bemenni, és itthonról fogok dolgozni, ami ugye mégiscsak jobb, mint bent.

Ha belegondolsz, biztosan te is jó pár ezekhez hasonló dolgot tudnál mondani. Próbáld ki – garantálom, hogy jobban fogod magadat érezni.
És egy lelkesítő példa arra, hogy sok-sok citromból is lehet édességet kihozni:


Lime-torta

Hozzávalók:

Az omlós tésztához:
375 g liszt
3 evőkanál kristálycukor
155 g vaj, apróra vágva
jeges víz

A töltelékhez:
220 g kristálycukor
4 tojás
250 ml tejszín
250 ml lime-lé

Elkészítés:

A sütőt 180 °C-ra előmelegítjük.
A lisztet, a cukrot és a vajat aprítógéppel finom morzsásra dolgozzuk. Annyi jeges vizet öntünk rá, hogy sima tésztát kapjunk. A tésztát kivesszük a gépből, és gyúrjuk egy kicsit. Mielőtt kinyújtanánk, egy zacskóba csomagoljuk, és 30 percre a hűtőbe tesszük, így sütés közben nem fog összezsugorodni.
A tésztát akkorára nyújtjuk, hogy beleférjen egy 25 cm-es kapcsos fém tortaformába. A tésztába néhány lyukat szúrunk, és 15 percig sütjük. (Ha felpúposodna, kivétel után egy tiszta konyharuhát terítünk rá, és a keletkező gőz megpuhítja annyira a tészta felületét, hogy simán visszanyomható.)

A lime-töltelékhez a cukrot, a tojásokat, a tejszínt és a lime-levet összekeverjük. A tetejéről lekanalazzuk a buborékokat és a habot. A tortára öntjük, és 160 °C-on tovább sütjük 20-25 percig, míg a töltelék megszilárdul.
Egy éjszakára hűtőszekrénybe rakjuk, hogy a krém megdermedjen, majd tálaláskor felszeleteljük, és szigorúan tejszínhabbal kínáljuk.
Nálam az egy adag - két szelet, úgyhogy rögtön két tortát sütöttem. :-)

(Sütiforrás: Marie-Claire Ízvarázs, Aréna2000 Könyvkiadó, 2004.)


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...